Írta  Tóth Ágnes

 

Borító, szerkesztő, kiadó- Tóth Ágnes

 

ISBN 978-615-02-1821-2

 

Minden szerzői és kiadói jog fenntartva

 

Copyright- Tóth Ágnes 2024

 

 

 

 

 

 

 

KÖNYVAJÁNLÓ

 

 

 

TÓTH ÁGNES

 

 

 

KICSIT HALLKABBAN ÉLEK című, verseskötetéhez.

 

 

 

Személyesen még nem találkoztam Tóth Ágival, bár ismeretségünk közel egy évtizedre nyúlik vissza a facebookon, ahol kezdetben minden kiposztolt verset, prózát, elolvastam, lévén erős irodalmi érdeklődéssel bíró emberke vagyok. Talán nevezhetném szakmai ártalomnak is. ( Országos irodalmi lap fő szerkesztője voltam.) Egy idő után felfigyeltem TÓTH ÁGI verseire, prózáira és már tudatosan kerestem rá az alkotásaira.

 

Kevés lenne, ha azt mondanám, megérintettek. Mert annál mélyebb volt a hatás. Valamiféle megnevezhetetlen lelki rokonságot véltem felfedezni az írásaiban. Kivált igaz ez az érzés ÁGI szerelmes versei kapcsán, amelyek hitem és meggyőződésem szerint olyan természetes őszinteséggel bújnak elő asszonyi lelkéből, a vallomások, ami ma már igazi kincs lehet annak, akihez szólnak. Persze nem költő az ki csak szerelmes ódákat zengeni képes. ÁGI bármiről és mindenről képes verset írni. A jó dolgokról, a rossz történésekről, a természet megújjulásaról éppúgy, mint annak hervadásáról, napról, holdról, csillagokról. Mindenről ami kōrülveszi, amiben él, vagy ami éppen a tolla alá kívánkozik. Mert KÖLTŐ. Írtam már könyvajánlót korábban megjelent egyik prózakötetéhez. Megtisztelő számomra hogy legújabb könyvének ajánló sorainak megírására is felkért. Talán mert ő is érzi a " lelki rokonságot” és ez megnyugtatja: nagyon nem fogok mellélőni. Ezt majd döntsék el a

 

Tisztelt Olvasók. Bízom benne hogy a versszerető olvasók érdeklődését megerősítettem, a kevésbé verskedvelők kíváncsiságát pedig felkeltettem Tóth Ági kötetének olvasására.

 

 

 

” Vedd és olvasd "

 

 

 

Prosszer Gabriella Julia

 

Kicsit halkabban élek

 

Most kicsit halkabban élek

leülepedtek a tegnapi napok

A mának csak apró villanása

jelzi a múló pillanatot

 

Hátra már nem tekerek,

előre meg már nehéz

Dobbanó szívem ritmusára

egy álom mindig elég

 

Volt ám belőlük bőven,

mint tavaszi áradat

Csüngtek, mint fán a rügyek

a sokból csak pár maradt

 

 

Jöttek az őszi felhők

ablakomból esőt nézek

Elhulló vágyaimra

most avart teregetek

 

 

Kicsit halkabban élek már

csendes az élet

De a vidám bárányfelhők

még játszanak a réten.

 

Mi többen vagyunk

 

Őrültek háborúja folyik

mikor már semmi sem elég

s az elme lassan felbomlik

 

Csak szép, de torz emberi kép

ami mutogatja önnön magát

de a fejben gyilkos az ész

 

Ők a látható láthatatlanok

ők alkotnak s tipornak jogot

ők a megváltók s világot rombolók

 

Az egyensúly már rég felborult

ember ébredj ez nem háború

szívedben ott ordít a szó: elég volt!

 

Elég volt a gyűlöletből, haragból

s elég volt a hazugságokból

ember, ember elleni uszításokból

 

Milyen világ, hol kisebbség az úr?

s béke jelszava alatt a föld pusztul

az ő lelkük a miénkkel nem rokon

 

Győzzön a nagy számok törvénye

győzzön a józan ész és értelem

mert együtt élni, hiszem, csak így lehet.

 

Ölelő világ

 

Sétáltam s egy falevél

nekem integetett

Majd a többi is lágyan

együtt táncolt vele

 

Ódát zenghetnék minden

szépnek és élőnek

Mert csoda ez a világ,

most már a lábam vezet

 

Nincs cél, csak út, színek,

lágy szellő ölel

Hisz része vagyok én is

a természetnek

 

Kell a nap melege és kell

felhőknek könnye

Kell a vad szél és a vihar,

hogy utam lesöpörje

 

Mit nekem gyűjtögetés

ha enyém a világ

Minden nekem nyílik,

minek vázába virág

 

Az ősz, fáradt kezével

csodásra festi a tájat

Olyan lesz minden, mint

egy csokor bokréta

 

Sétáltam s egy falevél

nekem integetett

Majd lehullt lágyan

s avar lett belőle

 

Télnek jeges szép éke is

ablakom dísze

Hófehér, tiszta, csillan

rajta napnak fénye

 

Sétáltam csak úgy a

télben a nyárban

Mégis átölelt minden élő

e bolond világban.

 

 

 

 

Hajnal

 

Hajnali pára araszol felém

Rám teríti apró cseppjeit

Nap, karjába felemeli

Tisztul a táj, tisztul az ég

 

De hűvös a reggeli szél

Megborzongat még kicsikét

Csak a csend ami melegít

Hisz felér a csillagokig.

 

Őszi levél

 

Találtalak! Ültél a padon

a fák alatt

Néztelek! Arcodon a ráncok

mélyek voltak

Nagy volt a csend! Őszi levelek

hajadra hulltak

Nap sütött rád! És te fáztál

így magányosan

 

Találtalak! Az őszi fák alatt

melléd ültem

Szellő suhant. Pár fáradt levél

megérintett

Te rám néztél. Észrevettél,

megfogtad kezem

Sorsunk már egy! Most kezdődött,

s mindjárt vége.

 

Már nem szólok!

 

Már nem szólok!

Senkinek semmit

nem mondok.

Bezár a bazár

mindent odaadtam.

Emlékeket hagytam.

Szép vagy rossz

napokat.

Te tudod, neked

mi mennyit ért.

Most rendet rakok

önmagamért.

Csak annyit hagyok

mi szívembe elfér.

A többi nem fontos

nem érdekes.

Holnapon is csak

nevetni érdemes.

Mert szétfoszlik

a rohanó időben.

Álmodj világ tovább

nélkülem.

Én sem vagyok több,

csak lélegzetvétel,

mely tova suhan

az őszi levelekkel.

Csak könnyeit hagyja

a csillagos éj tenyerén.

 

Az én csodám

 

Láttál tavasszal mosolygó füvet

Mely rovarok táncától nevet?

Hisz van madárdal, csicsergés

S ritmust ad a  langyos szél

 

Pille könnyű álom volt a tél

Tudták, eljön majd a remény

Mely őrizte új élet magvát

Cserébe, semmit sem várt

 

Míg búval bélelem életem

A sors most rajtam nevet

Percbe tömörült életem felett

Mit számolni nem érdemes

 

Küszöbödön megállok TAVASZ!

Újra éled szó, illat és a dal

Nekem adod tarka csokrodat

S az érzést, hogy vagyok s TE vagy!

 

 

 

A halálról

 

Ki tudja ki vagy te, feketébe

öltözött árny?

Sosem látunk téged csak

érezzük ha köztünk jársz.

Néha szívet rabolsz, néha

semmire sem vársz.

Csak viszed, mit a sors

neked felkínál.

Fáradt életeket, s viszed

kinek már tele a pohár.

Volt mikor mellettem is

elsuhantál.

De volt mindig más, aki

épp rád várt.

Így hát én itt maradtam,

de te nem vagy barát.

Teszed a dolgod, ahogy az

élet is. Megy tovább.

Te vagy minden őszben az

örökös elmúlás.

Levelekben összegyűlt

minden szomorúság.

S bérceken fagyosan csillanó

jégvarázs.

Magányos léptekben fagyott

késői magány.

De már mondtam neked!

Ne várj rám!

Én csillagokkal megyek tovább!

 

Ha felnőtt leszel

 

Jutott-e eszedbe, hogy e

két szó mit is jelent?

Anyu és Apu!

Míg kicsi vagy, tanulod,

minden nap mondod.

Majd az évekkel, mind

természetesebb, veled

vannak, kísérnek utadon.

S fogy az idő, fogy az

élet, megöregszenek,

de még átölelnek.

Mind több a ránc arcukon,

s te még mondhatod:

Anyu, Apu.

Érzed arasznyi lett

az élet.

Ősz lesz, tavaszból, nyárból,

könnyek lesznek a napsugárból.

Nincs vissza út!

Gyermekből felnőtt lesz.

Egy hiány kísér utadon és

vissza sírnád gyermek énedet.

Anyu! Apu!

De csak a csend felel.

Lelkedben visszhangzik

még minden szavuk.

Gyertya fényében látod arcuk.

S tudod!

Te vagy már az...

Anyu és Apu.

 

Lázadó szavak

 

Képzeljétek! Elpártoltak

tőlem a szavak.

Rájuk nézek furán,

mindegyik harap.

Egy kis szépítés, javítás

el is marad.

Így érzik most jól

magukat.

Holnap tán a papírról

le is másznak!

Ó! Te jó ég! Ezek most

ellenem lázadnak!

Mit vétettem, kedves

jó tollam?

Nem írhatok mást,

csak mi bennem van.

Papír, betűk, tollam,

mind fáradtak.

Csak lelkemben zeng

még a dal.

S ott még táncolnak

betűk s szavak.

 

 

Ahol felnőttem

 

Reptér, Mecsekalja, Uránváros

Mind bányászok éltek ott

Csak a régi név őrzi még

Urán rejlett a föld mélyén

 

Már régen jártam arra

Hol felnőttem s játszottam

Csak bennem maradt képek

Őrzik a régit a szépet

 

Fényképeket újra nézem

Rájuk mosolyog fáradt lelkem

Miénk volt a tér az út

Nem jártak sűrűn autók

 

A földből lassan kinőttek

Boltok, piacok, játszóterek

Lakótelep ifjú volt mint én

Bizony nem jártam arra rég

 

Cserépkályhákban duruzsolt a tűz

Kéményekből szürkén szállt a füst

Volt még akkor tél, fehér táj

Csillogott a jégtől minden faág

 

Ha tavasz jött, tél ajtót nyitott

Beengedte a fényt és elballagott

Szép volt a nyár, bohém ifjúság

S csalogat vissza egy régi ház

 

Hívnak még ismerős hangok

Miket már messziről hallok

Emlékeim utcáján járok velük

Lassan csak én maradok egyedül.

 

 

 

 

 

Moccan az ünnep

 

Moccan az ünnep

moccan a szeretet

félve indul el

vajon jöhet-e?

 

A magány útján

apró csillogás

ez valami más!

békülő kézfogás

 

Kint jég csilingel

fázik az élet

de a szívekben

ott van a béke

 

Moccan az ünnep

tán most érdemes

lelket ölelve

gyújtani fényeket.

 

Karácsonyi hópihe

 

Kicsi hópihe szép

csipkés ruhában

Társaival leszáll

csendes világra

 

Szívben halkulnak

zajos nappalok

Fényekben lassan

éled a mosoly

 

Kicsi hópihékkel

táncol most a szél

Ez a Karácsony most

fehéret ígér

 

Lelkünkön egy varázs

égi üdvösség

Éltünket kíséri

a tiszta remény

 

Hát táncolj hópihe

a szürke tájra

Legyen végre ünnep

minden családnak.

 

 

A fenyő ruhája

 

Álla fenyő a szobádban

fel akarod öltöztetni

messze érjen ragyogása

 

De kezed most nem mozdul

fura érzés van benned

szívdobogásod felgyorsul

 

Milyen szép így üresen is

csendet hozott magával

körötte ragyog az égi fény

 

Letisztul lassan minden

eltűnik pompa, álvarázs

mit magunknak festettünk meg

 

Csillagok most együtt állnak

mint annak idején, régen

fényükkel most átkarolnak

 

Érzed, nem álszent csillogás,

hanem újraéledés

mely nem ámíthat tovább

 

Áll a fenyő a szoba közepén

s lassan te is felébredsz

erre a gyönyörű csodára.

 

Kellesz

 

Kellesz mint télnek a hó

mint tavasznak a fény

Kellesz mint egy szép álom

mint egy örök remény

 

Kellesz mint a nyári ég

mint felhő az égen

Kellesz mint bolondos szél

mint egy vidám esőcsepp

 

Kellesz mint őszi levél

mint fának az avar

Kellesz, mint tűz, ha ég

mint egy vörös alkonyat.

 

 

Költőinkre emlékezve

 

Betűkkel bélelt úton járunk

Fogy a dallam lábunk alól

A zenét  néha fentről halljuk

Hisszük, még van elég dolgunk

 

Aztán hirtelen nagy lesz a csend

Kérdésedre már senki sem felel

Könnyeddé válik a nehéz út

Mindenki sír, de te mosolyogsz

 

 

Tolladhoz már tinta sem kell

Gondolatod szárnyalni kezd

Hárfán játszanak az angyalok

Égiek kísérnek már utadon

 

Könnyű lett a lépted, s szíved

Sírunk még érted idelent

De sebet gyógyít majd az idő

Olvassuk azt, amit hagytál örökül.

 

 

 

Őszi ölelés

 

Egy lombkoronán ültünk

Te meg Én

Eltakart egymástól a sok

zöld falevél

Ősz van, s az ágak közt

mind nagyobb a fény

Most láttuk meg egymást

Te meg Én

A távol oly közel lett

mint az ég

Már együtt szállunk el a szél

tenyerén.

 

Sír az ég

 

Fel sír az ég s hullik

könnye, mint őszi levél

Hova lett minden ami jó,

szeretet és az erény?

Föld néha már megszédül,

hold az egyetlen remény.

A lélek, a NŐ, az ANYA, aki

most sírni tud még

Mert neki fáj, ha gyermeke

beteg. Imája égig ér.

De vissza hull minden rossz

az emberre, ha nincs benne szív.

 

Messze a szíved

 

Itt ültem és vártam, hogy

rám találjon a csoda.

Egy halk kopogás az ajtón

s tudtam: te vagy.

 

Aztán rám köszöntött az est,

röpke álmom elszaladt.

Így telnek napjaim nélküled,

csak remény maradt.

 

De már az is fázik, csendes,

együtt nézzük a holdat.

Messze szíved és kezed,

jön emlékek hada.

 

Jön a könny, mosolya fájó

táncol arcomon a bánat.

Hol vagy, ki mindennél több lehet,

kapcsolat, mely hozhat vigaszt.

 

Az élet diktál mindkettőnknek,

irányítja fáradt sorsunkat.

Nagy a szeretet, piciny az élet,

ölelésben őrzöm szavadat.

 

Amit kimondani sosem lehet.

Örökre kettőnk titka marad.

 

 

Panelok közt...

 

Hiába a színek,és az akarat

"Panelok közt nem férnek el a szárnyak"

Szürkeséget ontanak még a falak

Ketrecbe zárt vágy, elfojtott indulat

 

Ha néha  kitör egy apró gondolat

Több lesz,mégis mint egy egyszerű mondat

Darabokra tör minden beton falat

Lehull mindenről a régi vakolat

 

Álszentségek szép lassan elporladnak

Virágba borul megint e szép haza

És panelok közt elférnek a szárnyak

S a széttört ketrecből szeretet árad.

 

"Simai Mihály gondolata"

 

 

 

Nyolc év

(Máté ballagására)

 

Lezárult most a gyermekkor

Az iskolától így búcsúzol

Egy világot megismerhettél

De most a lábad továbblép

Mesék és játékok sarokban

Jön valami más, valami új csoda

 

Egymásba fonódó tekintetek

Bíz' előjönnek a könnyek

Mindenki másfelé indul el

Elengednek a baráti kezek

Tanárok mégis bizakodóak

Reménykednek: jól vizsgáztak

 

Egy közös kép a tegnapoknak

Nyolc évet összekovácsolta:

Anyu, apu, még kíséri utad

Hisz vár rád a másik iskola

De most légy vidám! Ez meg jár!

Ma, csak tiéd ez a világ

 

Nagyszülőktől pár szép gondolat

"Soha ne add fel álmaidat"

Egy nagy boldog ölelés tőlük

Szeretetet hagytak rád örökségül

Mert ezek a boldog ifjú évek

Adják a sok szép emléket.

 

Taníts meg
 
Taníts meg, hogy kell repülni
Fény elől nem menekülni
Kéknek látni szürke eget
Elérni a havas hegyet
 
Feléd nyújtom most kezemet
Lelkem téged már felemel
Feketébe zár világunk
Mert külön utakon járunk
 
Kezem, lábam a földhöz köt
De szálljunk ég és föld között
Álmodjunk egy valóságot
Legyen itt, vagy bárhol máshol
 
Testbe zárva de szabadon
Szellemünk táncolhat havon
De csak pillanat az öröm

Bizalom volt, megköszönöm.

 

Elment

 

Elment! Még érzed az

utolsó kézfogást.

Még csak egy érzés,

ami nagyon fáj.

 

Elment! Lassan érzed,

fel kell nőni.

Nem maradhatsz gyerek,

szépet szíved őrzi.

 

Elment! Egy mosolyt

most lelkedben.

Mikor azt mondta:

kisfiam, szeretlek!

 

Elment! A csend táncol,

éveket nem számol.

Hosszú volt az életút.

Örülj! Sokáig veled volt.

 

Elment! De még pár

napot itt lesz.

Hogy letörölje, éjjeli

fájó könnyeidet.

 

Elment! Sírj! Hisz fáj!

Társad a magány.

Mindig nehéz a búcsúzás.

Hisz ő volt az Édesanyád!

 

Szülők nélkül

 

Először félárva leszel,

fázik az egyik oldalad.

Bármit is húzol fel

osztozol a magánnyal.

 

Próbálod elfogadni és

megérteni magad.

De olyan ez mint a

kalitkába zárt gondolat.

 

Valaki elment, itt hagyott

akit még átölelnél.

Nem volt arról szó,

hogy ily korán felnőjél.

 

Ajtó még résnyire nyitva,

ez a támasz még kell.

De csak van, egymagában,

fontos még a léte.

 

S lassan ő is elindul,

fáradt élete viszi.

Tudja, mindent itt hagyott,

nem akar hátranézni.

 

Bezáródik már az ajtó

felfelé ível minden fény

Olyan vagy, mint egy tépett rongy,

egy kopott élet peremén.

 

Nincs tanács, nincsen jó szó,

szeretetük már nem ölel.

Pedig jó volna egy mankó,

lelkednek támasza legyen.

 

Az idő majd összevarrja

tépett, rongyos ruhádat.

Gyereked féltve néz most rád,

hisz te is szülő vagy.

 

Így múlik perc, és az évek

örök a körforgásunk.

Isten húz ránk majd szépet,

melyben mi is elindulunk.

 

 

 

Haiku- Hontalanul

 

már nem az enyém

lábam alatt ez a föld

hontalan vagyok

 

...csak bérlő lehetsz

 

A félelem vihart kavar

S a kosz a tisztára ragad

De hite mégis oly erős

Ő lesz majd, aki a végén győz

 

Ámokfutás lett a világ

Mégis korhadó fákat ráz

Parázslik még mélyen szíve

Lesz-e még tavasznak színe?

 

Drága lett a lét, az élet

Hiába van zsáknyi pénzed

Rettegés tenyerében tart

De mégsem tudod mit akar

 

Tavasz! Tavasz akar lenni

Új reményt füledbe súgni

Létezni, mától, másképp kell

Szeretni eget és földet

 

Ember, te csak bérlő lehetsz

Ezen a földkerekségen

Mert ledob hátáról a föld

Otthont teremtő csodás Hölgy.

 

Sorsom magánya

 

Hallok, látok és olvasok

Mégis oly messze vagyok

Nem ér lelkemig az élet

Nem olvasok már meséket

 

Aztán becsukom az ajtóm

De nyitva hagyom ablakom

Besétál a fény és hagyom

Torkomon reked a hangom

 

Szólnék, de oly értelmetlen

Mint kiszínezni éjeket

A némaság most nagyot alkot

Hisz csak önmagáért harcol

 

Ha most hallanál a csendben

Azt mondanád- minden rendben

De nem hallasz, nem akarod

Mert önmagad sem vállalod

 

Előttem itt van a semmi

Talán azt kéne szeretni

Belerakhatnék mindent

Hangot, képet, egy nagy IGENT...

 

...életemre egy szép válasz

Visszatérhessek a mába

Felírnám lelkem falára

Ez most sorsom szép magánya.

 

Nagyvárosi álmok

 

Álmodtál ifjan nyitott ajtókról

Szelíd életről, szép álmokról

Álmodtál égig érő szerelemről

Ami mentes lesz a könnyektől

 

Álmodtál csillagos éjszakáról

Mikor átölelnek féltő karok

Álmodtál mindig tiszta kék eget

S hitted, bajban fognak óvó kezek

 

Álmodtál tarka rétet, zöld mezőt

Ami fáradt napokon is feltölt

Álmodtál szép szóról, érzelemről

Mit lelked csokorba összeköt

 

De rájöttél, az ajtók néha zárva

Az álmokat is hiába vártad

A szerelem is sokszor meggyötört

S néha túl sok volt a könny

 

A csillagos éjből keveset láttál

Gonosz kezek, párszor eltakarták

Kék ég alatt szürke felhők jártak

Nem volt kéz fáradt magányodban

 

Messzinek tűntek az erdők, rétek

Vigasz volt megkopott emléked

Igaz érzelmek is elkerültek

S a virágváza is sokszor üres.

 

Anyám emlékére

 

Mikor megszülettem, átölelt az élet,

majd anyám karjai felém nyúltak

Magányos harc volt mindkettőnknek

az a végtelennek tűnő pár pillanat

 

Mindegyikünk mást akart, de így lett

el kellett fogadnunk egymás valóságát

Rá voltam szorulva mint apró gyermek,

de ő tudta, szüksége lesz majd rám

 

Ötven év után megfordult a világ

remegő két kezét nyújtotta felém

Felnevelt becsülettel, vigyázott rám

s én elengedtem fájjon a fény felé.

 

 

 

Lányom szülinapjára

 

Tiéd már az ég a messzeség

Szállj bátran a fény felé

Ne ijesszen meg a magasság

Végtelennek tűnő távolság

-

S míg féltő tekintetem rád figyel

Tedd le bánatod, tovább ne cipeld

Ha felhőkkel lesz teli a kék ég

Te csak szállj, repülj, sohase félj.

 

Határok

 

A valóság és az elmúlás határán

az élet az Úr!

Fák szegélyezte úton kísérnek

ha a földtől búcsúzol

 

Nem tudhatod a határodat

hol húzta meg a sors

Emlékek párnájában ver szíved,

itt is ott is szél susog

 

Mint a fák, évtizedekig nősz

ég felé nyújtózva

Mind kevesebb lesz az új hajtás,

régi levelek fakulnak

 

Nézem, nyárba halványuló életet

ősz felé kocogva

Lassan fakuló zöld színeivel,

mégis mosolyogva

 

Boldog pillanatot őriznek

az út menti virágok

Sokszor feledtették velünk

a szomorúságot

 

Töltődik az élet a fénnyel

harmattal, esővel

Hisz rövidebbek a nappalok

s nincs alku az idővel.

 

Újra itt veled

 

Újra itt veled, sok év után

még zöldell a búzamező

még odébb van az aratás

 

Szél borzolja őszülő hajunk

könnyeket elmosta a tegnap

kevesebb lett gondunk, bajunk

 

Meg kell tanulnunk újra élni

szabadulni avult dolgoktól

s hétköznap ünneplőbe járni

 

Egy marék boldogságunk maradt

ne hagyjuk elveszni az időt

minden mosolyt húzzunk magunkra

 

Kabátunk vastag az évektől

sok ölelés volt alatta

minket véd a hideg téltől

 

Ha megtalál újra a tavasz

zsákunkba közös évek lesznek

s újra éled veled a hajnal.

 

Balatoni emlék

 

Lágyan fújt az esti szél

s a part menti hegy mögött

elaludni készült a Nap.

Te a kezemet fogtad és

álmodtunk egy percnyi boldogat.

Pezsgőspohárban a buborékok

is megnyugodtak.

Az utolsó nyári nap volt.

Túlparton már ébredt a hold.

Tó tükrén kezet fogtak s az

est, csillagokat varázsolt

az égboltra.

Alattunk és fölöttünk, millió

csillogó fény.

Megismételhetetlen csoda.

Szemem, szemedben ragyogott.

Végleg ott maradt.

Fények villantak a partról

minden oldalról.

Hangokat elnyelte a távolság,

szívünkben boldog csend volt.

Az éj bársony fátylát ránk terítette,

apró ékszereit nekünk adta.

Az a nap, az idő, nem volt mostoha.

A legszebbet nekünk nyújtotta.

 

Lágyan fújt az esti szél,

majd a csipkés habok is elaludtak.

Lassan suhant velünk a hajó

s az álmos kikötő befogadott.

 

A tó még suttogott egy altatót,

kifényesedtek tőle a csillagok.

Így ünnepeltünk meg minden napot,

mit az élettől közösen kaptunk.

 

 

 

Ha nem lennél

 

Ha nem lenné, csend

sírna a magány partján

s könnyeit számolná az esőnek.

Ha nem lennél a szél

vihart kavarna fák közt,

a vörös alkony szürke lenne.

Ha nem lennél a szavak

némán kóborolnának,

színek elvesznének.

Ha nem lennél, kezem

a semmit foghatná

újhold sötétjében.

Ha nem lennél, fájna

minden ami te vagy,

elvesznék a végtelenben.

 

Mert te vagy a csend

életem színes partján

felszáradt könnyekkel.

Mert te vagy a szél

s míg lágyan simogatsz,

hajnallal veled ébredek.

Mert te vagy minden szó s

értelmet a napnak

te adsz a színekkel.

Mert te vagy ki melegít,

teliholdat varázsol

néha, üres lelkembe.

Mert te vagy nekem mind az,

mi létemből kimaradt.

mert te vagy az életem.

 

 

 

Őszelő

 

Tarkállik már a hegy a völgy

Az Ősz a fák közé költözött

Rozsdabarna lett a zöld

Megfakult a réten a fű

 

Nap fáradtan jár a földön

Ideje lejárt, elköszön

Gyenge ereje csak fényt ad

Lassan fogy a lombkorona

 

Árnyéka még  a rétre vetül

Kiskabát is előkerül

Didergős az est a hajnal

Bezáródik minden ablak.

 

Nyitott szemmel

 

Voltál névtelen senki utamon

Kóboroltál, keresve a boldogságot

S nem tudtuk, mindig bennünk volt

Lelkünk másfelé bolyongott

 

Míg én ruháimat cserélgettem

Te rólad az egy, végleg lekopott

Majd a végén ott álltunk meztelen

Ahol az életünk már nem ragyogott

 

Te már fordultál volna felém

De szívem, valami másról álmodott

Gyengéden átkaroltál, ébresztettél

Lassan nyílt szemem, már látok!

 

 

 

 

Szeptember fénye

 

Vártam a hajnalt, az ijesztő

álmok után felmelegítsen a

szeptemberi fény

Kizártam a valóságot, de

beengedtem a meleget, így

nyár vége felé

 

 

Néztem a hulló, sárgult

faleveleket, ahogy a széllel

táncolva halnak

Öreg hársfa könnyeit már

csak a pirkadat látja,

bánatát nem mutatja

 

A sok zöld közé, foltokban

belopakodik az ősz keze,

kicsit festeget

Míg rámosolyog a napra,

de minden nappal, egyre

hidegebb a keze

 

Fogynak a levelek, színek

az idő üres faágakat hagyja

a lopakodó télnek

Tán lesz rajtuk fehér takaró

tán fázni fognak az éjben

ha roppan a csend

 

De még van egy kis meleg

Jól esik egyet sétálni az

őszi napsütésben

Kiskabát is lassan előkerül,

mert huncut és csalóka

a szeptember fénye.

 

Őszbe hajló napok

 

Őszbe hajló napok közt

jeges koppanások s égető,

perzselő elkésett fények

Mit tartsak hát kezembe

ha a világ szédült táncot jár

s nincs nyugalom a lelkemben

 

Őszbe hajló napok, éjjelek

kabát kell, két karod melege

veled értem meg a világot

Elbújtam a forró nyár elől

te kellesz ősz, lágyan szelíden

neked már kitárom ablakom

 

Őszbe hajló napok, évek

kicsit megállok pihenni

leülök a megkopott padra

Látom a tegnapokat, pár holnapot

már nem keresek semmit

az élet kicsit most velem van

 

Őszbe hajló napok, pillanatok

nektek adom letűnt éveimet

őrizzétek meg a múltam

Hagyok rátok pár szép gondolatot

s ami fájt, feledni hagyom

őszbe hajló napok, őrizzétek múltam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Új könyv 1.
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat