Érzékek játéka 2.

Minden szerzői jog fenntartva.

 

Ne nézz hátra

 

Hiszel magadban?

Elindulsz lépcső

nélküli utadon?

 

Csak is felfele

Lecsúszni könnyebb

a nagy semmibe

 

 

Kapaszkodni most

önmagadba lehet

Megteszed?

 

Ne nézz sosem hátra

Vissza húz a semmi

gyűlölete

 

Mögötted tört lépcsök

vannak, előtted

Isten keze

 

Ha idáig eljutottál

akkor magadnak

megköszönheted.

 

Ha Te így hiszed

 

Nem vagyok senkié s tán

még önmagamé sem

Minden mi valóságként

tükröződik belőlem,

az idők homályából jött

és oda visszamegy

Vagyok a pillanatban,

egy érzés a szerelemben

Tűz hátán lovagolva

járom a végtelent

Földi utam röpke

fényjáték a létben

Vagyok a minden ha

Te a szívedben így hiszed

És vagyok a semmi ha

rám nincs szükséged

De ott vagyok a léted

alapjában, sejtjeidben

Hisz egy anyagból gyúrt

össze minket Isten

Ne hívj és ne tolj el magadtól

egyek vagyunk szeretettben

S nem vagyok senkié de

egy valakié lehetek

Aki megérti születésem az

megérti végtelen lelkem

Beleolvadok a mindenségbe,

hogy egy lehessek Veled.

 

Érted szól

 

Odaadtad, amit kellett

Több dolgod nem lesz

Csak vigyázz mindig rám

Honnan jöttem, el ne felejtsem

 

 

Kezeddel fogd a kezem

Szemeddel őrizd szívem

Szavakkal erőt adj lelkemnek

Őrizni tudjam ezt a szerelmet

 

Nem tudom, Neked ki vagyok

Életed örökké nyíló virága?

Vagy pillanat a valóságodban?

Tán mind kettő. Isten tudja

 

Érted szól minden esti imám

Bár ki is vagy és voltál

Mellettem tán ezer éve is itt állsz

Széttört lelkünkre Te vigyáztál.

 

Bezártam

 

Nincs mondani valóm

a szívem bezárult végleg

Kettőnkről többet nem írhatok

A szerelem elalszik csendesen

 

 

Ne ébreszd fel többé álmom

Nem lesz már az mi régen

Egy szép emléknek megmaradok

A lelked se sír majd értem

Érted Te már rég! Én is tudom

Az álmaink az égbe visszatérnek.

 

 

 

 

Rövid az éj

 

Oly rövid az éj

Álomra sem elég

Csillagos az éj

Lelkedben veszteség

Nincs szenvedés

Hajnalban a fény

Új nap reggelén

Semmit sem ígér

Szívemben egy kép

Életemből kilép

Nincs tovább, véget ért.

 

Utak

 

Sínek, utak, ösvények

Kijárt, kitaposott lehetőségek

Nem késztetnek gondolkodásra

Meg sosem reguláznak

 

Elfeledett erdőbéli utak

Nyomukat az idő elmosta

Értékrendjük múlt homályában

Ott találod meg újra önmagad

 

Mért félsz? Hisz sorsod vezet

Mért nehéz kinyitni szemed?

Lásd azt, amit látnod kell

Régi lábnyomod avar alatt leled

 

Sínek, utak, ösvények

Kijárt, kitaposott lehetőségek

Önmagadhoz egyik sem vezet

Szemed elé hamis képet fest.

 

 

Őszi elmélkedés

 

Sóhajt az erdő, zöld

kalapját tarkára cseréli

S mire ezt is megszokná,

jön a tél és elviszi

 

Bezár minden élet

aludni tér a természet

Vastag levéltakaró alatt

új remények szövődnek

 

Reccsenő, roppanó faágak

a jég zord kezével aprítja

S ami a télben elporlad

az lesz friss föld a tavasznak

 

 Természet igazsága örök

minden gyengét eltöröl

Szép élete csak annak lesz

ki nem veszít sosem hitéből.

 

Pille álom

 

Ott lapul az avar alatt a

tavasz. Még csak gondolt, de

ott van a holnaptól az ígéret

Lesz újra kikelet. Bús gondolatot

űző friss szellő, mely apró

rügyekbe bújva nyitja szét

a télbe zárt világot

Nap is többet sétál az útján

s könnyű felhőkkel táncol

 

De köd takarójában eltűnik

e pille könnyű álom. Rátelepszik

a tájra, zord csend magányával

S varja ülnek a reccsenő ágon

egymás mellett hallgatag

Még károgni sincs kedvűk A köd

vastagszik és némán fojtogat

Mint a tegnapi nap mely elmúlt

de valahogy bennünk mégis itt maradt.

 

 

Mért fájsz?

 

Mért fájsz még mindig

mikor az ősz takarója

felpakolta már az emlékeket?

Szekerén ott van a tegnap,

a csókok, az ölelések s újra

elviszi a reményeket

Egy-egy levél mégis lehull

betakarja őket a hajnali köd,

s fagyosan összetörnek

Mért hiszem minden tavasszal,

hogy van még időnk az ölelésre,

reményben csillanó szerelemre?

Mért nem érti a lelkem?

Elmúltak az évek

s vele haltak a lehetőségek.

 

Hajnali ébredés

 

Hajnallal ébredek a

reggel álmosan csoszog

Mint vén öregember

a megkopott utakon

 

Pislákolnak az ablakok

fények még alszanak

A levelek egymást ölelve

csendesen hullnak

 

Köd alól erőlködve bújik

elő az őszi nap

Sápadt arcát harmat

cseppjeiben mossa

 

Csipkedve fák leveleit,

fut, fák közt a szél

Megtáncoltatja még őket

s kacagva búcsút int

 

Táncparkett már az övé

kopog jégsarkú cipője

Dér ruhájában felsétál

a jég királynője

 

Csak egy táncra telik a

nap az égre kúszik

S egy pillanat

eltűnik a fagyos dér

 

Az élet kabátot húz

fáradt napjaira

Minden apró csírát a

tegnapból betakar

 

Hisz lesz még újra

tavasz, lesz még nyár

Mikor a dér nem csillog

tovább a tél ruháján.

 

Fogyó idő

 

Oly hamar elszálltak az évek

anyai szívem fáradtan beleremeg

Féltve, óvva a lelkemmel

mindig ott leszek veletek

Megváltozott világunkban a

lépés mindig egyre nehezebb

Így kell hogy legyen, hisz

én sem voltam más fiatalon

Pörögtem forogtam s közben

felettem az idő is elfogyott

Már nem sürget semmi,

lassabbak lettek a gondolatok

De akad még egy-egy kisebb cél

amit még valóra válthatok

Most Ti vigyáztok félve rám

mint ahogy én tettem egykoron

Büszkeséggel tölt el ha rátok nézek,

fájdalmakra már nem gondolok.

 

Lányaim

 

Egyik szőkés másik barna

Két külön egyéniség

Keresik helyüket a világban

Érteni akarják önmagukat

S mint egy lexikon, mindig

tudnom kell a választ

Két külön út, mely egykoron

belőlem indult. Életem válasza

Bennük nyert értelmet sorsom

Ők egy tükröt látnak bennem,

még én kettőben látom önmagam

Ha majd egyszer összetörnék,

egyedül sosem maradnak

Testvérek. Szívűk egymást fogja.

 

Hinnem kell

 

El kell hinnem

az öreg kor küszöbén

El kell hinnem

nincs visszaút többé

 

El kell hinnem

nem vagyok bölcsek köve

El kell hinnem

a szó nem tört meg bennem

 

El kell hinnem

lassulnak már lépteim

El kell hinnem

fáradtak már szemeim

 

El kell hinnem

a kor maga alá gyűr

El kell hinnem

rám se vár örök idő

 

El kell hinnem

szívem örök fiatal

Harcol e szép korral

fel sosem adja

 

El kell hinnem

álmaim is véget érnek

Ha angyal száll lelkemre

akkor csendben elmegyek

 

El kell hinnem

nem tart vissza semmi sem

El kell hinnem

a szerelem örökre velem.

 

 

Ki szedi a vámot

 

Mikor Isten megszentelt

házában imába foglalod

kérésed, a hited nyitod

meg az égieknek

Bennük hiszel. Csak önmagadnak

állítasz fel falat s nem

csinálsz mást, mint tükör

előtt állva is kételkedsz

Melyik határon vámolják

meg erős akaratod? Hol

zsarolják meg és kényszerítik

térdre védtelen lelked?

Félelembe tartanak a percek

az órák. Évek múlnak el

úgy, hogy lelked ablakán

nem nézhettél ki sohasem

Most kopog valaki az ajtódon

Érzel valamit. Nem tudod

ki az, ki idáig merészkedik

szeretve, de semmit sem ígérve

Csak én vagyok. Nem hoztam

és nem viszek. Csak egyszerűen

látni akarlak és meghagyni

abban a hitben:Te döntesz

S egyszer majd eljön ez a

pillanat is mikor már senki

nem szed Tőled vámot. Akkor

imába foglalom szabad lelked.

 

Veled sír a lelkem

 

Hány éjjel nyitotta

fel , fáradtan szemem

Hány éjjel éreztem már

lágyan simogató két kezed

 

Mikor üresek voltak

elhagyott álmaim

Úgy vágytam érezni

kezed lágy ölelését

 

Mindig lopva érkezel

éjek vad viharával

Nálam mindig megpihensz

itt hagyod percnyi vágyad

 

Félelem árnya kísér mindig

nem szólhatsz a csendben

Csak két karod sóhajtása

öleli át árva lelkem

 

Gyöngyökké formálódtak

percbe kövesült örömök

Életem rejtett zugában

eldugva féltve őrzöm.

 

 

Veled sír a lelkem, csak

árnyak lehetünk egymás életében

Külön festünk egy szép képet

szív vágya adja a színeket

 

Ha kész lesz majd a kép

egy kis csillagra felrakjuk

Mi visszük a felhők fölé

hol már közös lesz az út.

 

 

Kinek igazsága

 

Mivel írjam le szavaid?

Tintával vagy ceruzával?

Kell e hozzá radír

vagy egy széttépett gondolat?

Elég lesz e hitem

szemedbe nézve higgyek?

Sétáljak el közönyösen,

kit sosem ismertem?

Túl eleve és valóságos

az elképzelt szabadságod

Mond! Hiszel önmagadban

fenntartani szavad?

Vagy enyészeté lesz a

meg nem született gondolat?

A Te igazságod, vagy az enyém?

Ha meghalnak bennünk a könnyeink.

 

Nem hittük

 

Halkan lépdelsz régi

nyomokban, levelek

suttogják a forró nyarat

Elmúlt sok minden,

más lett. Érzem szíveden,

hogy szerelmet varázsolt

az élet lelked közepébe

Nem hittük, hogy még újra

jöhet egy érzés mi felkavar

Csak állunk a part két

oldalán s a vágy néha

hidat épít kettőnknek

Jó lenne egymás mellett

kezünkkel megfogni az

ősz utolsó mosolyát

Nem félni csendes

magányos éjszakáktól

van ki vigyázná álmunk

Jó lenne Veled, de az ősz

nem ígér mást csak

halkuló vágyakat

A tél kegyetlen, ha nem

őrzöd az emlékeket s

nem várod újra a tavaszt

Mond, hogy magányos éjszakákon

is betakarsz szerelmeddel

Érezni fogom. Átkarollak

mint a hajnali fény

és többé nem engedlek.

 

Ha rád gondolok

 

Ha rád gondolok, öröm

és fájdalom öleli egymást

Ha rád gondolok, szomorú

könnyeim mosolyognak rád

 

Ha rád gondolok, széttárt

karokkal megyek az úton

Ha rád gondolok, valami csoda

vesz körül minden egyes napon

 

Ha rád gondolok, hála és

szeretet melegíti szívem

Ha rád gondolok, tudom

nélküled nem lennék senki sem

 

Ha rád gondolok, hiány

mardossa magányos életem

Ha rád gondolok, Te egy dalt

dúdolsz, s én dúdolok Veled.

 

Miénk a nagyvilág

 

Hulló levelek, múlnak

nyári csók ízei

Halványodó színekkel

nem ad több reményt

 

Csak annyi marad mindenből

mint lábad alatt az avar

De ebből a szerelemből

csak csillagunk marad

 

Láthatatlan kéz ölel minket

a végtelenben mindig össze fog

Egymást nem veszíthetjük el

minket összeköt a sors

 

Ezer szállal kapcsolódik minden

szívünkben megszületett vágy

Lelkünk bár hol is létezhet

miénk lesz mindig a nagyvilág.

 

Világ arca

 

Holt lelkek birodalmából

záporoznak a könnyek

Földre érve ketté törnek

fájdalmukat szórják széjjel

Világnak ráncos arcán a

gond felhői ücsörögnek

Pörögni kellene, hogy lerázza

magáról a szennyet

S nem teheti. A rét szép csak

pár gaz virít benne

Hit erejével, kezet nyújtva

felérni a magas égbe

Hogy holt lelkek birodalmából

ne záporozzanak a könnyek.

 

Október

 

Október napfényes

Sárga esőcseppes

Szeles és csendes

Hallgatag és veszélyes

Roppant törtleveles

Fáradtan reményes

Dér csípte reggeles

Fények már szelídek

Álmok sem ébrednek

Hangok rekedtek

S nem szól a dal sem.

 

 

Fogyó éveim

 

Mikor búcsúzik a nyár

levelek sárgultan hullnak

a fáról én is elköszönök

Magamra takarom az elfáradt

napot, melegét fejem alá teszem

Tarka ruhám, ősz színeire

varázsolja a múlt idő

Megint, újra és újra fogynak

éveim. Megtépázott lelkemnek

nyugalmat ad a zizzenő csend

Az éj álom ruháját is magamra

terítem, beszélek szótlanul az

örökké ragyogó fényekkel

A holnap szavát, az őszi avar

felett a hajnali dér fedi

Bezárul a világ, csendet hoz

a tájra jég kezével a tél

Roppanva sír a darabokra

töredezett késői álom

Gyenge fényhálójával melengeti

szívében halkuló reményt.

 

Csend és a pók

 

Csend szövi hálóját

a sarokban és a pók

Farkasszemet néznek,

már messziről látom

Fáradt már mind kettő

Keresnek egy csendes zugot

Veszekedni kár volna

a szobában négy sarok

A csend, hangját erősíti

és megszédül a kicsi pók

Légy zümmög át-elemben

a pók szeme felragyog

Meg van a vacsora

s gyorsan eliszkol

A csend elhalkul a

pók lába túl hangos

A légy gyorsan eszmél,

reptében rávigyorog

Nem megy már sehova

csendes lesz az álom

Szél kúszik be a résen

a csend vacog

s kajánul mosolyog a pók.

 

 

Szerelmem az írás

 

Nem tudom, hogy honnan jövök

A múlt homályába vesznek

fáradt éveim. Most ébredek,

hatvanévesen. Rám talált az élet

Bohém költök társaságát élvezem

Novellák, ötletek és versek,

mintha futószalagon jönnének

A papír csak fogy s vele az életem

Néha-néha mégis arra eszmélek,

a tollam önálló életre kel

Nagyon mélyről jövő érzések

A papír fehéren virít előttem,

rajta táncolnak a szavak kéken

Mosolygok magamban egyet

Az írás lett az új szerelmem.

 

 

Ábrándozom

 

Ábrándozom

pici házról

pici kertről

sok virágról

vidám füttyös

kismadárról

csendes nyugodt

alkonyatról

őszidőmről

semmi gondról

sínen lévő

szép dolgokról

 

Ábrándozok

ábrándozok

magam elől is

elfutok

bohém költő

tolla forog

leírja a gondolatot

lassan szállnak

mint az álmok

alszom puha ágyon

kergetem a valóságot.

 

Az utolsó mese

 

Az ősz festegeti az erdőt

Kezében száz ecset, ezer

árnyalat a gondolata alatt,

mit a tél visz el kopogva

Emlékek avarja fedi be a

megfáradt földet. Takarója a

holnapnak. Hideg cikázik,

roppanó, reccsenő hangot ad

Szisszen az élet, megtörik a csend

Dér hálójában fenn akad a fény

Jéggé fagyva elszállt a remény

sóhajtássá szelídül a szél

és elmondja az utolsó mesét.

 

Ne nézz vissza

 

Ne nézz vissza a múltba

Sötétség feneketlen kútja

A szép mindig nálad marad

Adj reményt a holnapnak

 

Lépted mögött porlad a föld

Nem épít, de mindent töröl

Nem kenyere a „köszönöm”

Tegnapi nap a múlton ücsörög

 

Reménytelen reményt osztogat

Hogy szebb legyen a mánál a tegnap

Ha a lábad a semmit tapossa

Keserű lesz az ébredés hajnala

 

Eltűnt megannyi jó lehetőség

A múltnak most pont ennyi elég

Ha mernéd, most kérdeznéd

Hova tűnt a sok remény?

 

Erő

 

Nem tudom mindig úgy

fogni a kezed ahogy

szívem- lelkem akarná

Olykor az Isteni gondviselés

segít. Helyemre lép és úgy

ahogy én tenném:vigyáz rád

Távolból is féltve, óvva,

lelked rezdülését érezve

követem perced minden pillanatát

Mert rád találtam s Te rám

találtál. Talán fénnyel érkeztem,

kulcs lehettem, nekem megnyíltál

Amit Te adtál a világ színeiből

egy nagy csokorral. Őrizni

fogom Tőled ezt a csodát

Minden érzésem szavakba küldtem

Nincs több. Csak ismétlem önmagam

Bilincsbe köt ez a vágyakozás

Hatalmas az-az erő, mi vissza fog

minket, néha mégis elgyengít

Érezlek és érzel, röpke kis varázs

Te tudod mért nem jössz és én

tudom mért nem megyek

Szeretlek, lelked meg nem bántanám.

 

Utolsó pillanat

 

Az utolsó pillanat mindig

Te vagy. A semmibe, ha esek

gondolatod elkap

S így is mély a mély

itt lent semmi sem hangzik

Szavak közt préselődöm

a valóság ellenőriz

A kérdés kampóján lógok

s a felkiáltó jel megfenyít

Kijelentem írásjelek nélkül is,

gondolatomnak pont lesz a végén

 Te vagy az utolsó pillanat

melyben hiszek még,

mégsem vagy sehol, mert

a betűk közt elvesztél

Nem lehetsz szó, csak hit

mely a felszínre felvisz.

 

Az ősz kopog

 

Már bujkál az ősz a

zöld levelek alatt

Egy-egy levél kezet fog

már az elmúlással

A nyárutó kezéből

lassan földre hullnak

A fények is szelídek

hűvösebb már a hajnal

Párás ködtakaró alól

ébred a nap

még egy utolsó csók

és csendben vége van

Színes fátyolt hint

az ég a tájra

Dús lombú fák alatt

vastagszik az avar

Elfogy a fény, a nyárnak

csak emléke marad

Számolatlan éveinket is

már az ősz borítja

Lábunk alatt zizzenő

levél utolsó sóhaja

Lehunyja szemét az ég,

mementónak a száraz ág marad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Érzékek játéka 2.
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat