Összetartozás 3.

 

 

Anyu! Hallod?

 

Anyu! Anyu! Hallod ott fent

az égben? Megcsináltam! Mindent

megcsináltam s befejeztem. Nem

hittél bennem. Vagy mégis? Csak

titokban? S mégsem én lettem a

csalódás számodra. Én már megértettem

amit Te még nem.

De hálás vagyok Neked. Felemeltél,

mert azt akartam, büszke légy rám!

A lányodra, aki mindent megtett

azért, hogy néha szelíden átöleld.

Hiányoztak a meghitt percek közted

és köztem. Így volt jó. Csak

így érhettem el odáig ahol most

vagyok. A megmérettetés folyamatos.

Néha már elfáradok. Rád gondolok.

Nem tudtam sokáig, hogy erőt

Te adtál nekem. Küzdöttem

önmagammal s még mindig nem

sikerült legyőznöm a hibám.

Lelkem sérülékeny, csak Apu öröksége

fedi. De ez a mosoly is elfárad néha.

Anyu! Köszönöm, hogy megtanítottál

küzdeni önmagamért s mindenért.

Csak egy pillanatra megfoghatnám

a kezed, hogy elmondhassam.

Nem haragszom már és szerettelek.

 

Két lét között

 

A mondat végére kerül egy pont

De a gondolat tovább formálódik

Járja útját saját valóságába

Még céljához elérkezik

 

S mi a több? A hallható szó

A mindennapi cselekedet

Vagy lelkünk mélyéről induló

láthatatlan érzelmek?

 

Kérdezlek s Te most válaszolj!

A pillanatot fesd le, ahogy látod

Színesre vagy fakó szürkére

Hogy lássam, nyitva e az ablakod

 

Kezemet adom Neked, de üres

Látod e benne a láthatatlant?

Vagy azt mondod, mint a többiek

Nincs benne hit, nincs imádat

 

S mindig értünk szól a harang

Mert vagyunk egy folytonosságban

A két lét közt felváltva

Hozzuk a bölcsességet magunkkal.

 

 

Írni akartam

 

Nem akartam mást, mint

Neked megírni ezt a dalt

 

De jöttek egyre csak a szavak

S belerendeződtek egy kottába

 

Csend muzsikál az erdő mélyén

A már fáradt lábam alatt

 

Fűszálakon alvó harmatcseppben

Megcsillan a reggeli nap

 

Színek énekelni kezdtek a réten

Mért is írnék Neked dalt?

 

Ha a csend hív, megyek s Te jössz

Semmi mást csak a kezedet add

 

A fény átölel már minket

Beleolvadunk önmagunkba

 

Fű, fa, virág minden rezdülésében

Már ott hallatszik ez a dal

 

 

Harmónia

 

Ha a harmónia két

lélek tánca és a

végtelenbe való

beolvadás, akkor

a szó kevés a tekintet

átsüt minden hazugságon

és lemos minden álszent

csillogást

 

Ha az érzések ölelik

egymást, pillangók tánca.

A szél megkönnyíti

a repülést s elringat.

Biztonság ott van, hol

hisszük. Hol feloldódik

minden gát s a szó nem

visszhangozza önmagát

 

Minden ott van jól,

hol békét talál a szív.

Az el nem hullatott

könnyek boldogok. Mert

embernek, életnek

mindenhol a világban,

minden egyes zugában

megszületni mindig fáj.

 

 

A harmónia lélektánc

s bennünk az érzés csak

 tiszta kútból fakadhat.

Mint a hegyi patak, mely

az égi áldást gyűjti össze.

Csobogásának friss hangja

sosem feledtetheti el velünk:

életünk ajándék és áldás.

 

 

 

Égi jelek

 

Megmozdult az ég, zord hangját

hallatja. A föld megremeg a

száguldó felhők alatt.

S az ég ad, a föld befogad,

táncukat sosem feledve, felkészülve

mindig a harcra.

Mikor kezet fog a két őserő,

előtűnik újra a nap, sugarával

szelíden simogat.

Nap-nap után megy. Könnyek után

a mosoly is előkerül.

Mert ilyen életünk színes tarisznyája.

 

 

 

Tánc a szerelemért

 

Ha csak fizikai lét

lenne a szerelem tánca

tán könnyen átlépnék

rajta, nem kéne vigasz

 

De a szív és a lélek táncol

az érzések parkettjén,

s ha nem jól táncolnak,

hát kár a könnyekért

 

Míg egymás kezét el nem

engedik, a zene szól

a lélek emel magasba

s a fénylő csillagok

 

A Te meg Én mindig

táncol a szerelemért

a földi életen túl is

lelkünkbe tartja a reményt

 

A könny itt marad s az

őszidőben egy kóbor emlék

mely minden tavasszal életre

kel ott, ahol a szerelmet

 

 

Pécs

 

Fent állok Mecsek magaslatán.

Lenézek városomra. Keresem

az ismerős helyeket. Mind

csak apró pont, mégis él,

lüktet. Zaj idáig nem ér el.

Szülőföldem. Minden szépségével,

csalogató mediterrán jellegével.

Kultúrák, zenék sokaságával,

pezsdítő kellemes hangulatával,

Tettye zegzugos utcáival,

város fölé magasodó tornyával.

Közel két ezer éves történetével,

s néha fájdalmas könnyeivel,

mit az idő rakott arcára.

Lankáin mosolyognak a fények.

Az ifjúság nem hagyta, hogy öregedjen.

Nehéz történelmet őriznek

a pécsi várfalak és alagútjai.

De nekem így vagy szép, s leszel

mindenkor az, hol a lelkem egyszer

egy szebb világra születik

 

 

 

Társ és szerelem

 Ha összekeveredik benned

a múlt és a jövő

Keresed a jelent s kezdesz

mindent elölről

 

Megtalálni önmagad s

keresni az életed

Ami néha túl sok, néha

túl kevésnek hiszed

 

A könnyek, és már néha

a mosolyok is fájnak

Nem találsz csendes zugot

e kerek nagyvilágban

 

Keresed a társad és kapsz

egy szerelmet

De a kettő, jó is volna

ha össze illene

 

S mond! Ha mégis választani

kellene

Mit is válaszolnék a

döntés helyett?

 

 A szív most elhalkul,

csendre vágyik

A szerelem és a társ majd

egyszer egyé válik.

 

 

Más úton

Nem lépdelek múlt

örökség nyomában

Jelen pillanatban

él csak szavam

 

Nem vágyom glóriát

ősz hajam fölé

Az utókor dönti el

nekik mi érték

 

Az idő szétesik már

lábunk alatt

Évek múlnak el így

mint pillanat

 

S ami ma nincs, az

holnap sem kell

Perc jár, reménytelen

szétesik a létben

 

 Hitben szegény életünk

már nem remél

Nem értjük még meg

a lelkünk születését

 

Bezárul a kör, önmagunkba

rekedünk

Kezünkből lassan

kiesik az erő

 

 

Múlt

 

Néha visszahúz a múlt,

a mélyről nyújtja felém

karját. Én menekülök, de

lehelete mérgezi lelkem

és örömódát zeng, ha sírni lát.

A múltból csak a szépet tartom

meg s mind azt amiből

megtanultam leckéimet.

A többi fáj és halnom kéne

érte, de háborúzik bennem

az álom és a valóság.

 Néha sok, néha feladom,

s akkor megjelenik egy mosoly

a világból. Magához ölel és

szeretve feledteti velem a múltam.

 

 

Új út

 

/Lányaimnak/

 

Pakolás, rámolás a szívem

összeszorul. Véget ért egy

újabb fejezet az életembe.

Felszabadul az idő s minden

perc most újra vissza tér

hozzám.

Új út. Még én sem tudom, hogy

milyen lesz. Tudatosan élem

meg a változást.

Mégis fáj. Velük volt teljes

az életem. Mosolyokkal könnyekkel

tarkított út és újból születő

remények.

S most önmagammal kell törődni.

Anyai szerep kissé háttérbe

szorul, így kell lennie.

Most üres vagyok, de feltöltenek

majd az új lehetőségek.

 

 

 

Elemek

 

Tűz

 

Pusztító tűz vagyok

Nyomomban hamu

Kályhába meleget adó

Éltető és romboló

 

Víz

 

Áradó vagyok és

Meg nem fogható

Tüzet elfojtó, de

Egy pohár vízben

Szomjat oltó

 

Szél- Levegő

 

Szél mely lágyan simogat

Arcodon egy fuvallat

Orkán és vad vihar

Utamba semmi sem marad

 

Föld

 

Rajtam táncol a három elem

Tűz, víz és a szél

Befogadó vagyok mindenre

Vagyok éltető remény

 

 

Tükör

 

Nézem ami vissza néz rám.

Én, vagy ő az igaz? A tükör

tiszta képet ad. A valóság

most ott van. S én hol vagyok?

Nem ismerem magam. Önző

egoista énem torzítja azt a

képet, mit lelkem mutat.

Az álarc kívül van, vagy bennem?

Botladozva járom belső világom,

hogy meglássam azt, mit a tükör mutat.

Szemem szememet nézi, kutatom

a tiszta érzést, mely bennem

is meg van.

Könnyezik a tükör, de a szemem

száraz. Nyújtom kezem, hogy

letöröljem. Erőtlenül rogyok

a földre. Arcomat kezembe temetve

zokogok és felsír bennem a

válasz.

 

 

 

Új utak

/Julinak/

 

Amikor tudod, holnap egyedül maradsz

Nincs arra szó, nincs arra vigasz

Megöregedett benned az élet

Nincs, kihez szólj, nem válaszol a csend

 

Csak a toll marad meg kezemben

A szavak most életre kelnek

Táncot jár a fény, fájó könnyeimen

Kezem néha meg megremeg

 

Nem sírhatok előtte, indulnia kell

Nekem gyermek, miközben felnőtté lett

Anyai szívem most fájón elmereng

Indulj el kislányom, legyen nagybetűs

az élet

 

 

Ez voltam

 

Hegyekből lezúduló folyó

voltam, akadályt nem ismerő,

vad és néha romboló.

Korlátokat ismerő és

félő, néha haragos, dühös,

önpusztító és néha alkotó.

Megszokva az örökös rohanást

az örökös útkeresést és

semmit nem láttam a világból.

S hittem, ez a jó. Elmenni a

csodák mellett, pedig

nagyot köszöntek a virágok.

Most leértem a hegyről a

táj lágy és szelíd, kedvesen

ölelő és csendesen fogadó.

Rohanni akartam tovább a

megszokás hatalma vitt előre,

mindent látni fentről, magas

Lágy szellő suttogott, simította

vad tajtékjaim, napfény fürdött

tükrömbe és mosolygott.

Néha vad táncot jártam, de

jó volt a csend s a természet

hozzám oly közel hajolt.

Körül ölelnek a hegyek,

a táj, a völgy ringat szelíden,

s barátok lettek a patakok.

 

Már béke van a szívemben, mert

Te védesz és Te ölelsz át

mikor felettem vonulnak a viharok.

Csak egy kis patak folydogál és

viszi mindenkinek szelíd

üzenetét békéről és nyugalomról.

 

 

Bennem vagy!

 

Bennem vagy. Te! Te! Te!

Mind három együtt és külön.

Mérgesen, szelíden, haragosan.

Esőtől ázottan, napsütéstől

megszáradva, magatokban.

Szétszórtan és karöltve

egymás szemétől gyűlölködve.

Fű közé bújva, széllel táncolva

hazugságokkal teli és őszinte

szóval, könnyes mosolyokban.

Búcsút író remegő tollakban,

szétáradó két karokban.

Bennem vagy: szív, szerelem, lélek.

Testnélküli szárnyakkal

láthatatlan.

 

 

Élni kell

 

Ma meghalni nem golyótól

kell. Szavak gyilkos ölelésétől.

Ma meghalni nem az éhségtől

kell. Gyilkos étkek evésétől.

 

Ma meghalni a szeretet hiányától

kell. Fojtogató irigy ölelés.

Ma meghalni nem dicsőség tiszta

szívvel. Jövőt látni sir mélyén.

 

Ma meghalni, adóság a jövő

nemzedékének. Felvállalt nyomor.

Ma meghalni talán titkon

kellene. Senkinek sem hagyni nyomot.

 

 

De élni kell, új magot vetni

sovány földbe. Tisztító eső jöhet.

De élni kell, pislákoló reményt

megóvni. Holnapnak esélye legyen.

 

 

Két hatalom

 

Elhagytam önvalóm, keresni

sem érdemes. Levedlettem.

Védtelenül járom a rám kiszabott

utat, csendesen, némán.

Belsőmben dúl még a harc, feszülnek

az ellentétek, nem kímélve egymást.

A múltnak menni kell,de még

mindig ott ücsörög a trónján.

A pillanat áll, nézi, szemével égeti,

izzik, forr a levegő s a két

hatalom nem kíméli egymást

A pillanat lerakja minden terhét.

A múlt szétfolyik az emlékek között

 

 

 

Csend

 

Csend van. Szobám egyetlen egy

sarkát nézem. A falból sétálnak

ki fakó régi képek.

Fáradt táncuk csak a múltat

csitítja. S tapsol sok régi

elszáradt szerelmes rózsa.

 

 

Egy arc

 

Az elmúlás párnájára hajtom

le fejem. A múlt a takaróm.

A jelen pillanat az ébresztő órám

mely ébresztgeti alvó lelkemet.

Visszahúz az ágy, a fájdalmak

kereszttüzében dugom ki lábam.

Nyújtózkodom a múlt szavai

alól és az ég felé emelem a kezem.

Fáj ébredni, hideg a pillanat,

még jó a meleg takaró alatt.

De az idő egyre csak sürget.

Veszni látszik maradék életem.

A pillanat megállt, felriadok.

Csend van, s belém fagyott a szó.

Egy arc dereng fel a távolból.

 

Hangtalan világ

Hangtalan minden a világban,

ami csodát rejt. Zúzmara

az ágon, hópihe a fákon,

nap fénye mi megcsillan rajtuk.

Lábnyom a hóban mely üzen.

Merre mentél s mit vittél magaddal.

Csillagok ragyogása a hold és

a nap kézfogása, lágy szellő

simogatása, mit szemeddel láthatsz.

 

 

Éjfél felé

Lassan éjfél. Gondolataimmal

vívok ádáz háborút.

Jönnek és jönnek. Nem hívtam őket,

de élni szeretnének bennem.

Taszítom, mert a vágyam

lopják az időt az éjszakából.

Hol vagy nyugalom? Hol vagy csend?

Ne hagyjátok ellopni álmom.

Zűrzavaros kusza gondolatok.

Se eleje se végük nincs. Álarcok.

Nincs mögöttük semmi csak a

tegnapi nap hamis szélhárfája.

Tán szirén ének. Lelkembe hasit.

Nem alszok, nem adok nekik reményt.

 Lassan mégis megtalál az álmok

valóságos elringató dallama.

Eltűnnek a lidérces gondolatok.

 

Pillanat

 

A múlt zsákjában még

van hely, de a jövő semmit

nem ígér.

A pillanat átölel s érzem,

lassan bele szeretek, hisz

ő az aki az enyém.

 

 

 

Oldal: Összetartozás-könyv3
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat