Azt mondtad...

 

Azt mondtad, ha felnövök

az álmaim megtalálnak

Választhatok majd csillagot

s képzeletem majd szárnyal

 

De az életem csak hallgatott

lelkemben nem szólt a dal

Mesék is messze elkerültek

a csillagok lassan hulltak

 

Egy sem volt enyém az éjben,

darabokra törtek a fények

A valóság, már tudom, kevés

kell hozzá még hit és remény

 

Látod! Felnőttem magányomban

megöregedtem a fa árnyékában

S papírral, tollal a kezemben

siratom a lehulló leveleket

 

Mert így is úgy is deres már a határ

festeni, mi kifakult, hiúság

De a csillagok most is hullnak

s minden álmom megtalált.

 

 

Betűk és szavak

 

Tiétek a hatalom, betűk és szavak

köztetek vagyok mint szóáradat.

Viszem tovább mit nekem suttogtok,

hisz rajtatok a legszebb ruha ragyog.

A legszebb táncot is ti járjátok,

a költészetet is ti alkottátok.

Ünnepek vagytok a hétköznapokban,

ha verssé formáljátok a szavakat.

Képzelettel festitek a lelkeket,

melegség járja át a szíveket.

Betűk és szavak őrzik a múltat,

amit a holnap feledni akar.

 

Szavak gömbölyödnek tollam alatt,

mindegyik a másik kezét fogja.

Így válik mindig a legszebbé

mi a szívben, lélekben megfogan.

 

 

Tél

 

Szépet álmodik a nyár

így tél derekán

A fagyott fehér tájon

csend muzsikál

 

Hárfázik az ágakon

süvítve a szél

Hó hull alá a földre

szürke fent az ég

 

Az ablakon jégvirág

gyémántként ragyog

Táncol most vele az éj

s fénylő csillagok

 

Bágyadtan vándorló nap

húzza a telet

Január és Február!

Mikor lesz vége?

 

Most még a csend muzsikál

így tél derekán.

 

 

Kölcsey nyomában 

 

Csekén, könny hullott egy

fáradt szívből, tollból.

Üzentek a múltból és

letűnt századokból.

 

"Isten áld meg a Magyart",

bőséggel, szeretettel.

"Megbűnhődte már e nép",

mit ellened vétett.

 

"Hányszor zengett ajkain"

forradalmi ének.

Mert saját vérét árulni,

nem volt oly nagy vétek.

 

"Szerte nézett s nem lelé"

helyét e honban.

Égen, földön vad vihar,

szétfoszlott az álma.

 

Kőhalom áll a hegyen,

halált süvít a szél.

A jókedv messze már,

sír fiatal s a vén.

 

 

"Szánd meg Isten a Magyart",

ölelje óvón karod.

Vedd le róla az átkot,

mit rászórtak a századok.

 

Idézetek: Kölcsey Ferenc: Himnusz

 

 

Könnyeket sír a Nap

 

Könnyeket sír a Nap

Hold, magára húzta a felhőket

romok alatt sok ezer élet.

S a föld, csak gyűrődik

újabb ránc lett homlokán,

már hangosan sír.

Testén fekete gyász nyög,

tegnap szép emlékei fölött.

Fájdalom süvít, összetört

utakon, tört falak között.

Kifordult világ egy darabja

nézi most az életet.

Nézi! De nem látja.

Gyengén lüktet szíve!

Kapaszkodik a reménybe.

S az idő dolgozik, hogy

begyógyuljon a Föld sebe.

 

Az az út

 

Egy kéz, egy szó mi elért hozzám

Egy szív, egy dobbanás itt maradt

Egy csók s egy vallomás az örökké

S ebben már minden benne van

 

Egy éj, egy bók csillagok fénye alatt

Egy lépés felém, az ajkad hallgatag

Egy kérdő tekintet szíveden maradt

A csók a szó, velünk itt maradt

 

Az éj, mi nem ígért semmit

De a csillagok tudtak már róla

Holdvilág is az utat mutatta

Léptél felém csendben, halkan

 

Meggyűrődött kissé már ez az út

Ráncokat tett rá a komisz élet

A sorsunk már rég velünk fut

Bárhogy is szaladnak az évek.

 

 

 

Csendes még...

 

Alszik a tó, a part.

Padon a tavalyi nyár

lapoz emlékeket.

Szél lágy hullámokat sző.

Tán Tavasz közeleg?

Fák ágain ott ül a fény,

ébredő rügyeknek mesél.

Csalóka vagy még február!

De Március nyomodban jár,

s apró fény szikrákkal

űzi a téli álmokat.

Hát gyere Tavasz! Fesd

színesre újra az életet.

Madárdalból rakd össze

himnuszát az életnek.

Bár alszik még a tó, a part,

de a nyár vidámsága közeleg.

 

 

Álmatlan éj

 

 

Fáradt volt az éjszaka, az

álmaim mellém ültek s

együtt hallgattuk a csendet.

Hold a hasát hizlalta épp

egy szakadt felhőn ülve.

Szél húzta a nótájukat,

miközben kergette a leveleket.

Csak az őszről itt maradt,

elhalt emlékek voltak.

S a tollam, az a fránya tol,

újra írni akart.

Az éjszaka vigyorog arcomba,

valami belső kényszer hajt.

Éjfélt, ugyan nem ütött az óra,

szótlanul mégis eljött a holnap.

Egy új nap! Fáradtan indul.

Hold ásít egyet, felhő

párnájára hajtja fejét, majd egy

másik, takaróként rásimul.

Éjszaka! Ringass el karodba,

s dúdolj  egy szép altatót.

Nem akarom, hogy fájjon a csend

és emlékek sírjanak párnámon.

De az óra csak ketyeg! Tik- tak...

s hamarosan hajnalt hoz.

Alszik a csend, alszik a város.

Elhagyott minden álmom!

Most bárányokat számolgatok...

egy... kettő...őt... tíz... húsz...

 

Nem hittük

 

Tudod, mikor még csak

tavaszt álmodtunk,

s szerelembe borult

minden nyári napunk,

boldogságtól ragyogott

fent a teli hold

s az ősz még nem is létezett.

Nem hittük, hogy kabátunk

alá bújhat az elmúlás és

múltba tűnhetnek az évek.

 

Tudod, most az őszből, tavaszt

varázsoltál nekem.

Ősz hajunkra hullnak az

elmúlás tarka szirmai.

Öreg kezünket összekötötte

megfáradt életünk.

De a tavaszból visszakaptunk

egy csöppnyi reményt.

Hogy az ifjúságon túl is van

élet, az őszülő fák alatt.

 

Őrizd a földet

 

Istenem! Öleld át

Föld anyát két karoddal!

Emeld fel magadhoz,hogy

lélegezzen újra

 

Emeld újra fény felé

reményt szórj a földekre

legyen virágos a rét

éljen végre az élet

 

Kék bolygó maradj velünk

együtt dobog a szívünk

adj esélyt holnapunknak.

Világunk, el nem múlhat!

 

Áradj szét a szívekbe

szereteted felemel

hisz otthont adsz embernek

fűnek, fának, élőnek

 

Kincsek tárháza lettél

a porból felemeltél

enni adtál, segítettél..

 

Földanya! Most is feléd nyúl

a gyermeki kéz.

 

Estefelé

 

Estefelé már rongyosak

lesznek a napok

az éjszaka szélére ülve

az elmúlással koccintanak

de az éjfél új napot szül

s a hajnallal nyitja szemét

friss erővel teszi dolgát

mint ahogy az ember is

ki ébredéssel újra remél

hiszi ma is előre léphet

miközben az óra pereg

s ugyan olyan rongyos lesz

mint a meg nem élt pillanatok.

 

 

 

 

Mikor gyermek voltál

 

Mikor gyermek voltál

óriási volt a világ

égig értek a kilincsek

anyu emelt, hogy felérjed

 

Lábadon kék- zöld foltok

apró lábad csetlett- botlott

homokvárat építettél

álmodtad a saját meséd

 

 

 

Ha vihar dúlt, anyu ölelt

az égi sárkányt nem szeretted

kardot fogott apró kezed

s legyőzte a képzeleted

 

Homokvárad egy csoda volt

benne élt a világod

s ha sírva fakadt egy gyermek

te is együtt sírtál vele

 

Papa térdén lovagoltál

a magasban bátor voltál

elérted a nap sugarát

szárnyaltál a felhők hátán

 

Fű között még manók jártak

szemedben ők bátrak voltak

száz egy kérdés fejecskédben

te voltál a család fénye

 

Nem volt idő csak kacagás

minden este egy mese várt

nem volt lehetetlen semmi

rajzlapodra minden ráfért

 

S ahogy nőttél minden más lett

de a mesék benned élnek

lelkedben a gyermekévek

megmaradnak mindörökre.

 

 

Mi marad

 

Mi marad életünkből, ha az

emlékek fakultak és eltűnnek

mint a lenyugvó nap

a végtelen éjbe?

Mégis megkérdezed magadtól

Hova tűnt el hét évtized?

- Hát elszállt mint a tavasz és a nyár!

Mondanám, de nem igaz.

Megmaradt egy kéz, mely a

kezemet fogja még, egy

tekintet melyben ott ragyog

minden elmúlt szép.

Ez a mi őszi nyarunk, fakó

lombkorona alatt őrzött szerelem.

S a remény, hogy sokáig foghatjuk

még egymás kezét

mint a

párosan hulló levelek.

 

 

 

Ne ámítsd magad

 

Olyan vagyok mint a palackozott

üveg. Nehezen húzható ki belőle

a dugó.

Pedig jó lenne mesélni.

Neked!

Milyen, mikor tavaszt várok s

milyen ha lehull róla a lepel.

Hisz ez csak ámítás!

Miért kell élni?

Miért kell meghalni?

Örökös körforgás a világ.

S ki vagy TE, benne?

Átutazó. Kinek időnként

megkopik ruhája s arcára

néha mosolyt hoz a tavasz.

Mert az Ősz csak koptatja a

színeket.

Emlékezni tanít, hogy egyszer

mindennek vége lesz.

Szólni akartam!

Szólni, hogy semmi sem végtelen!

Még a tenger sem!

Meg a csillagos ég sem!

De hinni akarod. A végtelen

lehet csak az utad.

Az valahogy határtalan.

S nem létező szárnyaidnak,

az majd helyet ad.

Ne ámítsd magad!

Csak annyi a tiéd, amennyit a

közösbe bele raksz.

 

 

 

 

Kicsi vagyok!

 

Kicsi vagyok, nagyobb

már nem leszek.

Nem várnak nagy csodák, a

plafont már elérem.

Nekem ez lett a határ,

csillagokig csak szemem ér el.

De az mind az enyém!

Szívemen át látom a végtelent,

s utazok keresztül- kasul,

ahogy még soha senki sem.

 

Mit is érhetne minden szó,

ha lelkem nem szárnyalna

szabadon?

Mit érne minden betű, ha

nem rakná össze a

gondolatom?

Képzeletben csillagok közt járok,

feledem a való világot.

Kicsi vagyok nagy csillagok

mellett.

Sosem fájt, hogy aprócska

lettem.

 

 

Ne bántsd a szót!

 

Ne bántsd a szót!

Isten alkotása!

Felemel, mélyre húz

tátong néha mint az űr

majd átölel reszketeg.

Ne bántsd a szót!

Vajon mit mond neked?

Ma szépet holnap csúfat

de mindig az igazat

kitörölheted radírral.

Akkor se bántsd a szót!

Lelked válaszát figyeld

mely ott muzsikál a hegyeken

felhőkben és tavakban

színes mint a kikelet

vagy vörös mint az alkonyat.

 

Kócos verseim

 

Kócosak verseim

mint tépett búzamezők.

Itt- ott egy szó megtalálja

elveszett párját mint

ahogy a szétszóródott magok is

újra kihajtanak.

Fény felé fordulnak.

Majd ősz lesz és a vén idő

elvesz tőle mindent.

Így maradnak kócosak

verseim!

Nem harcolnak idővel!

Vannak! Mint a létezés

mely minden tavasszal

más értelmet ad a szónak..

 

 

 

Már unom!

 

Néha már unom, hogy ember vagyok

Benézek ásító, kicsiny boltokba

Vagy csendtől kopott utcákra

S kérdem! Hol is vagyok?

 

Csak a fű és a lombok zöldek

Lelkeket enyészet mardossa

Keresik az alig látható kiutat

S lassan elveszített hitüket

 

 

Virágosnál sem friss a virág

Egy hetes szemetet fúj a szél

Sok volt az eső, de nem elég

Szegényebb az élet a koldusnál

 

Beteg ordít kórházi ágyán

Nővérnek elfogy már türelme

Az orvos? Vagy ő tudhat többet?

A doktori cím, kinek is jár?

 

Sok kopott élet futószalagon

Az elmúlás tárt karokkal vár

Könny az arcon megszáradt már

Halál vigyorog a túloldalon

 

Néha unom már, hogy ember vagyok

Sok az agymosott és a gyűlölet

Ők szemedbe nézni nem mernek

Osztja az észt, mit rég elhagyott.

 

Ember vagy!

 

Nem mindegy, hogy Orosz

vagy épp Ukrán?

Lehet Szerb, Olasz vagy Dán!

Ember vagy!

S hagyod, hogy elmebetegek

rángassanak dróton.

Harcolj! Értük!

Mondják ők!

De te magadért harcolj

ebben az őrült világban,

hol kevés a jó szó.

Árnyék mögé bújik az igazság,

háború zaja fúj altatót.

Lerongyolódott a világ!

Folt hátán folt!

Savas eső azt is szét marja!

S mi végre születünk újra?

Hol lesz helye a bölcsőnek,

s hol lesznek az örömkönnyek?

Hol lesz a boldogság, mit

elűztek a semmibe?

Élet! Ébresztő!

Ne hagyd, hogy eltapossanak,

mert mindenki tőled függ!

Naptól, víztől, levegőtől.

Ez a kerek világ, amiből

nincs több.

Ahol élünk s halunk.

A FÖLD.

 

 

Kemény föld

 

Miért nem enyém a föld

amin járok?

Miért kemény mint a kő és

olyan mint egy átok!

Csak igénytelen gaz nő benne.

Nem szárad ki a napon és

nem rohad vizes földben.

Elbújtak a virágok!

Út porában, szürkét látok.

Csak az illatot viszi a szél,

de már az is kevés.

Isten malmai lassan őrölnek

s a magok lassan, de kikelnek.

Szivárvány hidat sző a Hit,

s a folyó vad suhanásával

kimossa saját medrét.

A FÖLD nagyot sóhajt!

Tiszta lesz az ég.

 

Szerelmemnek

 

Mélabús dallam táncol most

szívem körül.

Benne van a tegnap lehullt

virágok illata.

A MA és a Holnap ígérete:

szerelmed velem marad.

Mert hinni akarok a tört

kopott utak varázsában.

A sokszor hazugnak ígérkező

pillanatok igazságában.

Mert te velem vagy.

Te álmodod holnapjainkat,

amit én nem merek látni.

Te fogod kezeid közt az időt

s nem engeded elrohanni.

Te adsz értelmet a pillanatnak

s törlöd könnyeimet a fájdalomban.

Te vagy a szív és a lélek

megfáradt életemben.

Még szeretni akarlak. Sokáig!

Szeress, ahogy eddig is,

ha megállni akar a vén idő.

Álmaid visznek előre.

Így lesz emlékekkel tele az élet veled.

 

 

 

Plakátok

 

Plakát, plakát hátán

Tájba égett rozsdás látvány

Embernek is, ronda látvány

Ha nem akarják is, látják

 

Hirdetik a szépet, jót

Lassan a haza is eladó

Nyakunkon már sok adó

De csak nőnek a plakátok.

 

Nagy betűkkel ordít egyik

Bár az út most kanyarodik

Nincs biztonságos vezetés

Csak nagybetűs etetés.

 

Szemed ide oda ugrál

Jobban teszed ha csak sétálsz

Kocsiban ülve, minden út

Olyan mint egy számháború.

 

Mindenhol csak infók lógnak

Napsütötte, eső mosta

Többsége elhanyagolva

Magától megy szemétdombra

 

Plakát, plakát hátán

Tájba égett ronda látvány.

 

Köszönöm

(Lányaimnak)

 

Már lassan készülődök az útra

Az idő kerekén van pár lukas óra

Még van lehetőség pár kedves szóra

Hogy elmondjam, amit eddig nem tudtam

 

Mert változnak az idők s évek

Nyomot hagytak bennem a könnyek

Lemaradtam, lekéstem sok mindent

Hagyom, hogy gyógyulhassanak a sebek

 

Szeretném hinni, mindennek értelme volt

Hogy a jövő újra szüli a pillanatot

Ahol együtt álmodtuk a meséket

Tudtuk, hittük, újra így lesz

 

Most Ti meséltek s én hallgatom

Hogy telik el a mindennapotok

- Ugye nem úgy megy minden, ahogy akartátok?

A választ én már régóta tudom

 

Döcögősen megy már szekerem

De Ti itt maradtok örökre velem

S a csillagokra is majd egyszer felírom

Köszönöm, hogy velem voltatok.

 

Az eső tánca

 

Láttál esőt táncolni?

Szél karjában kiteljesedni?

Mikor fényes lesz az út

s dúl az égi háború.

Száz felé hullnak az eső könnyek

mert nem mindig jó a csend.

Majd lassul a szél tánca,

esőcseppek fénylenek pocsolyában.

Megnyugszik minden a

napsugárnak ő lesz a tükre,

majd gyorsan múló emlék

megfáradt idő, rohanó percén.

 

 

 

 

Mit írjak?

 

Miről írjak neked? Ha nem

látod a koszos utakat,

rongyos szeretőket, akik

csak azért maradnak szépek

mert szeretik egymást.

 

Mit írjak neked? Ha nem

látod az éhező gyerekeket

s anyát, mely csak szép szót

akar adni gyermekének,

de nem lesz tanár.

 

Mit írjak neked? Ha nem

látod a kicsordult könnyet

nyugdíjas fáradt szemében,

s nem hallod üres erszények

ordítását szemétdombokon át.

 

Mit írjak neked? Ha nem

akarsz ébredni mert félsz?

Mert ha félsz, nincs szép életed,

s hazugság minden féltett álmod!

Meddig futsz magad elől gyáván

 

Az átlátszók

 

Mindig egy ember

sétál a lécen

többi lentről néz,

vaj' leesik-e?

 

Néha megbillen,

jön a kritika

Lent nézi a bátort

a senkik hada

 

Ők pakoltak már

üresre semmit!

Bőszen szólnak ám

sok szint alattit

 

 

Nem vitázik bölcs

az átlátszókkal

tudják ők már rég

sűrű a rosta.

 

 

 

Nem szólok

 

Nem szólok, beszélnek majd a fák

árnyékukba elbújó kövek

csendből felkiáltó lelkek

fuldoklik ma is az igazság

 

Gazdag, ki követ is szeletelné

hogy jussa abból neki legyen

adná drágán a szegénynek

mert neki soha semmi nem elég

 

Nem sírnak már fák a hegyen

kövek repednek a tűző napon

dühös a csend a viharoktól

nagyurakban nincs kegyelem

 

Szó helyett, tett is kéne végre

ültetni fát már nem elég

sztrájkolni utcán nem elég.

Gyerek, unoka lesz tettre kész?

 

 

 

Búcsú a nyártól

 

Kezemre bársony fátyolként

terül a mulandóság csókja.

Kontúrok elmosódnak

s egy levél lehull mellém.

Pazar búcsú, fájó ölelés.

Lágyan libben a szél, hangok

elmosódnak.

Üzenetet keresek, hogy

hogy temeti magát a múló idő.

S melyik az a fény ami az

életet újra vissza hozza?

Élet és halál között hol

a határ, ha a természet,

napsugár hátán múlik el?

 

 

. Ősz volt

 

Sodródnak a lehullt levelek

Ablakom alatt megpihennek

Vörös és szép tarka színűek

Nyári boldogságot őrizve

 

Mert így védte meg az elmúló nyár

Tegnapokkal ölelt mosolyát

Elmentél a zöld lombú fák alatt

Így lett minden nap egyre hosszabb

 

Hamarosan tél dalát hallom

De leginkább mégis te hiányzol

Ha hullnak az őszi levelek

Arcoddal, csókoddal eltűnnek

 

Nagyot sóhajt a nyár vége

Emléked táncol még a széllel

Végleg elengedtem két kezed

Mint fák a megsárgult levelet.

 

 

 

A könyv

 

A könyv, gyönyörűség,

izgalom minden lapon.

Mit rejt a költő lelke

és mit rejt az írói toll.

Fantázia, fájdalom,

szerelem és halál vágy,

maga az ember

az élet legfelső fokán.

Mégis esendő a papírlapon.

Vágyakkal, álmokkal

teli minden oldal.

Mesék, háborúk és

szakítások a múlttal.

Mégis jövőt álmodnak,

a tollból megszülető

néha fájdalmas betűk.

 

Évek koptatják a könyveket

nevek is feledésbe merülnek.

 

Hiába a ma dicsősége,

megkopnak a régi fények.

De a babérkoszorú marad!

Nevek mindig változnak.

Hírnév és történelem szerint,

kit, hogy bírált a kor,

melyben tollat ragadott.

 

 

 

 

 

Kell hogy legyen

 

Magammal hozott tarisznyámba

vakon belenyúlok

Vajon mi van még benne

mit Isten nekem adott?

 

Kell, hogy legyen mi megérintsen

olyan mint a születő csillagok

Csak lehetőséget adjon nekem

nem kicsit s nem túl nagyot

 

Nagyot alkotni már nincs időm

de festeném még maradék éveim

Színeket ad még a fáradt ősz

s néha felettem is tiszta az ég.

 

Más szemmel

(Lányaimnak)

 

Sokáig nem tudtam

boldognak lenni

Sok probléma között

anyának maradni

 

Ahogy múltak az évek

megoldódott minden

Lányaim ahogy nőttek

gondokat feledtem

 

Más szemmel nézzük már

egymást s a világot

Anya lett mind kettő

ami komoly dolog

 

Harcoltak s harcolnak

gyerekért, családért

úgy ahogy egykoron

én is a legjobbért.

 

 

 

A nyárhoz

 

Könnyű felhőt terelgető

kezed alatt

tücsökzenét inspiráló

csillagok mosolya

szerelmes egynyári csókok

múló hada

búzát érlelő napok

meleg sugara.

Az vagy te!

Az élet felsőfoka!

A gondtalan múlandóság

az örök ifjúság csalfa

ígérete. Az vagy!

Mely előbb vagy utóbb,

de cserben hagy.

Mert a nyáridő mindig

magasan jár.

De az élet számolja

a létra fokát.

 

Ott hagyom

 

Ostobákkal telt napom

ott hagyom az út szélén

s az utcaseprő örül, ha

e mocskot ő temetheti

mert kopott ruhája többet ér

út menti csillogó szemétnél

 

Hivalkodókkal telt napom

zacskóba becsomagolom

felfújom kellően levegővel

két kezem közt szétdurrantom

tépett semmi a tenyeremen

kukába dobom a szemetet

 

Közönyös arcokkal telt napom

ezt is csak azokra hagyom

kik tükörbe nézik arcuk

hogy múlik el az alkalom

s ha elmúlt, megsiratják

tegnapjukban hagyott padon.

 

 

 

Most, figyeljetek

 

Most, figyeljetek rám!

Kóboroltam

beton házak

és szétmálló

álmok között,

hol könnyeztek a falak

 

Emberek java csak

néma fogadalom

hangjuk suttogás

kezükben a

semmi ígérete

és hajbókolás

 

Négy fal és a

tévé előtt

még szólnak

még kicsit merik

feledni a félelmet

a hatalom

dobozból figyel

 

Most figyeljetek rám!

Ha egy lesz

dalotok

megtörik a

hatalom

s a könny helyén

majd virág nyílik.

 

A hátul kullogók

 

Mi gátol meg abban, hogy

túl lépj a múlton s azt mondd:

Itt vagyok!

A Jelenbe!

Kicsit még hinni is tudod

a holnapot.

Miért jó csámcsogni  a fájdalmon,

s miért jó mindenkit megszólni

miközben magad vagy egy rémálom?

Dobd ki a lerágott csontot,

mert már a kutyának sem kell!

Elavult, rongyos, kopott

megszokások, hitek.

A korod ellenére, lehetnél

okosabb és bölcsebb!

Ötven, hatvan, tán hetven év,

mi lábad alatt már ott van.

Mentél, mert menni kellett.

Miért nem változtál az évekkel?

Mint egy ottfelejtett befőtt

a stelázsi polcán, ami ma már

túl kemény és ehetetlen.

Csukd be szemed s mondd!

Itt vagyok a jelenben!

Ne csak nézz, hanem láss is.

 

 

Pokoli tánc

 

Csak ez múljon el, a mai

nap. Perceket számolok, tán

könnyebb lesz a következő

pillanat.

Fájdalommal vívok ádáz

háborút, megtört szavak

összeölelkeznek.

Nem vagyok több csak gondolat.

Lépéseim alatt törik a múlt.

Lelkemben dúlnak vesztett háborúk.

A sors bután néz rám.

Egyáltalán! Mit akarok?

Állok mint kőszobor.

Körülöttem fehér némaság.

Visszhangozzák a bennem lévő

semmit, amit még mindig akarok.

Menny és pokol ha ölelkezne,

szürke ködöt szülne.

Látóhatár nélkül gomolyogna

a mindenben.

Bele a valóságomba.

Ó! Árva szél, fuss egy kört

az életembe!

Szürkeállományom zavart.

A fájdalom összezúzta önmagam.

Mint körhinta, forog a világ,

de csak bennem.

Szemem nem lát a végtelenbe.

Csak magamba nézek.

Álmok sétálnak pillám alatt.

Fájdalmak, gyötrődések a megszokott

mosolyok mögött.

Ki hinné el, hogy másképp van?

A kereszt, bár kié, megrogyni

alatta nem szabad.

Térdre ereszkedem előtted Istenem,

ha nem is állok fel többé, megtanultam

az alázatot, önzetlen szeretetet

s önmagamból mindent

odaadni másoknak.

Ajándékod legyen kegyelem,

hogy a fájdalom elengedi a kezem.

A szürke köd alól lassan tán

feltűnik az élet, a valóság

s felébredek a mában.

Ha van angyalszárny, hát

most repülnék vele.

Nincs más esély,

hogy önmagam legyek újra.

Mert a pokol most is marasztal.

 

 

 

Ítélkezünk

 

Ítélkezünk és büntetünk!

Istent játszunk! Büntetlenül?

Ki fél, tükörbe nézni

s ha mégis, súlyát nem érzi.

Nehéz a szó, repül

gyűlölet szárnyán.

Megölni próbáljuk, mi

nekünk hátrány

Ki vagy Te? Ki adott neked

hatalmat, hogy bírálj?

Álruhában szédeleg köztünk

a hamisság.

 

Kiskirályok éltetik saját

hatalmukat.

Lelki gyengéken élik ki

hamis igazukat.

S ki, képes megvédeni

saját igazát,

azzal szemben meghátrál.

Karmait úgy villogtatja,

hogy megtörik saját valóságában.

 

 

Röpke gondolat

 

Minden este meghal a Nap

ragyogását magára borítja.

Csillagos eget varázsol az égre.

Most csend az úr s az álmok.

S míg lelkünk szabadon kószál,

a gondolat szavakból holnapot

épít a hajnali Nap alatt.

 

 

Szeptember eleje

 

Haragos esti szél lopakodik

ablakom elé.

Hozott pár őszi percet.

Hiába zöldek a levelek, már

tudják, menniük kell.

Nyári felhőkből szürke lett,

eltakarva a kék eget.

Még maradna a meleg,

de a hidegnek jönnie kell.

 

Felhőkön lovagló őszi napok

tartanak most bemutatót.

Levelet tépnek a viharok.

Záporoznak ránk a villámok.

Eső hull, elmosva a port.

Szalad a nyár égi lovakon

nyomában majd októbert hoz.

Indián nyár is már araszol

kertek alatt , lassan valahol.

 

Igaz gyöngy

 

Olyan szerelmet őrzünk mint

kagyló az igazgyöngyöt.

De erre Isten vigyáz fent az égben

s lent a földön.

Kaptuk! Te meg én.

Miénk lesz egészen, tudom,

ha újra újjászületünk.

 

 

Leszakadt múlt

 

A múlt már leszakadt rólam.

Könnyebben lépek, hisz csak

a mai napon járok.

De az árnyékom

még utolérni akarom.

Majd! Egyszer! Ha majd

nullára futnak az évek s

elfogy a levegő az utolsó

sóhajtással.

 

Ne sírj

 

Ne sírj ha sírok

tenger könnyét hordozom

ne sírj ha néma vagyok

szólnak helyettem angyalok

ne sírj ha fájnak a holnapok

de a tegnapba veled maradok.

 

Hajnali utazás

 

Álmos arcok. Alszik

még a reggel.

Köd takaróját majd a

Nap húzza le róla.

Nehezen ébredek!

Elcsigázott gondolatok

repkednek a buszon..

De menni kell!

Szavak suttogva kúsznak

hideg kabátok közt.

Meleg, otthon maradt.

Sapka, sál mögé bújt

a fáradt éj.

Tekintetek önmagukba esve

néznek a semmibe.

Komótosan haladunk,

nézek ki az ablakon.

Éjszaka fényei még

megvilágítják a hajnalt.

Köd lassan oszlik, Nap

kopog a reggel ajtaján.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Új könyv 3.
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat