Kultúra, líra, vers a 21. században

Ha magához tér a lelked, kérdezd a szíved. Hova dugta el a mosolyát?

 

 

 

Anyu mesél

Tavasztól őszig anyunál vagyok falun .Korán maradtam egyedül. Ő volt az egyetlen támaszom.
Az unokája is már felnőtt.
Mikor már elég egy kardigán a tavaszi napozáshoz, kiteszem a kerti székeket, asztalt és "mama" hintaszékét. Már csak segítséggel tud bele ülni és kiszállni. Van mikor órákig hallgatunk vagy olvasunk. Néha meg elalszik a székben fél órát. Látom most is rajta, hogy messze járnak gondolatai. Olykor szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp. Régebben letörölte mert erősnek akart látszani. De elmúltak számára és lassan számomra is azok az évek. Megtettünk a dolgunkat most élvezzük a csendes nyugodt pihenést. A társ hiánya mind kettőnk életét végig kísérte.
Édesapám is korán halt meg. Őt a szilikózis vitte el. Jó lelkű szelíd volt apám. Szerette családját és imádta anyut. Pici törékeny ember volt és nagy szíve. Szeretett énekelni de volt mikor többet ivott a kelleténél. Ilyenkor csendben bevonult a szobába és lefeküdt. Ha éppen nyár volt, másnap kiment a kertbe leszakított egy szál virágot, anyut hátulról átölelte és kezébe adta. Szégyellte magát. Bányász volt , lányom meg öt éves mikor elment. Imádták egymást. Sokáig kereste.
Felnőtt korára titkos jó baráttá varázsolta át az emlékét.
Kellemes májusi nap van. Anyut nézem. Alszik. Egymáshoz öregedtünk. Majd egyszer csak mesélni kezd.
...édesanyámnak volt egy nagy szerelme. Későn találkoztak. Már mindkettőjüknél volt család. sokáig úgy nézett ki, hogy szétmennek. Apám nagyon toleráns ember volt és rajongott anyuért. Sok átvirrasztott éj volt mögöttük mire anyu el merte mondani titkát. Emlékszem ahogy a fotelbe ült. Csendesen folytak a könnyei. Apám ott guggolt előtte és fogta a kezét. Felajánlotta, hogy kilép az életéből de anyu nem engedte. Valami mégis megtört bennük. de egymás mellett maradtak. Milyen fájdalom lehetett mind kettőjüknek! Megbékéltek látszólagosan sorsukkal. Hideg téli éjszaka volt mikor apám meghalt.... vajon mi lehet vele?...vajon él e még?
Furcsán nézek rá. Nem értem. A nagyiról mesélt és most mintha az ő története lenne! Szeme távolba néz. Érzem, valami nem stimmel a történettel. Nem szólok. Mindenki hordoz magában fájó titkokat. Sokan elviszik magukkal a sírba. Azért bízom benne, hogy egyszer mégis csak elmeséli.
Múlnak a napok, hetek. Lassan vége a nyárnak. Készülődünk vissza a városba. Fűtési szezont mindig nálam tölti. Szép vénasszonyok nyara van. De ez már emberes hónap. Kint ülünk a teraszon. Beszélgetünk. Egy kocsi áll meg a kapunk előtt. Egy korom béli és egy idősebb férfi száll ki az autóból. Kimegyek a kapuhoz. Anyut keresik. Közben bemutatkoznak. Pintér Zsolt és apukája Tamás. Zavartan állok majd végül is beengedem őket. Látom, anyu egyedül áll fel a székből, elindul felénk. Ragyog az arca. a boldogságtól. Megállnak egymással szemben, majd megszólal Tamás.
-Ha csak egy nap még az életem, nélküled már nem akarom!
Zsolt egy nyugodt elégedett mosollyal lerendezi a dogot. Meglepetten nézhetek rá, mire megkérdezi tőlem.
-Hát nem mesélte el az anyukája?
Elmosolyodom. –De igen. - Hisz minden tavasz új reményekkel indul. - jegyzem meg magamba.
Büszke vagyok szüleimre. Anyámra mert sohasem hagyta el a hite. Amit álmodott azt megkapta. Lehet, lesz még pár boldog évük.
Apámra, aki annyira szerette anyut, hogy saját boldogságát háttérbe tudta szorítani és elengedni anyut mert érezte, hogy többé már nem hozzá tartozik.
Nézem őket. Szemük ragyog talán épp úgy mikor régen egymásra találtak. Ez a boldogság már az övék marad.
 
 

Eső élmény

Apró gyerek. Épp, hogy járni tud. Ablakon át nézi, hogy hull az eső. Ismeri a vizet, hisz este mindig pancsol egyet a kádban. Már a strandon is volt a szüleivel. Ez más. Biztos volt már ilyen máskor is de akkor nem figyelt rá. Látja a kis tócsákat a járdán. Meg egyáltalán! Miért kopog az a víz és honnan jön? Nézne feljebb az ég felé,,mert valahogy fentről folyik. Az ablak előtti fától nem látja az eget.

Az ablakon egy-egy esőcsepp megáll, majd tovaszalad. Kis kezével követi. Nem tudja összerakni, hogy az a víz, miért kint van és minden hol amerre ellát, csak folyik. És hova folyik?

Mert ahol ő fürdik, ott van egy luk, ami elnyeli a vizet.

Addig addig, míg egyszer csak megfordul és kiszalad az udvarra. Hisz nyár van és meleg. Szülei kíváncsian nézik. Meglepődik, mikor hideg esőcseppek érik kezét, arcát. Ez nem meleg! De most legalább felnézhet, oda ahonnan jön ez a sok víz. Sűrűn pislogva áll az égre nézve. Nem lát csapot, nem lehet elzárni. Szülei betessékelik, de ő újra meg újra kiszalad. Vizes már haja és ruhája is.

Szeretné megfogni de apró kezeiben csak pár esőcsepp gyűlik össze. Végül az is mind legurul, mind elfolyik valamerre.

Még egyszer felnéz az égre, karjait csodálkozva széttárja. Édesanyja felkapja és átöltözteti. Mosolyogva nyugtázza, hogy jól esik száraz ruhában nézni ablakon keresztül az esőt s a kádban is meleg víz van.

 

Tóth Ágnes   2017.04.16.
 

Mosoly a világnak

Volt egy kislány. Szülei nem várták. Ha nehezen is született meg, egy bátor mosollyal köszöntötte a világot. A születési traumák nyomot hagytak benne. Nehezen kezdett el beszélni, bár megértett mindent. De a szó valahogy nem akart megszületni az ajkán.

Három éves múlt mire volt bátorsága megszólalni. Egy kicsit mégis összekeverte a szavakat, vagy épp a mondat végét harapta el. A világot sem értette. Az iskola is nehéz volt. Bár szerette az irodalmat, de ha szerepelnie kellett nagyon lámpalázas lett. Szülei sem értették. Valahogy kilógott a családból. Nem mindig azt csinálta mit mások mondtak. Nem szerette, ha korlátozzák, de gyerek volt igyekezett szót fogadni. Testvére kitűnő tanuló volt, ő meg csak épp átbukdácsolt az általános iskolán. A továbbtanuláshoz is protekció kellett. De ő nem erről álmodott. Érezte, hogy nevéből erő sugárzik és ő még oly messze van attól, hogy megértse saját sorsát.

De jött az ifjúság az első szerelemmel és az első írással. Kósza versek, kósza gondolatokkal. Egyetlen menedéke az írás lett. A toll mindig megértette, amit érez, amit gondol. Barátok is lettek egy életre. Itt leírhatott bár mit és javíthatott, ha kellett. De a szó, az más. Arra oda kellett figyelnie. Az élet számára csak egy nagy kérdő jel volt. Nem értette a hazugságokat. Egyszer próbálkozott vele szülei előtt, de akkor is lebukott. Nem ment ez neki. Ezért is volt sok büntetése, mert őszinte volt meg egy kicsit rossz is lány létére. A tekintete mindig elárulta. Így hát sok "miért" halmozódott fel lelkében és válaszra vártak. Nem voltak jó tanácsok csak annyi, hogy mit nem szabad, de hogy helyette mit lehet az senki nem mondta meg. Így hát ment a saját feje után. Sok fájó tapasztalás volt az életébe. Mégis volt egy mosoly, ami mindent eltakart. Ez azért jó volt.

Majd férjhez ment. Azt hitte társra talált, de neki ez sem volt egyszerű. Jöttek a gyerekek és valahogy csak úgy elszaladt mellette az élet. Egyedül maradt.  Gyerekei felnőttek. A sors két jó barátot küldött az életébe, s visszatért az íráshoz. Mind több papír fogyott és ők megerősítették az önbizalmát. Mire nyugdíjba vonult megjelent az első könyve. Már nem éltek szülei, de hálás szívvel gondolt rájuk. Hisz ha ők nem olyanok, akkor őt nem hajtotta volna az a belső vágy, hogy megmutassa a világnak mi van benne és bebizonyítsa testvérének is akinek kisiklott mégis az élete.

Kezében a könyv, amit hálás szívvel megköszön minden nap a barátainak. Ők hittek benne.  Lassan elszaladtak az évek ő mégis teli tervekkel indult neki minden egyes napnak. Bár  a beszédére oda kellett figyelnie, de gyerekei és a barátok biztatása erőt adott neki.

Túl a hatvanon megkapott mindent, amit addig hiányolt az életéből. Az évek is szépen sorba álltak, s mint egy film pergett előtte. Már megértette sorsát, az életet. Keze alatt most is ott a papír, hogy leírhassa, amit már mások is százszor leírtak.

Az álmod sose add fel, mert az életed utolsó harmadába is adhat az ég olyan csodát, amit feladni készültél. Ha nincs álmod nincs miért élned.

2017.04.28.

 

Hideg tavasz.

Ült a padon. Egyedül. Mintha megszűnt volna számára az idő. Arcán egy kedves mosoly. Nézett de semmit nem látott. Belső világába zuhant. Nem tudott mit kezdeni az idővel. Azzal az idővel ami elszállt felette. Gyerekzsivajtól volt hangos a tér, de Ő a múlt takarója alá bújt.

Nem akart rá gondolni. Arra az emberre aki egy egész élet ajándékát adta pár év alatt.

Más emberré vált tőle. Tudta. Ez a tavasz nekik már nem hoz új hajtást.

Össze húzta magán a kardigánját. Fázott még a gondolattól is. Kezében még ott szorongatta reggeli kiflijét ami időközben megszáradt. Morzsák lepotyogtak s a galambok lassan mind köré gyűltek.

Ők élni akartak, veszekedtek minden falatért. De ő nem volt éhes sem szomjas.

Lassan a játszótér is kiüresedett. Nap is alkonyba sétált. Hűvös volt. Egy fiatal lány lett figyelmes rá.

Pár órája jött csak ide. Érezte, hogy nincs valami rendben a nénivel. Mellé ült. Megfogta a kezét ami nagyon hideg volt már. Egymásra néztek. Segített neki felállni, majd haza kísérte A szomszéd lépcsőházban lakott. Pár szót váltottak. Azt gondolta a lány, hogy senkije sincs. Mikor mégis behívta a lakásába meglepődött. Gyerekei unokái fényképével volt tele a lakás. Az asztalon egy külön kép.

Egy idős férfié. Mielőtt kérdezhetett volna a néni rámosolygott s csak annyit mondott:

Hallgass mindig a szívedre és boldog leszel.

2017.05.20.

 

Különös kaland

Hol volt, hol nem volt. Mese is lehetne. De megtörtént, talán tíz éve talán holnap után.

Volt egy városi lány és volt egy falusi legény. Véletlen találkozás volt.

A város, sétáló utcájában sétáltak. Mind ketten egyedül, egymással szemben. A lány nyakában egy medál. Ahogy megcsillant rajta a fény a fiú szemét egy pillanatra elvakította. Mire újra kitisztult a szeme a lányt már sehol sem látta. Vajon hova tűnhetett? Még egy ideig ott volt a gondolatataiban, aztán elfelejtette. Haza ment falújába. Otthon várta már menyasszonya. Nyár volt.

Teltek a napok a hetek. Az esküvőt szeptember elejére tűzték ki. Sok mindent már meg tudtak oldani utazás nélkül is az internet segítségével. Bár a lagzi a faluban lesz, de a városból sok mindent olcsóbban tudtak beszerezni. Így keresgélt a fiú a neten öltönyt, mikor váratlanul egyik oldalon megpillantotta a lányt. Nem rég készült egy nyári divatbemutatón az a kép. Ott is megcsillant a medálján a fény, mint ha gyémánt ékkő lenne a nyakában. Ez csak véletlen, gondolta magában. De már nem tudta elfelejteni. Elkezdett utána érdeklődni, hogy mikor volt ez a bemutató. Pár hét volt az esküvőig. Menyasszonya próbára ment a városba, a szalonba ahol ráigazítják a ruhát. Csináltak pár fotót és a fiú döbbenten nézte, mert rajta volt a lány a képen. A medál ott lógott a nyakában. Egy ketté tört szív egyik fele. Elbizonytalanodott kicsit. Lehet, hogy van valakije? Rá két napra neki is próbára kellett mennie. Elhatározta, hogy megkeresi a lányt és ezért egy busszal előbb ment be. Ahogy ott állt a szalon  bejáratától kicsit távolabb észrevette menyasszonyát. Már indulni akart felé mikor hirtelen megtorpant, mert megjelent mellette egy férfi.

Átölelték egymást. Menyasszonya az órájára nézett és gyorsan elsiettek.

Hát igen! Erre nem számított. Le ült egy padra a bevásárló központban. Szólt a zene és mindenféle hangfoszlányok keringtek körülötte. Magába roskadt. A húga szavai jutottak eszébe. Mindig azt hajtogatta, hogy nincsenek véletlenek. Minden okkal történik. A rossznak hitt dolgok visznek mindig előre egy jobb felé. Nehéz volt elhinni. Lehet, mégis csak igaz. De fájt.

Nagy nehezen összeszedte magát és visszament a szalon elé. Saját ruhapróbáját más időre rakatta át, mert úgy érezte, nem lesz rá szüksége egyhamar. Nézte a lányt egy darabig, majd megfordult és elment a virágboltba. Vett egy szál narancssárga rózsát egy kis kártyát rakatott rá, amire az elérhetőségét írta. Torkában dobogott a szíve.

Bement a szalonba és odaadta a lánynak. Nem várt semmit tőle. Rámosolygott és haza indult.

Bár csalódott volt, de mégis valami furcsa nyugalom kerítette hatalmába. Húgának mindent elmesélt. Ő tudta, hogy a bátyja menyasszonya kicsit "csapodár", de nem akart beleszólni. Erre a vég-kifejletre viszont ő sem számított.

Szakítottak, de a lány úgy döntött, hogy azon a napon mégis  férjhez fog menni, de máshoz.

Elérkezett a nagy nap. A fiú szomorún ült az internet előtt és észre veszi, hogy levele jött. Mikor megnyitotta, meglepődött. A lány írt a városból. Megköszönte neki a virágot és, hogy tud mindenről, ami vele történt. Délután ő is hivatalos lesz a templomi esküvőre. Ha úgy gondolja, menjenek együtt mert, a vőlegény az ő barátja volt. Megírta azt is, hogy sajnos egy torok műtét miatt elveszítette a hangját. A fiú rögtön válaszolt is rá, hogy várja. Azért az öltönye is kész lett egy nappal előbb. A busz a városból pont úgy ért be, hogy az esküvőre mindjárt el is lehetett sétálni. A fiú várta egy szál vörös rózsával. Kellemes nyár végi idő volt. Mikor meglátta a lányt alig bírta visszafogni magát, olyan csinos volt.

A fiú a karját nyújtotta.

Együtt indultak a templom felé.

2017.06.07.

 

 

Távol egymástól.

 

Nyolcéves kisfiú volt, második osztályos. Egy szép tavaszi napon édesanyja kedvenc ételével várta haza az iskolából. A tányérja mellett ott feküdt a születésnapi ajándéka, egy könyv. Szeretett olvasni. Mivel hétágra sütött az áprilisi nap, kiült az ajtó elé a hokedlira és olvasni kezdett. Lágy szellő simogatta az arcát, mintha édesanyja keze lett volna. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. A szíve erősebben dobogott. Nem tudta mi ez, de jó érzés volt. Úgy érezte, nincs egyedül. De hamar el is feledkezett róla, mivel az olvasásra figyelt. Pár oldal után letette a könyvet és nekilátott tanulni. Mire végzett a leckével, este lett. A házak ablakában fények gyúltak, elcsendesedett a falu. Szerette az éjszakákat, mert az egy különleges világ volt. Mikor lehunyta szemét, gondolatai szárnyalni kezdtek. Így aludt mindig el. Álmai színesek és szépek voltak.

Reggel édesanyja keltette. Ettől a naptól furán érezte magát, mert nem voltak többé álmai, csak egyetlen egy. Tarka réten sétált, amely tele volt színes mezei virágokkal. A rét melletti erdőnél egymagában, árván virított egy pipacs, és ahogy megsimította, kellemes, jó érzés fogta el.

Az iskolában elfeledkezett az álmáról, de hazafelé megint azon törte a fejét, hogy vajon miért álmodott ilyet?

Ez az álom felnőtt koráig elkísérte. Az érzés és a pipacs mindig együtt volt benne.

Azt remélte, hogy talán egy különleges lánnyal fog találkozni.

Csodálta a hölgyeket. A szemüket nézte, hogy melyikben találja meg azt, akit keres.

A városból hazajövet a vonaton egy szép barna szemű lány ült vele szemben. Könyvet olvasott. S ahogy nézte, valami megmozdult a lelkében. Nem ismerte a lányt, de nem akarta elveszíteni, mert nem tudta, hol fog leszállni. Így hát udvariasan bemutatkozott neki, és beszélgetni kezdtek. Nem volt sok idejük, de sikerült egy randevút kérni tőle. Bár az az érzés nem erősödött tovább, de úgy gondolta, talán csak ő hiszi azt, amit gyerekkora óta őriz magában. Jól érezték magukat egymással. Egy éves jegyesség után feleségül vette, aztán jöttek a gyerekek. A pipacs lassan eltűnt az életéből csak az érzés élt még halványan benne. Hamar repültek az évek, ám a házassága nem úgy sikerült, ahogy elképzelte.

S ahogy az évek, úgy a világ is rohant. Nagy technikai fejlődés indult. Az ötvenes évek közepén csak rádiót hallgattak, aztán megjelent a televízió, a mobil telefon, a számítógép. Még dolgozott, mikor megismerkedett a netes világgal. Örült neki, hisz annyi jó dolgot lehetett vele csinálni. Mikor nyugdíjba ment, a neten kezdett el ismeretségeket kötni, barátkozni. A sok hölgy között talált régi ismerősöket is.

Az érzés és az álma lassan homályba veszett. Már nem is merte remélni, hogy egyszer talán lesz valaki, aki ezt visszaadja neki. Pedig már ott volt a közelében a neten. Szilvia nem volt feltűnő, csak azért figyelt föl rá, mert a fényképeken mindig mosolygott. Sokszor írtak egymásnak, és egy idő után úgy gondolta, találkozót kér tőle. A felesége nem törődött vele, elvoltak egymás mellett. De neki hiányzott a szeretet. Úgy érezte, nem olyan öreg még, hogy ne tudna udvarolni. Távol laktak egymástól, de nem volt megoldhatatlan probléma. Az első találkozás olyan volt Vele, mint egykor a feleségével. Feléledt benne a régi érzés, s kicsit meg is ijedt. Mi lesz, ha nagyobb lesz a láng? Lelkiismeret-furdalása lett a családjával szemben. Álmaiban újra megjelent a virágos rét a pipaccsal.

Párszor még találkoztak, de hamar megszakította a személyes kapcsolatot. Csak a neten leveleztek tovább.

Hiányzott neki, de azt gondolta, hogy független nő, és fog majd találni egy magához illő embert, aki mindig mellette lesz. Két év telt így el, mikor jött egy levél. Ő azt írta, hogy egy darabig nem lesz a neten, ne keresse, mert nem tud válaszolni. Nehezen tudta kiszedni belőle, hogy mi ennek az oka, de végül is elárulta. A lányához megy ki Németországba, és talán kint is marad. A kellemes érzést egy fájó vette át. Nem akarta elveszíteni. Mielőtt elutazott, meglátogatta. Jó volt Őt újra látni, magához ölelni. A szemébe nézett és már tudta, hogy ő az, akit keresett. Nem ígértek semmit egymásnak. Mikor hazaért, tudta, semmi nem lesz a régi.

Egy éven keresztül nem kapott levelet. Közben a felesége lebetegedett, de vigyázott rá, hisz hosszú évtizedeket töltöttek el együtt. Tudta, nem hagyhatja már magára. Csak reménykedett, hogy Ő hazatér és itthon is marad. Az egyik éjszakán visszatért az álma, és másnap megérkezett a várva várt levél. Csak két szó, de ennek örült a legjobban: Itthon vagyok. Most döbbent rá csak igazán, mennyit is jelentett neki ez a kapcsolat, Szilvia, akivel mindent meg tudott beszélni, akivel egyformák voltak a gondolataik Elég volt egymásra nézniük és tudták, a másik mit akar mondani. Szerették egymást feltétel nélkül. Olyan szoros lelki kapcsolat alakult ki köztük, hogy még álmodni se merték volna. Bár nem tudta elhagyni beteg feleségét, de a találkozásokból erőt merítettek, hogy az egymás nélkül töltött időt könnyebb legyen elviselniük. Rövidke idők voltak, mit a sors adott nekik, jóval túl már a hatvanon.

Születésnapjukat mindig együtt töltötték, hisz egy napon születtek csak nyolc év korkülönbséggel.

 

 

2017.03. 27.

 

Tóth Ágnes.

 

Egy férfi vallomása

 

Nem gondoltam soha arra, hogy egyszer vén fejjel kell szembesülni önmagammal.

Hogy is süllyedhettem idáig?

Volt feleségem, családom, és mindenem. Mégis más nőket hajkurásztam.

Mert hát imádom őket. De csak egy volt, aki megtette azt, amit tőle vártam legkevésbé.

Én voltam a mindene. Mégis semmibe vettem az érzéseit. Hazudtam! Elbújtam akkor még létező házasságom mögé.

Templomba gyóntam meg a bűneimet. Azt hittem Isten majd feloldoz vétkeim alól. Talán ő igen. De én sosem bocsájtok meg magamnak. Elhittem, hogy ezt nekem szabad, mert olyan vagyok amilyen. Hogy a rossz házasságomat így tegyem elviselhetővé.

Most, hogy elhagytak, üres lett a világom. S nem is annyira a család hiányzik, hanem Ő.

Szép vénasszonyok nyara van. Itt sétálok a parkban magányosan, öregen és megtörve.

Vigaszt senkitől sem várhatok. Tőle sem. A hulló leveleket figyelem, mindegyiken az Ő arcát látom.

A szél suttogásában a hangját hallom. Nem volt könnyű élete, de sosem panaszkodott.

Már semmit nem tehetek érte. De jó lenne elmondani neki, hogy tévedtem, megfogni a kezét és többé el sem engedni.

Bele nézni a szemébe és hálásan megköszönni a sorsnak, hogy az utamba hozta. Most döbbentem rá, milyen álszent életet éltem. Akik ismernek, szánalmasan néznek rám.

Meg is érdemlem. Lehajtott fejjel bandukolok, lyukas kétfillérest nem ér az életem. Sírni volna kedvem.

Miért mindig azt bántjuk, akit szeretünk, aki szeret minket? Milyen gyarló is az ember!

Mindig önös érdekeit keresve éli a világát, amíg egyszer csak egyedül marad. Vagy csak én vagyok ilyen? Lassan lemegy a nap és én is haza érek. Nem vár itthon senki. A polcon ott a fényképe, hogy elviselhetőbb legyen a magány.

Erősen fájni kezd a fejem, nem vagyok jól lefekszem…

Egy kórházi ágyon ébredek. Szédülök és zavaros minden. Az infúzió folyik. Bejön egy nővér. Elmeséli, milyen szerencsés vagyok, hogy pont akkor látogatott meg valaki mikor szédülés közben elestem és bevertem a fejem. Korombéli hölgy volt. Csak ennyit tudtam meg. A táskámba minden szükséges holmit betett. Egy hét után hazaengedtek.

A taxiban azon gondolkodtam, jobb lett volna, ha senki sem talál rám. De aztán megint csak rájövök, hogy magam elől akarok menekülni. A lakásban kellemes meleg fogad. Körbe nézek, de nincs senki, aki várna. Csak egy kis papírt találok az asztalon. Ennyi volt csak ráírva: CSAK AKKOR ÉRT MEG VALAMIT AZ EMBER, HA ÁTÉLI.

Hát kaptam mégis egy utolsó esélyt.

 

2017.10.19.      Tóth Ágnes

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 33
Tegnapi: 52
Heti: 365
Havi: 1 486
Össz.: 58 193

Látogatottság növelés
Oldal: Szösszeneteim 7.
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2017 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »