Mi van a szavak mögött

 

Mi van a szavak mögött?

Mit mond neked egy szó?

Jelent-e  bármit is?

Elvisz-e a valóságig?

 

Mutat-e utat a célod felé?

Mit ért meg belőle elméd?

Vajon sorok közt is olvasol?

Megfejthető-e ez a titok?

 

Betűt formálsz szavakká

Hang ad neki végső formát

Majd valaki válaszol rá

Majd valaki válaszol rá.

 

 

 

Rövid Ősz

 

Tűhegynyi reszketés a falevélen

Őszi szellő öleli két kezével

S míg nappalt felváltja az éj

Kíséri őt csillagos ég

 

Tűhegynyi reszketés a falevél

Körülnéz lassan s földet ér

Utolsó mosolya szelet simogat

Szép volt az élet, de elrohant.

 

 

Elveszett híd

 

A kinti és a benti világ

néha már nem ér össze.

Nem találkoznak a vágyak,

elszállnak az álmok

és a meséknek sincs vége.

Valahol talán a felhők fölött

még rám várnak s arra,

hogy egyszer újra megtaláljam.

Mert kellenek a mesék, hisz

hinni tanít, erőt adhat a

remény, hogy van tovább, a

továbblépéshez egy pillanat is elég.

Keresem a hidat amin most

átmehetnék s a perc varázsa

átölelne úgy mint rég.

De olyan hamar szétfoszlanak

a napok az idő tengelyén,

mint egy süteményes tálon

a rég elfogyott sütemény.

Csak morzsa marad, pár

apró gondolat, mit összefont

az idő a lét tenyerén.

 

 

Úgy ölelj

 

Ölelj át úgy ahogy csipkés

hullámok a partot.

Kócold hajam mint a

tavaszi szél a leveleket.

Mosolyoddal nyiss utat,

újra fáradt szívemhez,

hogy úgy foghassam kezed

mint fény a hulló levelet.

Úgy ölelj, hogy közénk

a múló ősz se férjen be,

hisz az ő fájáról hullunk le

a megnyugvást adó télbe.

Úgy ölelj, ha az idő is ránk

szórja éveinket, a te szemed

legyen temetője lelkemnek.

Úgy ölelj!

 

 

 

Érzés a szívemen

 

Érzés a szívemen, kiválasztott

szó az ajkamon...

Halkan mondom!

Hallod?

Suttognom kell. Lelkedig

így érhetek el.

Csend ölel, míg te nem vagy,

őriz a jelen.

Őszi felhő sétál fák hegyén,

megcsókol mindent ami majd

földet ér.

Hallod?

Suttognom kell!.

Törékeny a Nap is a fák hegyén.

Egy kósza nyári pillanat simogat.

Valamit még remél.

Valamit még keres,

de az Ősz mulandóságával

már nem versenyez.

Hallod?

Távolból hív a csend,

hol csak a csillagok mesélnek.

Suttogok!

Már közel a szíved és

lépted halk suhanása

beleolvad a mába.

Érzés a szíveden.

Kiválasztott szó ajkadon.

Ki ne mondd!

Mert ez maradt csak a miénk.

 

Valahogy elmúlt

 

Valahogy elmúlt a

tavasz is

méhében ki nem

kelt magokkal

mint elárvult

titkos szeretők

könnyüket sehova

nem hullajtva

 

Valahogy elmúlt

a nyár is

színek csak foltokban

ragyogtak

nem engedte a

kegyetlen idő

hogy illatokat

szét szórja

 

Valahogy elmegy

az ősz is

s a félig megkopott

falevelek

olyan unottan a

földre hullnak

mint időbe zárt

megkopott pillanat

 

Valahogy eljön majd

a tél is

hideg kezéből csak

eső hullhat

hótakaró már nem takar

 be semmit

s a téli álom

nem melegít.

 

 

 

 

Anyám

 

Anyám! Lassan értettem

meg, mi volt sorsod

Ha jól belegondolok,

magamét sem tudom

 

Kötödések, tapasztalatok

végtelennek tűnő sora

Mit az élet rendezett meg

s a legtöbbször mostoha

 

Mit hozunk s mit adunk tovább

érték marad-e gyereknek

Vagy csak egynyári fuvallat

minek nem volt értéke.

 

Anyám! Könnyeket hagytál rám

mit mosollyá varázsoltam

Nem volt más választás

életben én, így maradtam

 

Anyám! Itt vagy álmaimban

mert megbékélt végre szívem

kemény volt a kettőnk harca

de megerősödött hitem

 

Anyu! Vigyázz rám még kicsit,

még had hetvenkedhessek

Majd ha a mennyországba érek

várj reám boldog öleléssel.

 

 

 

Elképzelek

 

Elképzelek egy terített asztalt

hol a család együtt van újra

és nincs harag és nincs háború

és béke van a falakon túl

 

Szobában egy dísztelen fenyő

a lelkünktől lett oly gyönyörű

látjuk már benne azt a csodát

azt a szép karácsonyi varázst

 

Kik elmentek s kik itt vannak még

égjen a gyertya a holnapért

fénye megérint minden szívet

ajándék ez legyen s a szeretet.

 

 

 

 

Hát add tovább

 

Hol volt, hol nem volt...

de a mesének nem lehet vége

mert nem lenne soha ünnep

ami ébresztené a lelkeket

 

Hol volt, hol nem volt...

benned maradt a történet

átélted teljes szíveddel

hit benne gyermeki éned

 

Hol volt, hol nem volt...

a múlté nem lehet egy mese

ha gyermekednek elmeséled

azt az első csodát a szívedben

 

Hol volt, hol nem volt...

felnőtt a gyerek, van unokád

a történetet te is add tovább

ha a szeretet téged is megtalált

 

Hol volt, hol nem volt...

Hát add tovább!

 

Csak a kezed add

 

Elmúlt, de nálunk itt maradt,

és hétköznapi fényében ragyog

a karácsony.

Minden pillanat adomány

az élettől, ki tudja mit hoz

a holnap.

Apró örömök, mosolyok a

mindennapok fája alatt

s ragyognak.

Mert az ad erőt, ha egymást

segítve megyünk, mert nincs még

vége az útnak.

S ha néha fájnak a lépések,

egymásra majd ránézünk:

csak a kezedet add!

 

 

Légy te is virág

 

Magok vagyunk, fény felé

nyújtjuk két kezünket

Mint virágok tavasszal

az éledő mezőn, réten

 

Sok színben pompázik az

ember és az élet

Mint a virágok, bár hol a

világ bármely szegletében

 

 

Légy virág, ki szelekkel táncol

a nyári felhők alatt

Szétszórja illatát, úgy hogy

önmagának sem marad

 

Légy virág  s légy szivárvány

méheknek terített asztala

Emberi szemnek egy csoda

mikor nyílsz, mikor elhervadsz

 

Légy virág az aki színt

visz a pillanatokba

Mert az életünk véges,

szórd hát szét magjaidat

 

Légy virág egy  csokorba,

többiekkel összekötve

Hisz a világunk is színes

akkor is ha már tél fogja kezed.

 

 

Április

(születésnapomra)

 

Már lassan lejárt az időd,

mikor egy pillanatra megálltál

Közel volt már a Május,

de te akkor, rám vártál

 

Bolondos napjaidba kellett

megfognom, életem sugarát

Döcögős volt ám ez az út!

Ilyet még te sem láttál!

 

Április, te lettél a bölcsőm

s tettél az élet ajtaja elé

Ennek már hét évtizede!

S azóta mennyi minden történt.

 

Karjaid közt, kósza szelek fújtak

de néha azért megsimogattál

Drága, szeretett áprilisom,

velem együtt te is elfáradtál

 

Légy most is szép mint minden évben

virágaid fordítsd a fény felé

Mutasd meg a világnak, kérlek,

hogy benned születtem meg én.

 

 

Ne hagyd magad

 

Villámlott a tavasz, bele

a tél közepébe, hogy a fagyos

szíveket a járda szélén felmelegítse.

Holnapi reményre, kiült egy

csöpp mosoly.

Hátha lesz szebb élet.

S ahogy a jég morzsolódik

szét a fényre, úgy folyik szét

minden a végtelen semmibe.

Csak szikra volt, mint csupasz

fenyőfán az utolsó csillagszóró.

Majd… legközelebb... talán... valamikor...

Hiú ábránd fásult arcokon.

De hinni kell, hinni a tavaszban!

Nem maradhat lélegző mag

a föld alatt!

Mert szárba fog szökkenni még

a búza, és fel fog ébredni, minden

egyes nap.

Csak ne hagyd magad!

 

 

 

Fényes síneken

 

"Bogárka könnyű bakterházikók,

csillogó szentjánosbogarak"

S jött az élet a fényes síneken,

hogy felszálljak s tovább utazzak

 

Volt jó pár állomás, fényár

mely invitált, hogy leszálljak

De sok volt az apró bakterház,

lelkem darabjai ott maradtak

 

"Őrházikók előtt akár hol is

Apám tiszteleg"

S gyerek leszek újra ha

robog a vonat a síneken

 

Ismerős padok integetnek

a lombos fák alól

Emlékek köszönnek vissza,

múltba elvesző tegnapok.

 

Idézetek:

Váci Mihály :Pályaőrök

Váci Mihály : Mindenütt otthon

 

 

Hallod- e te magyar!

 

Hallod- e te magyar!

Ki a csukott szem oldalán

állsz s múltban maradt

megkopott életed.

Hallod- e te magyar!

Kinek rongyosra szedte a

hazugság hite a száját,

s ármánykodás minden perce.

Hallod- e te magyar!

Te, aki csak önzésből teszel

jót, s glóriát látsz már

az üres fejed felett.

Hallod- e te ember?

Igaz magyarnak és szónak

szégyene! Te, akinek rég

elveszett a gyökere.

Hallod- e ? Vihar közeleg !

Hát félj ! Mert a szél felkap

és száraz kóró leszel.

 

 

Tudod Apu!

 

Tudod Apu! Ha most ott

ülhetnék veled a padon, ahol

nagy csatákat vívtak

a kártya lapok.

Tudod Apu! Mesélnék neked,

míg te rám mosolyognál a

szemed sarkából.

Mint a mesében.

Hol volt, hol nem volt...

Hogy az évek során mennyi

könnyet és mosolyt viselt arcom.

Unokád felnőtt és egyengetem

útját, ahogy te tetted volna velem.

Apu! Jó volna beszélgetni.

Csak úgy. Mindenről.

A nagyvilágról, csillagokról.

Hiszen ott ülsz valamelyik szélén.

Ritkán hallott kacagásod, most

újra szívemig ért.

De az éj mindig  rövid.

S távol minden, ami lehetett volna

Amivel gazdagabb lennék általad.

 

 

 

Az igazságról

 

Nincs ruhám, szégyellem magam

Tekinteted vetkőztetet le így

De belül a gondolat örül annak,

végtére még sem látsz semmit.

 

Osztálytalálkozó

(56. év után)

 

Fülig ért a szánk, hisz

vége volt a sulinak

Bár tudtuk akkor is

várnak ránk új utak

 

Szétszéledtünk, egymásnak

emlékek maradtunk

Bár a világról még

sok mindent nem tudtunk

 

Léptünk egyről a kettőre,

néha el is estünk

Nem számoltunk éveket

csak előre tekertünk

 

S valahogy minden elmúlt

nehéz lett hátizsákunk

Telve évekkel, emlékekkel :

azt hiszem- levizsgáztunk

 

 

Ölelj ár újra öreg iskolám

s szép korú osztálytársak

Sok évtized után, legyen

velünk jelen  és tegnap..

 

 

Mint egy dallam

 

Sokáig csak magamat

szolgáltam, fel kellett nőni

ahhoz, hogy eső nélkül is

áttörhessem, azt a kemény

földet, amibe bele születtem.

 

Csak a hajnali harmat-

cseppek éltettek sokáig,

Napnak fénye még égetett,

de derű volt mindig szívemben.

Hittem! Isten nem hagyott el.

 

S mint egy dallam, úgy jártam

életem lépcsőit, hol fent, hol lent,

szálltam és zuhantam, de a

sorok között megtaláltam

magam, s széppé vált az ének.

 

Csendben járok a holdam

lámpása vagyok, mint az apró

szentjánosbogár. Nem láthat

mindenki, csak az aki

lelkével tudja érinteni lelkem.

 

Néma szolgálója lettem ennek

a világnak, csak a tollam szól

a papírhoz s meséli el minden

gondolatom, mert oly sokáig

csend zárta be szívemet.

 

Kinyitottam az ajtóm, ha fáradt

vagy, ülj mellém, hallgassuk

együtt a csillagok zenéjét, mert

lelkemben van az összes csoda.

Ha akarod, megosztom veled.

 

Hogy írhatnék

 

Hogy írhatnék májusi orgonákról

mikor már márciusban virágzik

Hogy írhatnék nagy hideg telekről

mikor csak öregek emlékeiben él

 

Hogy írhatnék négy évszakról

mikor egymásba olvad minden

Hogy írhatnék bármiről, bármit

ha ily gyorsan változik az élet

 

Hogy írhatnék tartós szerelemről

ha nincs idő egymást szeretni

Ha egy áldottnak hitt ölelésben

csak magány van és a semmi

 

Hogy írhatnék, ha majd toll sem lesz

lelkem rezdülése magányos marad

Hogy írhatnék a semmi papírjára

ha a gondolat a múltban fennakadt.

 

 

Jó lenne

 

Jó lenne belesüppedni

csillagfényes égi takaróba

Ráülni a hold sarlójára

s nevetni a bolond világra

 

Mert itt, velem sírnak az esőcseppek,

jó pár levél rozsdabarna

Zöld lombtakaróból illan az élet

jön az ősz, lassan araszolva

 

Szétszórt volt a nyár, hideg s meleg

mint az öröm s bánat a fáradt szívben

Nem maradt idő emlékgyűjtésre

üres most a szív üres a lélek

 

Csillag párnán ha aludhatnék

álmodni is néha mernék

De csak fénye marad a holdnak

melyre fátyolt terít a tegnap. 

 

 

 

Hátra ne nézz!

 

Ember! Te aki szépet

alkotsz, tiszta szavakkal,

hátra ne nézz!

Utánad loholnak már

a mocskos szavak.

Pénzért, bájért megvett

emberek igét hirdetnek?

Sírva fakad már a

templomba is a csend.

Pedig ott sincs már rend!

Pedofília, hamis szónoklatok

már az égig érnek.

Isten! Hol a radírod,

kitörölni a létből ezt

a sok szennyet?

S van e menedék a tisztának?

Hallik e még valahol

egy tiszta dal?

Menedéket keres a pillanat,

mely néha a születésbe

is belehal.

Ember! Ezt ne hagyd!

 

 

Anyu 

Rég nincs fedél fejem felett.

Két karod nem óv már

meg a mindennapok viharától

 

Védelem, most én vagyok

gyerekeimnek. Palánták

voltak ők is valamikor

 

De én míg élek, ha sok

évet is számolok, lelkem

szárnyait mindig rájuk takarom

 

Örökül hagytad s viszem tovább

mind azt amiben unokáid és

én is megkapaszkodunk.

 

 

Érdemes volt várni

 

Gondolat láncszemek

tőled és tőlem

Kapaszkodnak egymásba

mint szívünk csöndje

 

Mégis érdemes volt

várni az időt

S megtalálni egymásban

ami most is örök

 

Csak nézel és én nézlek

a végtelenen át

Hol életünket megírták

a sorsszövő Moirák

 

Hálót terít ránk az éj

sok csillagával

Mint egy lélek sóhajtás,

mutatják az utat

 

Gondolat láncszemek

voltak ők is rég

Emlékük így maradt fent

mely bennünk is ég.

 

 

Valami csendes

 

Valami csendes zug kellene

Falakból kiszűrődik a múlt

Csend párnájára ráülnek

Észrevétlen lopják a holnapot 

 

Mi közöm hozzád tegnap?

Megkaptad amit akartál!

Rendesen szétválogattalak

Szépet viszem, a rossz tied már

 

Hamis ígéretek voltak és lesznek

Barátok is lassan elfogynak

Perc öleléséből már kiestek

Marad a pillanat szeretete

 

Valami csendes zug kellene

Néha magamra is zárnám

Az idő tán kiengesztelne

S az időtlent nálam hagyná.

 

 

 

Ami maradt

 

Holt vágányok között

csendes az élet.

Elrohant felettük már

rég a jövő.

Pályaőr sem köszön.

Nem int megálljt a szemafor.

Vonat sem zakatol.

Egymást nézik a rozsda

ette sínpárok,

s az elfáradt talpfák már

nem olyan vagányok.

 

Talán az élet is ilyen!

Nem robogunk át rajta.

Lépéseink sem láthatóak,

bár a holnap tervezés alatt.

Csak a reggel, ami noszogat.

Az óra kattog hangosan.

Kaptál egy újabb napot,

ami nem mindig hívogat.

Becsukom szemem.

Mi maradt?

Csendembe besétált újra

az idő, fák hegyén kikacag.

Nyári szél is nevet vele,

s rájövök a nyári fák hegyén

már az ősz kacag.

 

 

Évzárók

 

Általános iskola, gimnázium

némelyiknek egyetem

Itt is ott is elbúcsúzunk

de az életünk tovább megy

 

Hátunk mögött szaporodnak

évek és emlékképek

Ismerős régi arcok az utcán

némelyiket még megismerem

 

Ráncokat vésett az idő ránk

de a múlt képei nem öregedtek

Gondolatunk távol jár

köszönj rám ha nem ismerlek fel

 

Megkönnyezem az évzárókat

unokám rám néz ijedten

Miért sírtál, mond mama?

Mert néha fájnak az emlékek.

 

 

Dobban a Föld

 

Dobban a föld

hangja égig ér

Tenger suttog

vihar már kél

 

Jelzi a világ

nagy a baj már

Üzenet jön:

idő nem vár

 

Isten már a szárnyát bontja

Földi világot megfogja

Nem halhatnak az emberek

Hisz mindegyik a gyermeke

 

Kegyetlen most

minden csillag

Hunynak fények

csak halál van

 

Lélek virág

élni akar

Szirmát bontja

holdfény alatt

 

Isten neki szárnyát adta

Könnyes szemmel vigasztalja

Fölemeli a karjával

Kínálja őt fényes napnak.

 

Haza értél

 

Magam vagyok.

A végtelen elvarázsol.

Istent engedi látni

e földi létben, 'mi

szemnek láthatatlan.

belépsz a kapun, be, nem zárul..

Visszatérni a valóságba

már nem akarsz.

Lelked, szíved már érzi:

haza értél, otthon vagy.

S mint egy angyal, néha

kinyúlsz az ablakon, hogy

szét szórd lelked

apró kincseit, úgy ahogy

az éj szórja fel az esti égre

a csillagokat.

Magam vagyok a világgal

s a világnak is elég vagyok.

 

 

Hol van már…

 

Hol van már a gyermekkor

hol vannak az évek

Hova lettek pillanatok

hova a szépek

 

Időkapszulák az évek

őriznek emléket

Boldog szép filmkockák

most is mesélnek

 

Gyűjtöttem az éveket

enyém, tiéd eggyé lett

Veletek is ott van már

jó pár évtized 

 

S mind többet lop az élet

már az unokák mesélnek

Ballagás itt is ott is

hát így múltak el évek.

 

 

Játék és fantázia

 

Kirakós játéka vagyunk

az életnek

Tán csak egy ákom- bákom

figura

Melynek szívet adott

Isten

S rakott minket a bolygóra

 

Csak lelkünk kapott

szárnyakat

Munkára adott kezet

és lábat

Fejünkbe rakta a

gondolatokat

Többi csak játék és

fantázia.

 

 

 

Veszteség

 

Ami enyém volt, de már nincs

szülök kik eltávoztak

elmúlt évek, miket siratok

érzelmek, melyek köddé váltak

ígéretek, melyek meghaltak

szerelmek, akik itt hagytak

háborúk a sok halottal

a béke mely csak szóbeszéd

sok lélekben az emberség

lehet másé s lehet enyém,

de mindig van veszteség!

 

 

Pogányi napok

Kint ülök a teraszon.
Szél lassú táncát gyorsítja
S belekap a fűzfa lombjába,
messze hallik sóhaja.
A tuják őrt állnak.
Nap már nyugat felé oson,
felhőket maga mögött hagyva.
Halványul az ég kékje is
hallik már a tücsök ciripelés.
Tombol még a nyár, forró,
S az árnyék a felperzselt
kerten át araszol.
Nádas suttog, tó vizével
nap szívja erejét,eső kéne.
A tó túloldalán a domb
felett, búcsút intenek a fellegek,
s a fűzfa lombja újra
egy őrült táncba kezd.

 

 

 

 

Szieszta

Ott ültünk a kertben
halk zene szólt
Figyeltük a kék eget
A szemed ragyogott

Mondd!Vajon meddig tart
ez a nyugalom
Meddig tart a pillanat
mi átkarol

Már öreg az életünk
és a vágyak
Adnak e még esélyt
sok szép napnak

 

Két kezünk össze ér
nem engedjük
De egyszer majd mégis
eljön az idő

Kegyetlen rohanás
az álmokért
De a sors nem enged
mindent széjjel tép

Szoríts most magadhoz
èé úgy szeress
Mint csillagok az eget
s a végtelent. 

 

 

Nyári alkony

Szép nyári alkony
S veled vagyok
Csend öleli át
A lenyugvó napot

Jó ez így veled
Nincs rohanás
Csendes a tévé
És csendes a ház

 

Fűzfával táncol
A bolondos szél
Nádas is suttog
Tán esőt remél

Jó ez így veled
Nincs rohanás
Jó így az élet
Ha vigyázol reám. 

 

 

Düh

 

Nagyfőnök békét ígér

De a szomszédtól lóvét remél

Meg is kapja szép csendesen

Megy barátnak, de nem szegénynek

 

Kamatja ezerszeres, nyögi a nép

De a fiataloknak ebből már elég

Nem töri ezen már a fejét

Maga módján e hazából lelép

 

Kinek nem inge ne vegye magára

Dőzsöl gazdag, nem lopott hiába

Kinek vesztenivalója nincs

Veszélybe már az a sok kincs

 

 

Talán nem vasvilla lesz fegyvere

A tüntetést is megette a fene.

Érik már a balhé, figyelj!

Gyűlik a harag az alvégeken.

 

 

 

Isten vagy

 

Régi szavak és idők tengerében

néha elveszek.

Múlt költői még üzennek.

Nem sokat változott a

jelen és az emberek.

Csak a szavak lettek

hetykék, néha üresek.

S kit zavar? Mondd?

Kevesen őrizzük a rímeket.

Régi sorok alá már

értelmező szótár kell.

Kevesen értik évszázadok

mély szólamait.

Az üzenetet mely már

lassan senkit nem érint.

Örökös lázadás, út, mely

sehova nem visz.

Toporgás a szavakon, tettre

már senki sem kész.

 

 

Csodát várni mástól, mikor

mindenki fél.

Isten vagy Ember!

Mégis hagyod magad legyőzni.

 

 

Már enyém az Ősz 

 

Már enyém az Ősz csókja

Lelkemben már emlék a nyár

A Tavasz is oly messze már

Hisz a levelek megfakultak

 

Már enyém az Ősz bús dala

Múlt színei halványodnak már

Szív dala halkan muzsikál

Bottal jár a hűvös hajnal

 

Már enyém az Ősz mosolya

Ajkáról peregnek a színek

Hideg már a lélegzete

Roppanó, reccsenő a hangja

 

Már enyém az Ősz keze

Arcomra festette mély ráncait

Kopaszra rázza fák ágait

S hajam is lassan ősz lett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Új könyv 4.
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat