Nálam mindig ősz van

-

Nálam mindig csak ősz van.

Nem mondom, hogy felednem

vagy temetnem kell.

Elengednem kell!

Bár, valahol minden itt van.

Mint őszi levél a fán,

vagy épp ami lehull.

Az -örökké- nem létezik.

S én ebben a változó világban

keresem a nyugalmat, a

pillanatot, ami egyszer enyém lehet.

Csak megérint minden:

tavasz a gyermekkorral,

nyár a vidám ifjúsággal.

Az ősz, tarka leveleivel

emléket idéz fel életemben.

Egyik kezében a búcsúzó nyár

a másikban, már csendes éjszakák.

-

Nálam mindig csak ősz van.

Tél még nem jöhet ablakomba.

Várnak még boldog érintések.

Hinni akarom, talán így lesz.

Az esély se több, se kevesebb

mint hogy havazhat októberben.

Roppanhat levél lábam alatt,

nélkülem is vastagszik az avar.

 

S ha mégis Tavaszt kiáltanék,

a haldokló természet felett,

kabátom alá bújna a hideg szél

s fakóvá színezné fáradt szívem.

Így hát maradok az őszidőnél,

mely emlékszik a nyárra még.

De tudja! Lába a tél küszöbén.

 

 

 

Unokámra várva

 

Csendes aggódással

Figyelem a perceket

Kezemben telefonom

Mikor jön üzenet

 

Fáj még most az idő

Karjában az unokám

Kezében egy kinevezés

A boldog anyaság

 

Nagyi rég tudja már

Az élet nem egyszerű

Most új élet születik

Ez mégis gyönyörű.

 

Vallomás

 

Eltékozolt napjaimat keresem

mikor az álmok cserben hagytak,

s mezítlábasan hajszoltam azt

a boldogságot mi másé volt

 

Nem mertem saját utam járni

kifogások nyomában lépkedtem

hibáim mindig táncra hívtak

sokszor fáradt volt karom

 

Sokat áztam fáztam magányomban

kerestem mi bennem lakozott,

tükör előtt állva kérdeztem:

vajon én most ki vagyok?

 

Ha feladnék mindent, össze rogynék

tartást adott mások szeretete

a cél, hogy szükség van rám

és elmúlt minden rossz álom

 

Betűk, szavak sem a régiek

felnőtté vált lassan életem,

magam támasza kellett, hogy legyek

összerakták magukat a sorok

 

Felednék mindent, de nem akarok

szétesne minden, mi én vagyok

tépett papír maradna utánam

s be nem vallott vallomások.

 

Ha Ősz volnék

 

Ha Ősz volnék, lassan járnék,

pillanat kezéből kivenném

a rohanó időt.

Ha Ősz volnék, az erdőt járva

mesélnék a nyárról, télről,

nevetnék a fák hegyéről.

 

Ha ősz volnék, tarka szoknyám

megzörgetném s nem hagynám

az avarba hullani.

Ha Ősz volnék, az elmúlással

egyezkednék s a szeptemberrel

bátran kiegyeznék.

 

Ha Ősz volnék, nem hagynám,

hogy az éveknek bármikor is

véget vessen a tél.

Ha Ősz volnék, örökkévalóságot

varázsolnék, minden őszbe hajló

élet fölé.

 

Mégis csak azt mondom, Te

vagy a legszebb! Fehér hajat

varázsoltál fejemre.

Most együtt sétálhatok veled!

Színes de fakuló leveleiddel.

Ősz! Maradj még velem!

 

Úgy fáj a lelkem

 

Anya! Apa! Úgy fáj a lelkem!

Simogassátok égi kezeitekkel.

Nyújtsatok most égi vigaszt

Mert magamra maradtam.

Csak a jövő vigasztal.

Gyerekek s a két unoka.

Súgjatok az égi padokból,

Hogy beteljesíthessem sorsom.

Üzenjetek az őszi levelekkel

A lobbanó gyertya fényével:

A hosszú útról egyszer haza tértek.

Anya! Apa! Mert úgy fáj a lelkem!

 

 

 

A pohár szélén

 

Itt ül nyakunkon az ördög!

Limonádét iszik.

Józan! Kacag!

Poharad borral telve,

benne, aszalva lelked.

Sírsz! Vacogsz!

Míg melegít az alkohol,

azt hiszed távol van

még a pokol.

Nem! Nem!

Poharad szélén ül,

és rád vigyorog.

 

Csend van!

 

Csend van! Múltnak

szavait hallom sírok felett.

Suttognak mint a

lombról hulló levelek.

Aranysárga lett a tegnap

s az Ősz gyönyörű temetést

rendezett a fák alatt.

Égi mezőkön harsona

hangja zeng.

Újra csillagokká válnak

a földre hullott könnyek.

Emlékeken pihen most

minden fájó gondolat.

Ringanak idő bölcsőjében

míg a gyertyák elalszanak.

Majd visszatér a jelen

a pillanat ölelésébe.

 

 

 

Nem akartam írni

 

Nem akartam írni, hisz

tollam se volt

Most papírra vetem azt

mi rég, szabad volt.

 

Szárnyaszegett gondolat

minden egyes szó

Lélek szülte mindahányat

s a mosolygós hold

 

Szabadságom bezárva

már rég nem hallom

Milyen is volt réges rég

ha szívem dalolt

 

Erdőn, mezőn, réteken

szállt még az ének

Ma csak az éj muzsikál

csillagos égen

 

Hogy is írhatnám már meg

mi a szabadság

Hisz öreg már ez a toll

nem firkál soká

 

Későn jött a talentum

utolsó percben

Idő jár a nyomomban

s meg nem írt könyvek

 

Szabadság legyen veled

szép öreg tollam

Te hittél mindig bennem

s én így ragyogtam.

 

Jön az ünnep

 

Halkan jön az ünnep

s a lélek boldog

Nem kíván csillogást

csak szép holnapot

 

Vakítanak fények

bántja a szemet

Hamis e varázslat

de van, kinek kell

 

Halkan jön az ünnep

vele maradok

Szívemben szól a dal

én így akarom

 

Jönnek napok, évek

béke van velem

Fogd az ünnep kezét

és el ne erezd!

 

Kérdezem Istent

/akik fiatalon halnak meg/

 

Kérdezem Istent

Hány év az élet?

Ő csak ennyit válaszolt

Annyi amennyit kérnek

 

Én szabom meg éltem'

s nem tudhatok róla?

Elviselnéd-e választásod

ha lehetőséged volna?

 

Uram! Túl gyenge vagyok, hogy

vállam ily terhet hordjon

Elég a szótlan keresztem

amit még cipelni tudok

 

Nem kérdem már Istent

Titkokra válasz rég nincsen

Mert van remény a szívben

Hogy bánatát sokszor túlélje.

 

Hit

 

Milyen a hited ember?

Lent, vagy a fellegekben?

És közte mit találsz?

Rég elveszett talány

 

Nehéz áttörni a határt

S néha ott jár a halál

Megszoktad az évtizedeket

Mely idáig is elvezetett

 

Csábit erősen ami más

Félelem benned lelket rág

Bele kóstolsz, ízlelgeted

Végül mégis elengeded

 

Jó így! Biztatod önmagad

Életedhez múltad tapad

Jövőd, hiába is építed

Halványul benned az "igen"

 

Elmúlnak az évtizedek

Már nem hiszel semmiben sem

Mert ami rég biztos pont volt

Szíveden csak egy halvány folt.

 

Nem hátrálok meg

 

" Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit"*

Legalább egy szót, egy mondatot

Mely néha néha felvidít

 

Tiszta, igaz gondolatokat

Szürkével bevont égboltra

Eltűnő fény sugaraira

Azt a szót, mi most mostoha

 

Mert zsebre rakod kezed, Ember!

Míg én kitárom karom

A nagy uraktól ne féljetek,

Ha szívben tiszták vagytok

 

S szólok, és lépek az igazért

Bár már bot a támaszom

Öreg szívem nem hátrálhat meg

Bárcsak biztatást adhatok.

 

Idézet Petőfi Sándor: Nyiss, nekem tért c. verséből

 

Az vagy Te nekem!

/páromnak/

 

Mint kályhában a tűz,

mely parázzsá szelídül

az éj tengerében...

Az vagy Te nekem!

Az a pici fény ami

sosem alszik ki.

Szerelmed ékesít, melegít,

fénylik, mint millió fényévre

lévő csillagok.

S maradnék veled, míg

e káprázatot el nem törli

az idő, a múlandó.

Mert pillanat vagy a perc tenyerén,

árnyékát sosem látom.

Csak érzem lelked lüktetését,

angyalokkal őrzött álmaimon.

 

Ne legyek...

 

Ne legyek bánat ajkaidon

ha csókom megöregszik

Ne legyek könny az arcodon

ha szemem homályosodik

 

Ne legyek kéz testeden

ha a vágy lassan kialszik

Ne legyek szomorúság szíveden

ha kezem már nem érint

 

Ha elfogy minden szép nap

ha elfogy a mosolyom

Te maradj meg hű társnak

Akarom! Akarom!

 

Teli Hold

 

Éjfél van! Tükör lesz a

Hold a Nap fényének.

Magányos kóborlásaimat

árnyak követik szüntelen.

Rezzen a csend, suttog a szél

most a fény is meztelen.

Lelkem megérinti néha

a Holdnak meleg keze.

Ringatom magam lágyan

ebben az örök végtelenbe.

Ráncos arcomat kisimítja

álmoknak lágy keze.

Messze a reggeli ébredés

alszanak a tévedések.

Eltűnt a zajos külvilág,

tükör lesz a Hold a fénynek.

 

Mindig kerestelek

 

Sosem volt üres az út, ahol

nem látott szemem

Lelkemben táncoltál örökké

őszi szelekkel

 

Sokáig nyár volt, nem éreztem

éveknek súlyát

Fakulni kezdtek hétköznapok,

szemem figyelt rád

 

Hideg esőben átkaroltál,

csak botladoztam

Melegség ragyogott szemedből,

én elfogadtam

 

Mindent befogadó napok jöttek,

tanultam élni

Melletted könnyebb lett az élet,

nem kellett félni

 

Üres életemben nem maradt más

csak szeretet

Míg te öleltél kincseiddel

s adtál éveket.

 

 

Csendes éj

 

Csendes volt az éj,

álmok szálltak

s egyik sem volt enyém.

Nem vágytak rám,

nem engedték, hogy

érintsem őket.

Nem nekem szánta

őket a sors.

 

Talán néha jó is ez,

a semmibe lebegni.

Rácsodálkozni a csillagokra

s elbújni mögéjük.

Elcsenni egy kóbor,

eltévedt álmot,

mely arra várt, hogy

értelmet találjon.

 

Csendes volt az éj.

Most eső kopog.

Mint kották a papíron,

dalt játszottak,

valami régit

az ablakomon.

S mint egy vad tánc,

a szél, úgy zokogott.

 

Idő

 

Ketten fogtuk az idő kezét,

mosolyogva táncolt.

S hittük, velünk marad,

de perceket számolt

és éveket lop tőlünk.

Mint egy lidérc, kacagva,

mindig tovább áll,

s rájöttünk, nem győzhetünk.

Ő a földünk játékosa.

Velünk születik s tűnik el.

Egy sóhajtás csak életünk!

Csak egy kézfogás és elveszünk

az univerzum nagy palettáján.

 

Isten játéka

 

Óriási fák, lehajló ágakkal.

Földhöz közel, visszavágynak

oda, hol életet lehelt

beléjük a teremtő.

Mint ahogy évek súlya

alatt az ember is meghajlik,

a sok- sok tehertől.

Egyszer minden pihenőre tér s

újra tervezi a holnapot,

hisz, hite adja az új erőt.

A semmibe is van energia,

megalkotta nem létező önmagát,

hogy talaj legyen mindenütt.

Fura egy játéka ez Istennek.

Nem csak ad, hanem elvesz,

hogy ne feledd a földi időt.

 

Az út

 

Egy szekér nyoma az avaron

benne az életem

Az út már nem kanyarog,

de mind fényesebb

 

Míg szól hozzám a tavasz

és éget még a nyár

De ősszel minden falevél

nekem szalutál

 

Míg hosszú lesz ez az út

suttognak még a fák

Idővel járok táncot,

avar vastagszik már

 

Egy parányi fény és élet

itt szökdel előttem

Tarisznyájában van még

remény, csók és szerelem.

 

Határtalan a lét

 

A végtelennek nincs vége s

az első lépés mögött sem

húzott határt az ég.

Bármerre jársz, élsz, körbevesz a

láthatatlan lét.

Nyomot hagy lelkeden, az,

mit szemed elé kivetít.

Minden szép és jó, megfoghatatlan.

Minden mást, birtokolhatsz.

Az élet hintájában ülve,

hol földet, hol eget érintesz.

De ahonnan indultál,

oda mindig vissza vezet.

Gyökered a múltad.

S egyszer vissza nyúl érted a holnap.

 

Mind jobban fáj

 

Kívül még valami más látszik,

ami benned van, mélyre rejtetted.

Fáj! Mind jobban fáj!

Kemény a valóság.

Darabokat törsz magadból,

ami sosem volt tiéd.

Megfelelni akartál s

a világ csendben felemészt.

Fáj! Mind jobban fáj!

Kemény a valóság.

Félig főtt tojás vagy.

Kell egy pohár, hogy

egybe maradj és

értelme legyen létednek

Lassan elfogadod: ennyi lehetett,

most többre nem telik.

Majd legközelebb nem fáj s

szebb lesz a valóság.

 

Apró EMBER!

 

Hol vagy te a világban?

Talán egy könnycsepp,

talán egy lehelet a

csillagközi utak mentén.

S ha lehetsz ennyi,

köszönd meg Istennek,

hogy ott hord a tenyerén.

Mert a te világod nem

lehet másé, neked szánta

a sors azt az utat.

S míg háborúzik lelked,

jó és rossz dolgok közt,

az időd mégis elszalad.

Apró EMBER! Nem érsz égig!

Nem színezhetsz mindenkinek

virágokat, fénylő Napot.

A sors, mit hátunkon hordunk,

olyan mint a szivárvány. Néha

szép, de van hogy könnyel kapod..

Végtelen minden, ami hozzád

elérhet. Örök körforgás a

létünk. Meg nem fejtheted.

Miért vagyunk? Hova megyünk?

Csak az tudja, kinek lelkében

ott él a vágy az örök szeretetre..

 

Pillangó

 

Bábjából kikelt pillangó,

nem kér segítséget.

Keserves születés. Az élet,

csodával ajándékozza.

Pillanat- míg életre

kelnek gyűrött szárnyai-

rejt ezernyi veszélyt.

De az élet már csak ilyen!

Övé lesz a végtelen égbolt s

földön tobzódó színek.

Táncolhat széllel.

Napozhat fényben.

Elbújhat lomb közé,

ha eső csepereg.

Megéli a lét csodáját.

Múltja nem árnyéka,

átragyog mindenen.

Nem féli sorsát. Tudja,

ha jött, akkor menni is kell.

Légy hát pillangó!

Ne félj! Légy életed része,

mert az igazság odaát van.

 

Elég!

 

Bohóc sipkáját Isten

más fejére tette

S a balga nép, koronát

lát helyette

 

Megalkuvás úton, útfélen,

szolgalelkek

Egy parányi mag, mégis

lázad ellene

 

Álomkór van hazámon,

nincs ki ébressze

Nem mozdulnak harangok,

az ország beteg

 

Posványba élő emberek,

nekik ez az élet

Szemfedelet húzzuk rájuk!

Legyen már vége!

 

Koldusboton jár az erény,

de szíve szabad

Felette kék ég ragyog,

hazához hű marad.

 

Adjátok vissza...

 

Égiek! Adjátok vissza

anyámat s apámat.

Nem maradt idő, hogy

kimondják, mi bennük

maradt.

Nem nyílt ki száj és

nem nyílt ki a szív,

de menni kellett haza.

Oda, hol bár béke van,

megpihent bennük az élet,

de gyereknek adósa maradt.

Adjátok vissza nékem

anyámat s apámat, mert

nem volt idő elköszönni,

csak annyi, betartsák a

szabályokat..

Mit lehet és mit nem, hogy

szülőnek lenni mekkora

feladat.

De Ők, nem tudták még!

Nem értették a világot!

Csak ott fent, Égiek!

Ott döbbentek rá a hiányra.

Bezárkóztak lelki magányba.

Minden mi volt,azt a

rendszer diktálta.

Mert nem tudták, hogy Isten,

templomon kívül,bennük is ott van.

 

Kicsi veréb

 

Kicsi szürke veréb a porban

úgy játszik mint gyerek a homokban

önfeledten és vidáman

 

mindkettőnek egy élettér

melybe sok minden belefér

látja benne csöpp álmait

 

fölötte lévő nagytól megijed

szárnyai magasba nem viszik el

hangja mégis betölti a teret

 

nem a legszebb ez a hang

szívéből jön mégis a dal

vele indulhat a hajnal

 

mégis csendes minden reggel

varjak károgva feleselnek

csöpp madár bújik rengetegbe.

 

Néha látlak

 

Olyan voltál mint az üveg

törékeny, áttetsző és hideg

ablak voltál kintre, bentre

így lettél kifelé fagyos, jeges

de a lelkedben mégis meleg

 

Mert sok volt a tél éveidben

nehéz volt őrizni a családi meleget

de a párás ablakon a szavak

nekem túl hidegek voltak

tenyeremben meg nem maradtak

 

Néha látlak tiszta egem kékjén

most ott ülsz fent a boldogság szélén.

Anya! Én most is fázok idelent,

hiába meleg már két kezed

szívem többé nem érheted el

 

Átfénylik az égen tiszta mosolyod

néha sikerül és néha elkapom

mint őszi levél mely búcsúzik a nyártól

mely nem kért semmit a való világtól

de szebb lett minden a mosolyától.

 

Radnóti nyomában

 

Karon fogott a halál.

Túl korán.

Magaddal vitted ami

lehetett volna.

De ma sincs másképp,

ahogy írtad:

..."zártkezű koldusok

és néma nyomorultak"...

Közel száz év, még

mindig aktuális.

Szavad idáig hallik!

S mikor lesz újra csend

amiben a múlt fájdalma

nem visszhangzik?

Hitvesedhez írt levélben írtad:

..."ha kell zuhanó lángok közt

varázslom majd át magam,

de mégis visszatérek"...

Nem mentél el, szavaidban

élsz s az ősz itt felejtett.

Kopott utcákon, tereken

..."nyár végi csönd napozna

az álmos kerteken"...

 

Mert látom zavaros fejekben

a szétszórt gondolatot.

Hitük megkopott és nem

akarom, hogy ez zengjen

át még egy évszázadon.

 

Idézetek :

 

 

                                   1. Sok autó jár itt.

                                   2.Levél a hitveshez

                                  3.Erőltetett menet.

 

 

 

Vízitúra az Erebe szigeteknél

Monológ

 

Fecseg a víz az evező lapáttal.

Csendesek a partok. Korhadt fákat

élettelenül nyeli el a természet.

Apró hullámok a felszínen.

Komótosan úszik az idő.

Szellő, fáradtan rebben.

Kócsag sétál a mocsaras részen.

Vizi pókok szaladgálnak.

Tele élettel a táj.

Ebben a csendben minden hallik.

Gondolat hímez formát.

Színeset. A zöldtől az ég kék színéig.

Tükör a felszín a fáknak,

míg a part gyökerekbe  kapaszkodik.

Mert csendes a folyó, még csendes.

Nyári idill. Leülepedett az iszap,

rajta elhalt levelek adják

vissza önmaguk létét a víznek.

Belefeledkezem ebbe a túrába,

lelkem élvezi ezt a szabadságot.

A kenu sárga orra hasít

az acélkék vízen.

Lemenőben a nap s a táj

beleveszik az éjbe.

S a folyó altatót dúdol

partnak, természetnek.

Haza vágyom oda ahol

a semmi a minden.

Pedig csak a TV előtt ülve

gyönyörködöm ebben a csodában.

 

A dolgok közt...

/Prosszer Gabinak/

 

A dolgok közt mindig volt

határ.

Egy kerítés, és rajta

egy kapu.

Nyitottad és zártad,

ahogy lelked megkívánta.

Te mindent megkaptál!

Meg kellett, hogy kapd!

A másságnak gondolata van.

Lepkék szárnyára festettél

minden tavaszt.

Könnyeid, őszi falevelek

alá raktad,

s ha kellett a kiskaput

is bezártad.

De az érzelmeknek

nem volt határ.

Az éveiden mosolyogva, vagy

könnyesen suhantál át.

 

Húzott sátán keze, de

emeltek égig angyalok.

Súlya volt a fénynek,

igazság volt arcodon.

De kellett néha a mámor,

kötélen táncoló napok.

Kellett az erdő a csend,

mi visszaadta mosolyod.

Lelkedben táncoló betűk vannak.

Vigaszt és erőt most ezek adnak.

A dolgok közt mindig

lesz határ.

De a szavak csillag utakon

visznek tovább.

 

 

 

 

Azon a padon

 

Azon a padon, nincsenek évszakok

Azon a padon, csak mi vagyunk

Azon a padon, szépek az emlékek

Azon a padon, álmunkat őrzi a perc

Azon a padon, adtam szívem neked

Azon a padon, íródott az első vers

Hogy holtomiglan örökre veled.

 

 

 

Soha

 

Senkik voltunk a világ tenyerén,

játszott velünk a sors,

majd az élet.

Kerestük egymást!

Talán százszor is találkoztunk,

de sosem néztünk egymás

szemébe. SOHA!

Az idő volt mostoha.

Pedig voltam szél:

hajadat kócoltam.

Mint esőcsepp, arcod

simogattam.

S mikor virágot szedtél

másnak: a virág voltam.

MOSOLYOGTAM

De egyszer csak széttörtünk

ezer csillogó darabra.

Az út menti szél besöpört

minket az árokba.

Lassan összeraktuk egymást.

Egymásra néztünk.

S akkor azt mondtad:

nem engedlek el SOHA.

 

 

 

Őszi Balaton

 

Csendes a tó, csak a kék ég

nézi magát benne.

Hullámok álmosan kergetnek

egy elkószált lehullt levelet,

majd lerakják a parti homokba,

hogy napfény fürdesse.

Elaludt a nyár már rég.

Padon alszik minden emlék.

Csónak ring, csöpp meleget

őrizget a tegnapokból.

Hideg víz mossa oldalát,

érzi a közelgő fagyot.

Alszik a tó, néha szépet,

néha zordat álmodik.

Betakarja magát az utolsó

őszi nap melegével,

s hallgatja, hogy az éji

csillagok mit mesélnek.

 

 

Szivárvány

Ádám válasza Évának

 

Te általad lett szép az élet

Bármit te látsz, azt én másképpen

Összefonódnak így a képek

S alkotnak egyet, egészet

Míg te lelkierőt adsz nekem

Én minden bajtól megvédelek

Jóban, rosszban társam lehetsz

Hisz bírod már szerelmemet

Te vagy a vigasz, te vagy a mindenem

Mert "...mi a hang, hogyha nincs ki értené?

Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?"...

Fáradt csendem csak te értheted:

Megfogadva az Úr tanácsát

Bízva bízok és küzdök érted

Veled, minden szürkéből színes lesz

Lelkem ritmusát csak te érezheted

S ha borús napok jönnek

A szivárvány te vagy nekem.

 

Idézet

Madách Imre: Az ember tragédiája

 

 

 

 

Lucifer bölcsessége

 

Ember! Talpra kell hogy állj!

Nem járhatsz mindig mankóval

S ha szíved hangját meghallod

Hidd el! lelked is válaszol

 

E- föld, neked most iskola

Lélekvándorként jársz oda

Az úton még sok csalódás vár

Csak mi változunk! Az idő áll.

 

Örökséged a tudásod

Évszázadokra épített álmok

Mert a MA, holnapod pillére lesz

Akkor is ha porlad tested

 

..."Amit meg tapasztalsz, érzesz és tanulsz

Évmilliókra lesz tulajdonod"...

Közös szellemet így gyarapítod

Bár rövid a lét, föld az otthonod.

 

Idézet

Madách Imre:Az ember tragédiája

 

Rohanó Ősz

 

Elrohant a Szeptember

s az Október is sietett

November csendesen lépked

napok felemásan telnek

 

Egy kis napsütés majd köd

szürke fátyol erdő fölött

elidőz hulló levelek között

míg táncol vele a múló idő

 

Testvérei minden hagyatéka

ott fekszik lent az avarban,

gyors volt a pillanat

színek sietve fakultak

 

November dallama úgy fáj

halkan, sírva, el is száll

kicsit megőrizve ősz ritmusát

hisz a hajnal már telet vár.

 

Múló idő

 

Hol vagy te kedves

szép szelíd Ősz!

hajamban csak pár

fehér hajszál rejtőzött

ma már csak kevés

sötét, a fehér között.

 

Észrevétlen lopod el

már vénülő éveimet,

közeledik felém az ég,

múltam fáradtan integet,

s én csak itt állok szótlan

a le nem hullt levelekkel.

 

Nem tud meghalni az itt

maradt régi vágy,

beleégett sorsába a

maradni akarás,

nem értette, hogy kell

lépni tovább.

 

S én hullnék világnak

szép tenyerére,

hogy csillagokat szedhessek

holdnak kertjében,

de sorsom nagy könyvének

még nincsen vége.

 

Élet! Hát lapozz velem egy

újabb oldalra.

Írass le velem mindent,

mi bennem maradt,

mert szép az élet s a szó,

mi szeretettel takar.

 

 

 

 

Semmi

Vissza menni a Semmibe
lenne jó.
Mielőtt megszületett
volna az első hang,
az első atom és a
fájdalom.
Visszamenni az időtlenbe,
élvezni a Semmi csendjét,
s azt, hogy nem vagyok.
Isten sem volt, sem
könnyek s a szeretet
nem vigasztalhatott.
Semmibe lenni jó volt!
Se jó se rossz!
Mert a hang rezdült
s vele jöttek a csillagok.
Az élet olyan lett, mint
Krisztus a kereszten.
Hátunkra került sorsunk.
Elveszett hát a Semmi,

menni kell az úton,
ahol most te varázsolsz
életedbe, mosolyt, bánatot.
Valaki lettél a Minden
terhével.
Mert a Mindennek súlya van,
cipelned kell és
talán egyszer mégis lerakhatod a
Semmibe.

 

Karácsonyi harang

 

Még hangos a tér az utca

bújik csend a sarokban

Még keressük a legszebbet

fényekben, szavakban

 

Még sok az árva fenyőfa

éjjelente szépet álmodnak

Bár életük gyorsan elillan

szívük majd meleget ad

 

Most gyermek lesz lelkünk

égig emel az áhítat

Megfogja Isten újra kezünk

hisz a csoda bennünk van

 

Kopog odakint már a csend

kisharang kezében

Karácsony szent fényével

ébreszti a lelkeket.

 

Mindig van...

 

Mindig van egy pad

hol emlékek maradtak

Mindig van egy arc

mely a múltba hívogat

 

Mindig van egy kép

mely az időtől sárgult

Mindig van egy szív

mely a tegnaptól elfut

 

Mindig van egy csók

mely újra vissza köszön

Mindig van egy szó

mely visszhangzik lelkünkön

 

Mindig van egy nap

mikor szikrázik a fény

S van egy pillanat

mikor minden véget ér

 

Mindig van egy ránc

mely mosolyog arcunkon

Mindig van egy könny

mely a mosolyra válaszol.

 

 

Remény

 

Halvány kezével érint a fény

- Mosolyogj, kérlek! - szól

S én ködön át felé nyúlok,

hideg, kabátom alá araszol

 

Kevés vagy fény a mosolyhoz

több kell az ébredéshez

Világ lelke sír, zokog

egymagamban, hogy nevessek?

 

Tegnap hazugsága potyog

a holnap küszöbére

Sokan már meg is állnak

félnek s a múltba néznek.

 

Halvány kezével érint a fény

- Én bízok benned! - szólok

A köd mögött ott a remény

s a hideg kabátomból kiaraszol.

 

Remény

 

Halvány kezével érint a fény

- Mosolyogj, kérlek! - szól

S én ködön át felé nyúlok,

hideg, kabátom alá araszol

 

Kevés vagy fény a mosolyhoz

több kell az ébredéshez

Világ lelke sír, zokog

egymagamban, hogy nevessek?

 

Tegnap hazugsága potyog

a holnap küszöbére

Sokan már meg is állnak

félnek s a múltba néznek.

 

Halvány kezével érint a fény

- Én bízok benned! - szólok

A köd mögött ott a remény

s a hideg kabátomból kiaraszol.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Új könyv 2.
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat