Kultúra, líra, vers a 21. században

Amikor a nagyvilágban élő magyarokról mint népről szólunk, először is tisztáznunk kell: kit nevezhetünk magyarnak?

A magyaroknak nincsenek pontosan meghatározható alkati vonásaik, amelyek alapján megkülönböztethetők lennének a többi európai néptől. Az antropológusok azonban találtak olyan adatokat, amelyek arra utalnak, hogy elődeink finnugor eredetűek, és kelet-ázsiai, majd török és iráni népekkel is rokonságba kerültek.

"A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése" - vallotta kiváló néprajztudósunk, Györffy István. Ha közelebbről megvizsgáljuk e közös lélek mibenlétét és természetét, akkor fedezzük föl, hogy ezernyi összetevője van, s jó néhány forrásból táplálkozik. Aközös nyelv, a közös sors, a történelem, a közösen formált hagyományok, szokások, a hitélet, a kultúra, a táj jellege, a nevelés. Ám minden, ami lélek, egységes és oszthatatlan.

A nemzet: szellemi alkotás, történelmi sors, közösségvállalás és feladat.

Ha külhoni környezetetekben utánajártok, fölfedezitek, hogy genetikailag minden nép keverék. Az angolok ősei között például megtalálhatjuk a briteket, a keltákat, angolszászokat, normannokat, vikingeket. A spanyolok ősei között ibérek, latinok, gótok és mórok is vannak. Anémetek is elkülönülnek poroszokra, bajorokra, osztrákokra, szászokra stb.

Sorra vehetnénk így minden európai népet - s közöttük szinte sehol sem találunk genetikailag (származás szempontjából) "tiszta" fajtát. Hódításaik, gyarmatosításaik nyomán az angoloknak, spanyoloknak a tengeren túl kialakultak nyelvi rokonaik: az amerikaiak, ausztrálok, argentinok, kubaiak és mások, akik a 19-20. század folyamán az önálló államiság és a nemzeti fejlődés útjára léptek.

Szerteszét a világon mindenütt élnek magyarok. Magyarság azonban csak egy van, s a magyar nemzet - mely e kulturális sorsközösségben létrejött - egységes, bár részei a világon sokfelé élnek.

forrás-Nemzetismeret

A címerek eredete a középkorba vezet. Eleinte a lovagok fegyverhasználati szimbóluma volt. Később — mint állandó jelvény — családok, nemzetségek, területek megkülönböztetésére szolgált, használata nemesi kiváltság volt. A nemzeti (állami) címer rendszerint az uralkodó nemzetség, dinasztia címeréből származik. Az állami címerekben gyakran megtaláljuk az uralkodás, a hatalom jelképeit, az állatok, a madarak királyát, az oroszlánt, a sast és a koronát.

A magyar címer szerves alkotórésze a Szent Korona. Önmagában is fontos nemzeti szimbólumunk, hiszen a koronába vetett hit az államalapítástól kezdve végigkíséri történelmünket.

A középkorban a királyok közötti vérségi kapcsolat mellett fontos volt az a misztikus kapcsolat az első királlyal, melyet a Szent Korona közvetített. A középkori Magyarországon — és később is — az új uralkodó abban a pillanatban lett legitim, törvényes király, amikor a fejére helyezték a Szent Koronát. Ez a királyi jelvény az európai történelem egyik legrégibb uralkodói koronája; a rendi fölfogás szerint az országé. Két fontos jelképi tartalmát kell megemlíteni. Az egyik a magyar államiság folytonossága az államalapító szent királytól kezdve. A másik pedig az, hogy a Szent Korona az ország területét jelenti.

Az országcímerben található királyi korona nem utal feltétlenül az illető ország államformájára. Nem Magyarország az egyetlen köztársaság, amelynek címere megőrizte a koronát. A mai magyarok szemében államiságunk ezeréves múltját, országunk függetlenségét a korona jelképezi.

A pajzs alakú címernek mind a két fele az Árpádok dinasztikus címeréből származik. Királyi pecséteken, művészeti alkotásokon, pénzeken megjelenik a középkorban mind a vörös-ezüst sávok (a heraldika nyelvén: pólyák) együttese, mind pedig a kettős kereszt. Jóval később születtek a jelképeket magyarázó mesék, melyek a címer egyes elemeit az ország földrajzával hozták kapcsolatba. Ezeknek a magyarázatoknak nincs heraldikai alapjuk, mégis népszerűek lettek évszázadokon keresztül. Werbőczy Istvántól származik a négy ezüst pólya azonosítása a négy „országos” folyóval (Duna, Tisza, Dráva, Száva), a 17. században született meg a kettős kereszt hármas halom formájú talapzatát három hegységnek (Tátra, Fátra, Mátra) tekintő értelmezés. A három hegység kiválasztását bizonyára nevük szóalakja, rímelésük is segítette. Szükséges azonban hangsúlyozni: belemagyarázásról van szó, ha úgy tetszik, mesékről.

Magyarország címere című négysoros versében Vörösmarty Mihály így fogalmazta meg e nemzeti jelképünk üzenetét:

Címer és zászló. Meg szokták kérdezni: mi volt előbb, az országcímer vagy a zászló, a piros-fehér-zöld lobogó? A nemzeti színek leggyakrabban a címerből valók. A címer színeinek a kombinációjából. A zászló eredete a hadviseléssel függ össze. Főképp a saját és az ellenséges csapatok megkülönböztetésére szolgált.

A piros-fehér-zöld magyar nemzeti színek az országcímer vörös-ezüst pólyáiból, valamint a vörös hátterű ezüst kettős kereszt zöld színű talapzatából (hármas halom) származnak. Először okiratok, az uralkodó által szentesített dokumentumok zsinórzatán jelent meg együtt a három szín.

A modern államisághoz tartozó jelképként a háromszínű zászló 1848-ban terjedt el Magyarországon. Ha évszámot keresnénk, hogy mikor született meg a magyar nemzet a szó modern értelmében, 1848—49-et jelölhetjük ki meghatározó időszaknak. Ekkor — úgy tetszik — szükség volt az ország önállóságát kifejező szimbólumokra. A minta, a példa nem egy tekintetben 1789, a francia forradalom volt. Március 15. előestéjén háromszínű kokárdákat készítettek a másnapi tüntetésre. Az áprilisi törvényekkel megvalósult az alapvető követelések jelentős része, önálló magyar kormány jött létre, és a két történelmi esztendőben, intézményes formában — még a katonaságnál is — elterjedhettek a nemzeti jelképek. A három nemzeti szín, de a Himnusz és a Szózat kultuszának is ez volt az első virágkora. A korabeli magyarországi társadalom széles rétegeinek volt módjuk azonosulni a nemzettel. Tükrözi ezt ezeknek az időknek a népköltészete is. Nemcsak a Kossuth nevével harcba hívó toborzónóta, hanem a nemzeti lobogót dicsőítő népdal is:

A szabadságharc zászlóin a szegély farkasfogai mutatják a nemzeti színeket. A zászló közepén általában Szűz Máriát mint Magyarország patrónáját láthatjuk a kisded Jézussal. Ismeretes, hogy fiának elvesztése után, élete vége felé Szent István Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta. A barokk korban elterjedt kifejezéssel szokták hazánkat Regnum Marianumnak (Mária országa) nevezni. AMagyarországot Szűz Máriához fűző különleges kapcsolatot gyakran említették a katolikus prédikációkban, az iskolakönyvekben, s ez a hagyomány meggyökerezett a népi műveltségben; számos művészeti alkotás örökítette meg a fölajánlást, illetőleg Jézus édesanyját a magyar koronával a fején. Ebben a korszakban született a máig népszerű „Boldog Asszony anyánk, régi nagy pátrónánk…” kezdetű népének, amelyről még külön fogunk szólni a nemzeti himnusz előzményei között.

forrás- Nemzetismeret.

Jeles napok névvel szokták emlegetni a kalendáriumban pirossal jelölt ünnepnapokat. Ismeretes az egyházi év liturgiája, a sátoros ünnepek sora karácsonytól kezdve húsvéton keresztül pünkösdig. A keresztény felekezetek megemlékeznek még más egyházi ünnepekről is (áldozócsütörtök, mindenszentek, reformáció napja stb.). A mezei munkák elkezdésének, befejezésének, a pásztori tevékenység szakaszainak is megvoltak a jeles napjai (az aratásé, a szüreté, az állatok kihajtásáé és így tovább), és a családok is számon tartották a maguk ünnepnapjait, a névnapokat, születésnapokat, keresztelők, esküvők napjait. A 19. század végén a nemzetközi világ is beiktatott új világi ünnepnapokat a naptárba. Így született meg május 1-je, a munka ünnepe és március 8-a, a nők napja.

A legrégibb hagyományhoz tartoznak a keresztény országokban a szentek emléknapjai. Magyarországon a jelentős Szűz Mária-kultusz keretében számon tartották a különböző Mária-ünnepeket, elsősorban augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját. A nemzeti ünnepek inkább csak az illető nép jeles napjai közé tartoznak. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az egyházi év liturgiájához hasonlóan létezik egy bizonyos nemzeti kalendárium is.

A szentek emléknapjainak mindenkor nagy volt a jelentőségük a katolikus hívek számára. A legrégibb és legfontosabb nemzeti ünnepünk augusztus 20-a, Szent István napja. Az első királynak szentelt ünnep régóta az egész országhoz, a hazához kapcsolódó azonosulást kifejező jelentőséggel bír. „Hol vagy István király, Téged magyar kíván!” — hirdeti az ősi népének. Az ünnepi zarándoklat, a Szent Jobb tisztelete az államalapító királyról való emlékezést jelentette, amelyben egyszerre nyilvánulhatott meg a vallásos és a nemzeti érzés. A modern nemzet előtörténetének fontos fejezete esik a barokk korra; ez időben ugyanis nagy tisztelettel övezték az Árpád-házi szenteket, akiknek kultusza a haza múltjával teremtett kapcsolatot, és a Magyar Királyság egységét és különállását idézte azokban az időkben is, amikor az a Habsburgok birodalmának része volt.

A francia forradalom ünnepteremtésére (július 14., a Bastille lerombolása) emlékeztető módon, forradalmat idéz két nagy nemzeti ünnepünk: március 15-e és október 23-a. 1848-ban március 15-én a nép által „Petőfi napjá”-nak elnevezett napon győzött Pesten a vértelen forradalom, amely a magyar történelem egyik nagyszerű eseménysorának nyitányává vált. A polgári Magyarország, a modern demokratikus haza születésnapjának tekinthető ez a nap.

Nemzeti gyásznapnak tekintjük október 6-át. 1849-ben ezen a napon végeztette ki az osztrák hadvezetés Aradon a magyar szabadságharc tizenhárom tábornokát és Pesten gr. Batthyány Lajos miniszterelnököt. Ezen a napon emlékezünk az aradi vértanúk mellett a magyar történelem más mártírjaira is.

forrás- Nemzetismeret.

A törvényben foglalt, hivatalos jelképeken kívül igen széles a köre azoknak a jeleknek, amelyeket a magyarság magára jellemzőnek tartott. Természetesen, a történelem folyamán változott, hogy mit tartottak jelképnek, mivel azonosították a magyarokat. Ezek közül némelyeknek ma már nincs valóságalapjuk. A régebbi népjellemzés is érdekes hagyományt őriz, hozzátartozik a közösségi emlékezet kincsestárához. Így láthatjuk, miképpen alakult a nemzeti önkép, milyen tulajdonságok, életforma, vonzalmak formálták a közösséget.

Nyilvánvalóan nem lehet jelenleg lovas nemzetnek nevezni a magyarságot, mégis tudnivaló, hogy hosszú időn keresztül milyen fontos jellegadó vonásnak tartották, éppúgy, mint a katonaságnál a huszárságot, azt a könnyűlovas fegyvernemet, amelynek később nemzetközileg is elterjedt formája Magyarországon alakult ki.

Rövid áttekintésünket a következőképpen csoportosítottuk. Először a földrajzi nemzeti jelképeket vesszük sorra, ezután kívánjuk tárgyalni a flóra és a fauna, továbbá a gasztronómia világát, majd a népi kultúrából nemzeti jelképpé vált elemeket mutatjuk be, befejezésül pedig azt a sajátságos történelmi panteont, amelyben a közösségi emlékezet múltunk jelkép értékű nagyjait őrzi. A jelképvilág állandó mozgásban van, és nehéz pontosan körülhatárolni: vidékek, életkor, foglalkozás, műveltség szerint is meglehetősen eltérő együttest lehetne összeállítani, s talán a kiválasztásakor, az egyes jelképek besorolásakor még az egyéni ízlésnek is jelentős lehet a szerepe.

A földrajzot illetően bizonyára senki nem vitatja, hogy nemzeti tájnak az Alföld számít. Elsősorban Petőfi nagy hatású költészete formálta meg az Alföld kultuszát.

E kép kialakulásában valószínűleg annak is volt szerepe, hogy az Alföld az ország közepén fekszik, itt lakik a magyarság nagy tömbje. Fontos még, hogy ez a táj a 19. század elején dinamikusan fejlődött.

(Az Alföld)

Az Alföld a magyarság szabadságszeretetének is hordozója ebben a megközelítésben.

E tájnak a folyója a Tisza, Mikszáth Kálmán szavával a "magyarok Nílusa". Nemzeti folyónak tartották a 19. században, hiszen a korabeli Magyarországon eredt, és itt ömlött a Dunába. A Tisza menti tájakon lakó magyarságot a nemzet törzsökének tartották. Az Alföld pusztáival - elsősorban a Hortobággyal - emlékeztetett a magyarság sztyeppei őshazájára. Egymást erősítő jelképpé vált a puszta, az Alföld és folyója, a Tisza. Költők és festők garmadája alkotta meg évszázadokon keresztül ennek a tájnak a jellegzetes mitológiáját.

A hegyek közül a történelmi országot védőfalként övező Kárpátokat illeti tisztelet a magyar hagyományban. "Őseinket felhozád Kárpát szent bércére" - olvassuk a Himnuszban; a Vereckei-hágó volt a honfoglalás, a hazába érkezés helye.

A nemzeti térnek szimbolikus értelemben szüksége van egy központra, olyan helyre, amely emlékeztet a múltra, melynek van kapcsolatteremtő ereje és szellemi kisugárzása. "Él magyar, áll Buda még!" - írja Kisfaludy Károly Mohács című versében, a történelmi fővárost a nemzeti folyamatosság jelképének tekintve.

A flóra, a fauna szimbólumai közül leginkább jellegzetesnek azt a két állatot tarthatjuk, melyek inkább a képzelet, a mondák világához tartoznak. A turulról és a csodaszarvasról van szó. Mindkettő a magyarság eredetmondáival áll kapcsolatban. A turul török eredetű szó, héjaféle ragadozó madarat jelent. Emesének, az Árpád-dinasztia ősanyjának az álmában jelenik meg, s a totemisztikus elképzelés szerint a turultól termékenyül meg Emese, az ő fia lesz Álmos, Árpád dicső nemzetségének elindítója. A csodaszarvas-történetben két testvér - Hunor és Magor - űzi a vadat, majd talál magának feleséget. Akét név a monda szerint a hunok és a magyarok ősapját jelenti. Ahogy Arany János regéjében olvassuk: "Hunor ága hun fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet."

Az állatvilág szimbólumainak köréből említhetjük még a magyar szürke marhát, a régi magyar kutyafajtákat: a pulit, a komondort és a magyar vizslát.

Közmondásos volt a régi Magyarország termékenysége. A mezőgazdaság két, messze földön híres terméke a búza és a bor. A leghíresebbnek évszázadok óta a tokaji bort tartották. Nem véletlenül olvashatjuk a Himnuszban:

Nemzeti ételnek számít a gulyás-pörkölt, jellegzetes magyar fűszerként tartják számon a paprikát. Az alföldi népétel feltehetően azért lett nemzeti szimbólum - különösen az idegenek szemében -, mert a nemzetalkotó igyekezet a népi környezetben kereste az eredetit és az ősit, függetlenül attól, hogy a paprikás pörkölt marhahús nem lehetett túlságosan régi hagyomány, hiszen maga a fűszer csak a török kor után terjedt el Magyarországon.

A népi kultúrának nagy szerepe volt Kelet-Közép-Európában a nemzeti jelképek megteremtésében is. A népdalhoz mint forráshoz közelítettek a felvilágosodás és romantika költői. Anépviselet elemeit szívesen fölhasználták a jellegzetes nemzeti viselet kialakításában. Magyar nemzeti táncnak a csárdás számít. A csárdás individuális páros tánc, az elnevezése a romantika korából való. Érdekes, hogy a csárdás szó a nép körében csak később terjedt el. A külhoni magyar fiatalok körében ma is jelképes értéke van a magyar viseletnek, táncnak.

forrás- Nemzetismeret.

- Jordanes krónikája és egy debreceni népmonda nyomán -
Volt a szittya királyoknak egy csodálatos, nagy erejű kardjuk, amelyet azért kaptak az Istentől, hogy azzal minden népet legyőzzenek.
Ez az ősi kard elveszett, de híre fennmaradt a szittya vitézek között. Az öregek mindig mondták-mondogatták:
- Keressétek, kutassátok, mert az lesz a világ ura, aki Isten kardját megtalálja!
Hiszen keresték is, kutatták is, de Isten kardját senki meg nem találhatta.
Isten kardjának a hírét Attila is hallotta, hogyne hallotta volna! Az édesanyja elbeszélte neki, hogy egykor azt álmodta: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Álmában megjelent előtte ez a fiú, és egy fényes kardot kötött a derekára. Lángolt, sugárzott az a kard, mert Isten hajította le, és éppen az ő fiának szánta.
Ebből az álomlátásból Attila megértette, hogy Isten kardját ő köti a derekára, ő lesz "Isten ostora", aki minden népet meghódít.
Gyermekkorától fogva várta, egyre várta Attila a kard érkezését.
Nem is várta hiába.
Történt egyszer, hogy az egyik hun pásztor észrevette: sántál, erősen sántít az egyik tinója. Megnézi a lova lábát, s hát véres seb van rajta. Ugyan, mi sérthette meg?
Ahogy körülpillant, fényes lángnyelv villan fel előtte, s hát egy kard áll ki a földből, abból csapnak ki a lángok!
Odamerészkedik, kihúzza a kardot a földből, és futva fut vele Attila királyhoz:
- Ezt a csodakardot a mezőn találtam, úgy gondolom, téged illet!
Attila mindjárt megismerte Isten kardját.
Megmarkolta, suhintott vele a világ négy tája felé, és azt mondta:
- Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem!
(Lengyel Dénes feldolgozása)

Attila adófizetésre kötelezte Bizáncot, rabló hadjárataival sarcolta és fenyegette Európát. Hatalmas birodalmának központja valahol az Alföldön, a Tisza-Maros találkozása tájékán volt. Udvarának pompájáról, világhódító tetteiről és kegyetlen hadjáratairól híres krónikák szólnak. Európa népei és a katolikus egyház gyűlölettel emlékeztek, adtak hírt az utókornak a barbár hun hordák rabló hadjáratairól. Ez a kalandozó magyarok megítélésére is kedvezőtlenül hatott, ám az örökséget elődeink vállalták. Attila és a hun-magyar rokonság emlékét a magyar mondavilág és kitűnő művészi alkotások sora őrzi; az Anonymus Gesta Hungarorumán található metszettől kezdve Than Mór festményéig, az erdélyi Bánffy Miklós drámáin át Szörényi Levente-Lezsák Sándor 2000-ben bemutatott rockoperájáig. Gárdonyi Géza szép regénye, A láthatatlan ember is erről a korról szól.

A 20. század kiemelkedő nemzetnevelője, Illyés Gyula, aki a finnugorokat és a szkítákat egyaránt közös ősünknek vallja, Ki a magyar? című esszéjében írt a hun- magyar rokonságról. Írását házi olvasmányként ajánljuk.

Attila váratlan halálát követően a hun világbirodalom összeomlott, s menekülő maradékaik zöme - a monda szerint - Csaba királyfi vezetésével visszatért Szkítiába, kisebb részük pedig Aladár vezetésével Erdély hegyei között, Csiglemezőn rejtőzött el. A székelyek eredetmondája, rovásírása, egy-egy éneke, balladája a székelyek hun származására utal.

forrás- Nemzetismeret.

- Kézai Simon krónikája és egy székelyföldi népmonda alapján -

Amikor Attila meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Mert Attilának annyi fia volt, hogy mint egy népet, meg se lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni.
De a ravasz német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott.
A hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának fia volt.
Mind a két fiú uralkodni kezdett: végül a kard döntött köztük.
Az első ütközetben Csaba győzött.
Ekkor Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta.
Két álló hétig folyt a küzdelem. Végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Attila fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg.
De ebben a csatában, amelyet a hunok "Krimhilda csatájának" neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városáig kiáradt a vértől.
Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenöt ezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba.
Ezenfelül megmaradt még háromezer hun, akik Csigle mezején telepedtek le. De annyira féltek a nyugati népek bosszújától, hogy attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték, és az ország keleti részére költöztek.
A székelyek a hunok utódai, bár származásuk, idegennel nem kevert vérük, szigorú szokásaik és földjeik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. A székelyek még nem felejtették el a szittya betűket, botokra felvésve szívesen használják ezeket.
Telt-múlt az idő, sírba szállottak a hun vitézek, és már az unokáik hordták a fegyvert, amikor a szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre. Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égboltozat Tejútján, amelyet azóta a Hadak Útjának neveznek, egy lovascsapat jelent meg. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a Hadak Útján némán visszatért a magas égbe.
A székelyek pedig híven őrizték az erdélyi határt. Amikor meghallották, hogy a magyarok Szkítiából elindultak, és Pannóniában akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyarok is megörültek, és Erdély őrzését a székelyekre bízták.
(Lengyel Dénes feldolgozása)

A másik elképzelést, a szkíta-türk-avar rokonságot főként a régészek és antropológusok vallják. Bartucz Lajos és Henkey Gusztáv antropológiai vizsgálatok (testmagasság, fejméret, alkat, szem- és hajszín…) sorával bizonyította az őslakos magyar népesség nagyobb részének belső-ázsiai (turanid, pamíri, kaszpi, mongolid típus) és kaukázusi eredetét (52,2%, illetve 9,3%).

A kettős (avar-magyar) honfoglalás elméletét László Gyula professzor több könyvében tárgyalta, s régészeti leletekkel támasztotta alá.

Az avarok Belső-Ázsiából a 6. század második felében indultak világhódító útjukra, s birodalmuk határa Baján kagán idején (562-601) az Al-Dunától a Balti-tengerig, illetve a Don folyótól az Alpokig terjedt. Az uralkodó székhelye, a birodalom központja a Kárpát-medencében, a mai Magyarország területén volt. Erről a korról szól az alábbi monda:

forrás- Nemzetismeret.

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat