Kedves olvasóim!

 

Fogadjátok szeretettel 2015-ben megjelent verseskönyvemet.

Minden szerzői jog fenntartva.

 

Összetartozás 1.

 

Összetartozás

 

Amikor szeretlek, kijózanodok. El-

múlnak a görcsös akarások. Az ego

feladja magát, szerte foszlik s 

szívemmel, lelkemmel felébredek.

Nem akarom, hogy más legyél, mint

ami vagy, hisz így látlak tisztán,

hiba nélkül. Vagyunk egymásban

álarcok nélkül, elfogadom szeretettel.

Figyelek rád s figyelsz rám.

Önmagamat látom s így látlak téged.

Mint ezer éve darabokra tépett fénykép,

összeáll mint egy puzzle.

Csak annyit kérhetek tőled, mint amennyit

én is tudok. Ha tudsz velem táncolni,

ha a zene elvarázsol, s a lépéseink

egymást követik: ott vagyok benned.

Minden ami körülöttünk van,

ismerőssé válik. Meleg lesz a

levegő s amit én érzek idebenn,

benned megszólal, mint egy üzenet.

 

 

 

Találkozás

 

A földi létben, a józanész

határán túli érzelmi meg-

nyilvánulás mély fájdalmai.

Mikor egy megfoghatatlan erő

irányítja sorsod és űz ,hajt

egy hihetetlen beteljesülés felé.

S ha nem hittél a csodákban,

most a tapasztalás útját járva,

az élet egy új létsíkra visz.

Ébredj bele saját valóságodba.

Döntsd le végre régi korlátaidat,

mit az ego tovább nem épít.

S mikor ott állsz lélektársad előtt,

most érzed csak igazán azt a hiányt,

ami utadon eddig elkísért.

Tudod és érzed, most vagy teljes.

Mikor egymásra néztek, az érzés

felemel s a határ a csillagos ég.

Érzed: amit te gondolsz, Ő megteszi.

A szavak mik benned rekedtek:

kimondja. Lelke a lelkedet érinti.

Nem írhatom. Neked érezned kell.

Néma csatát vív kettőnk lelke,

mert oly felfoghatatlan, ami történik.

Szeretettel ölel át az az érzés

ami bennem van. Őrzi önvalódat,

mely egy életutat most beteljesít.

 

Üres a szó

 

Üres az a szó, hogy szeretlek.

Csak ha látom a szemed,

érzem szíved lüktetését s ha

hozzád ér kezem, megremeg

a vágytól,

akkor a szó életre kel.

Testemen végig fut a láz, lüktet

mindenem, ha gondolatom téged

formáz tekintetem elé.

Szeretlek. A szó üres s te nem

vagy benne. Te bennem élsz.

Mint élő eleve, soha el nem

múló lét. Az álmok és a

valóság közt, így szeretlek.

A tartalom mi vagyunk s

mint szappanbuborék szállunk

az égen s ha szétpukkan ez a

varázs, a kezed kezemet fogja.

Szerelmet magunk mögött hagyva,

átölel minket az örök mindenség.

 

 

Esik

 

Esik. Aláállok az égből

egyenként hulló eső

könnyeknek. Ne lássa

senki lelkem vad viharát.

Együtt tombolunk.

Hangosan sírok az esővel,

öleljük egymást a felhőkkel.

Mi jöhet még? Mikor lelkem

is elázott. Mit ér a ruha,

mely álca s nem valóság?

Az élet is csak játék.

Hull az eső. Áldás kéne

hogy legyen. Megtisztítva

mindent a bánattól, bűntől.

Cipőmet is leveszem, hisz

az ég könnyeivel van tele.

Hajamon csillognak a

vízcseppek, végig folynak

arcomon és eltűnnek

 földre érve a sötét éjben.

Lámpák fényét fátyolként

borítja be a szakadó eső.

Bőrig áztam. Nem érzem már

önmagam. A cseppekbe zárt

idő elveszik a lábam alatt.

Üres lett a lét, visszhangzik

bennem egy kósza ébredés.

 Eltévedt lelkem zűrzavaros

magányában.

Várlak, hogy megszabadíts

önmagamtól.

Vártam, hogy fejemet felemelve,

belenézve fátyolos szemembe,

lerázd rólam az ég könnyeit.

Vártam, hogy szólj s megfogd

egy pillanatra a kezem.

De olyan messze vagy, hangod

elveszik a sötétben.

Lelked botorkálva keresi

eső mosta lábnyomom.

Hol van az aranyszál, mi

visszavezet életembe?

Mond! Hol van a rám

hagyott szerelmes gondolatod?

 

Igazi valód

 

Már alszol s én, nézlek, hogy

formálódnak benned az álmok.

Eldönteni nem is tudom,

neked melyik is a valóságod.

Odabújok hozzád szelíden,

 szuszogásod lesz altatóm.

Most foghatom a kezed, most

engeded. Józan eszed nem birtokol.

 

 

Szeretkezésből elmaradt szenvedélyt,

most görcs nélkül odaadod.

Tisztán látlak szerepek nélkül,

most látom meg igazi valód.

Eltűnik a ruha lelkedről,

lehullnak az álarcok.

 

 

Vigyáztál rám

 

Te mindig értetted és

tudtad a lélektárs mit

jelent. Nem egyedül, de

egymásért. Mennyi fájdalom

született  így bennem.

 

Te tudtad és vezettél

utamon türelemmel még

akkor is, ha nehéz volt

megkeresni bennem

az értelmet.

 

Te tudtad, nekem ez

mennyire fájt, s azt is,

hogy én téged nem értelek.

Mégis átöleltél, vigyázol

rám most is lelkeddel.

 

Most értettem meg, hogy

ami történik veled,

bennem visszhangzik tovább.

Ki nem mondható fájó szavak

és szívedbe zárt meghalt remények.

 

Most értettem meg a csend

szavát, az éjben is rám vigyázó

angyalaid szeretetét.

Mert az aranyszálat fonták

bele újra szívembe.

 

Te tudtad! Vigyáznod kell

rám, mert rád bíztak az

égiek. Te tudtad, ha megtalálsz,

kevés lesz már az idő arra,

hogy meggyógyítsd lelkem.

 

Köszönöm, hogy hittél bennem,

nem hagytál magamra a csenddel.

Meggyúlnak az égi oltárnál

kettőnkért újra a fények.

Lelkem lelkedben végre

megpihen.

 

 

Legszebb emlék

 

Legszebb emlék egy keretbe

foglalva a szívem asztalán

néz most is rám.

Emlékszel? Már a buszon

észrevettél s úgy integettél

mint ki újra rám talált.

Mosolyogtál, megcsókoltál,

megfogtad a kezem. Úgy

mentünk mint két kamasz diák.

Úgy éreztem mintha tegnap

mentél volna el tőlem, s nagy

útról haza érve, vártam rád.

Eljöttél. S újra itt hagytál. Öröm

és fájdalom felváltva zakatol,

bennem lejáró idő vonatán.

Minden napból egy pillanat a tiéd,

mikor a buszra várok azt

remélve, hogy újra hazatalálsz.

 

 

Benned több van…

 

Nekem hiány, ami benned van

Nekem szükséges megkapni a szerelmet

Nekem kevés így is, összeadva

Az életem összes lételeme

 

Benned több van, s én kérek

Te nem leszel tőle kevesebb

Ha nekem a hiányt pótolod

Úgy adj, hogy ezt te is akarod

 

A kérés csak kérés marad

A döntés a kezedben van

Tiszta szívvel járd az utad

S vállald ezzel önmagad

 

Nincs „vagy” nincs „más”. Én vagyok

S belőlem a keveset is neked adom

Ha üres lesz is életem minden sarka

Az érzés, hogy te vagy, kárpótol majd

 

 

Viszek egy álmot

 

Viszek egy álmot a kezembe

Ha elérek hozzád, eléd teszem

Mert megígértem magamnak

Soha de soha nem adom fel

 

Hitelességem az adott szó valósága

S itt kérdőjelnek már nincs helye

Nem érdekel más kifogása

A szívből nem jöhet kétely

 

Önzetlenül adtál és így kapsz

A szeretetet nem dekára mérik

S nincs mércéje sem a jóságnak

Ezt már kevesen értik

 

Viszem az álmod a kezemben

Véget ért a harc köztünk

Szavak szavadra szelídültek

S a lelkünk is megszépül.

 

Vajon meddig?

 

Vajon meddig maradunk

meg egymásnak szerény

életünk göröngyös útján?

Vajon lelkünk már

tudja-e az idő végezetét?

S melyik sír majd magában?

Kitaposott álmaink útján

az aranyszál vezet majd el

a másik nyomába.

Szívünk ismerős zenéje

szól majd, mikor haza érünk.

Lezárul a története a múltnak.

 

 

Ölelj szerelem

 

Fáradt két kezeddel

ölelj át szerelem.

Ringass bele a szív

lüktető mélységébe.

Dobogása zengje be

néma zugait életemnek.

Ne engedd be a valóságot

mert az csak félelem.

 

 

Összetartozás 1.

Második verses könyvem e-bookban. 2015.

 

Minden szerzői jog fenntartva

 

 

 

 

Még nem voltál

 

Még nem voltál, nem volt

semmim sem.

Csak lebegtem utak és

dolgok közt.

Névtelenek voltak az

éveimben az idők.

Jártam holdfényes

kitaposott utakat,

hol a perc nem őrizte

mosolyomat.

Még nem voltál, az

üres néma volt.

Minden álom a születésben

szétfoszlott.

De mióta szeretlek, az

üres tele van.

A semmi értelmet nyert

egy megszökött álomban.

A névtelennek neve lett

s felvillant a mosolya.

Az éveim értelmet kaptak

s az idő is halad. 

Mióta szeretsz, megmozdult

bennem az élet.

Minden kifordult dologba

a remények visszatérnek.

Mióta szeretlek, mióta

szeretsz,

mindenki máséból

minden a miénk lett.

 

 

Újra Tavasz

 

Új tavaszt hoz szívünkre

a tél fáradt mosolya.

Veled léphetek, mint árva gyerek

a gondtalan ég alatt.

A szerelem szóra fakad bennem

elhagyva minden fájdalmam.

Március ragyogását tedd fel

az erdő fölé koronának.

Az illatok fátyolként borítják

be a még szunnyadó virágokat.

Kezem kezedben. Szívünk

tavasz nélkül már nem marad.

 

Mesél a csend

 

Mesél a csend, rólam neked

Mesél, hogy mindig itt voltál velem

Őrizted álmom csillagos éjjelen

Mikor holdvilág ragyogott az ágyam felett

 

Mesél a csend szép meséket

Hogy álomba te ringattál fáradt éjjelen

Könnyes reggelen is te voltál ott velem

Tán ezer éve már, fogod a kezem

 

Évszázadok teltek el mire ébredtem

Hogy a holdvilág az égen a te lelked

Csillagok az éjszakában, csillogó két szemed

Ha ez csak egy mese, véget sose érjen.

 

 

Vízcseppek a sziklán

 

Vízcseppekből álló, felhőkig

fodrozódó hullámaimmal

simogatom szikla szilárdan

magasodó tested.

Minden egyes hullámtánccal

egy darabot elviszek magammal

a végtelen teret adó fényt és

sötétséget árasztó tengerbe.

Mindig a hold lesz hangulatom

mércéje, apály s dagály okozója.

Néha testemmel végig simítalak,

s van, mikor elszököm előled.

Mosolyt csak a felhőkön áttörő

nap adhat nekem, mikor

tükörnek használod. Tekintetem

melyben feloldódik ez a szerelem.

Mikor elfogy az idő, a szél s az

eső hozza el vízcseppjeimbe

lelked apróra tört darabjait.

Így öleljük egymást mindörökre.

 

Túl az ünnepeken

 

Halkan szól egy dal a fenyőfa körül

Táncolnak az angyalok, mindenki örül

Egy gyertya lángjában suttogom neked

Itt vagyok kedves, itt vagyok veled

 

Egy huncut kis díszbe rejtettem mosolyom

Hogy karácsony szent estjén ne légy szomorú

S túl az ünnepeken, veled maradok

Nekünk mindennap ünnep lesz, ha te is akarod.

 

 

Tudod?

 

Tudod milyen egyedül

kelni és feküdni?

Perlekedni, veszekedni

az ordító csenddel.

Magaddal megbeszélni,

amit mással kellene.

Tudod milyen nélküled,

miközben érezem lélegzeted?

Suttogásod, mi áthatol

a légüres térbe.

S az érzékek elhitetik

veled, hogy fogod a kezem.

Ordítanék, de a csend

helyetted ölel.

A négy fal magába zár

fájdalmat és könnyet.

Térdre rogynak tegnapok

a pillanat tekintetében.

Élni akarnak és harcolnak,

nem hagynak itt engem.

Tudod milyen, gondolataimba

merülve ülni a percben?

Mely nem ígérhet semmit,

mert csak életem töredéke.

 

 

Te vagy a szép

 

Benne vagy a nagy

mélységben és az

égen a csillagokba.

Benne vagy a múló

percben s világokat

számláló órákban.

Véremben te vagy a piros,

testemen végigszaladó

atom millió darabja.

A minden és a semmi

a pokol és a mennyország,

könny és szív fájdalma.

Mosolyomban te vagy a

szép, mintha lelkemet

festenéd színes szavakkal.

Őszinte tükör vagy, mikor

hazugságok ölelnek és

ördögök kacagnak.

 

 

Bár mi lennék

 

Lennék a virág közepe

mint nap az égen

S lennék méh, hogy

beporozzak mindent

 

De föld is lennék, mely

az élet őrzője

Hullanék rá, mint eső,

magok éltetője

 

Lennék szél, mely

melegben simogat

Lágyan átölelnélek

mint egy gondolat

 

De csak egy út vagyok

a lábad alatt

Melyre ezernyi porszem

tapad

 

Vagyok az, ki haza kísér

minden nap

Hogy mosolyoddal teljen

meg a lenyugvó nap

 

Hazavittelek hát kérlek

gondolj rám

Mikor fáradtan törlöd

le magadról az út porát

 

 

Csillagot csentem

 

Ragyognak a csillagok

mozdulatlan víz tükrén.

Harmat cseppjeiben az

éjszakai utak mentén.

 

Nekem az az egy kell

elcsentem a sok közül.

Azóta alszom csak el

ha pillámra az éj települ.

 

 

Hunyd le szemed

 

Hunyjuk le szemünket,

hogy soha senki ne

válasszon el minket.

Ne lássa más, kettőnk

éj holdját mely őrzi

lélekszívünket.

 

 

Hunyjuk le szemünket,

hogy az élet hullámai

ne érinthessenek minket.

Mert összetörünk, ha

neki sodor a hullám

a parti köveknek.

 

Hunyjuk le szemünket,

gyűrött ráncainkat

a tavasz szépítse.

A ránk telepedett fájdalom

álarcként hulljon

tiszta szerelmünkre.

 

 Akartalak

 

Azt akartam, hogy

mindened legyek és

félre tolj mindent.

Önzően, magamat sem

kímélve harcoltam

érted, csak te érted.

Elfeledtem szívemből

jövő tiszta érzést,

ami sohasem követelt.

Nagyra nőtt egóm. Fáj,

hogy vétettem ellened.

Minden utam csak

töredék volt, még te

a sajátodét kitartóan

járod, véded és őrized.

Már nem akarom azt,

ami tegnap csak neked

fájhatott miattam.

Hát leveszem rólad ezt

a terhet és fájón, de

szeretettel elengedlek.

Hisz te tettél rá arra az

útra, amit nélküled is

most már követek.

Akartalak és szembe

mentem bolond önmagammal.

Mégsem bánom, hisz veled

egy igazi barátot kaptam.

 

 

Kell ez a tükör

 

Úgy érzem, elveszítelek

Csak a lelkünk fogja egymást

Nem engedem el sohasem

Fáradt vagy, fáradt az életem

 

Még van könny, fájó érted

A szívem mit is remélhet

Kósza, bolond gondolataim

Szemed tükrében élnek

 

Kell ez a tükör, mi rám néz

Kell ez a tekintet, mi tovább visz

Kell ez a mosoly, mely szerelemre hív

Kell a szó, tőled a forró ölelés

 

Mikor két kezed közt arcom nézed

Ölelsz, mint az utolsó reményed

Hallom, sír valahol a csend

Várlak, míg szívemben a gyertyák

csonkig égnek.

 

 

Honnan jöttem

 

Milyen őserő, mely

lelkem formázza?

Milyen csillagról jöttem,

hol hagytam hazámat?

 

Melyik az a hely, ahol

otthonom lehetne?

Hol nem büntetnek,

csak szeretnek.

 

Hol az a dal szívemből,

mely most csendes?

Ki hallotta már, mikor

lelkemből énekeltem?

 

Ki kísért ide a földre

és ki bíztatott?

Hogy meg fogom ŐT találni

göröngyös utamon.

 

Szólj hozzám néma kísérőm

s nyisd fel a szemem.

Hogy végre lássalak

szívemmel lelkemmel.

 

Családi fény

 

A templomban is egyedül

Lelked magányába menekülsz

Bűnödért kérsz megbocsájtást

De fogva tart az esküd

 

Látom belső feszültségedet

Te vagy lelkem másik fele

Nem érinthetem most szíved

A helyes utat meg kell keresd

 

 

Ég-e még benned a család fénye

Vagy kialszik, csak te őrzöd féltve

Illúzió a világ s benne minden

Örök a lángja a szeretetnek

 

S az nem kér, nem követel

Ott van, hol legkevésbé hiszed

Angyalok őrzik még neked

Megtaláld önön fényedet.

 

Fordítsd le

 

Megakadtak a szavak bennem…

Fordítsd le kezem simogatását

Szemedben elvesző tekintetem

Az estére elfáradt sóhajtásaim

A mindig feléd induló gondolatom

A le nem írt szavak bizonytalanságát

A meghalt remények könnyeit

A kezem helyett, hideg szél ölelését

A valóságban is élni akaró elmúlást

Fordítsd le, ami lehetett volna

S fordítsd le azt is, mi szívedben maradt

Ez vagyok én a múlt a jövőből

De sohasem a pillanat.

 

 

Holdfény út

 

A hold fénye utat

világit a tenger hullámai

felett. Csábit a fény s

parti fövenyen az út

végét keresem.

Ha tudnám, hogy te

vársz a végeláthatatlan

fény végén, lebegve indulnék

a tenger felett.

A hiány, a vágy a szeretet,

szárnyat adna oly rég

gyötrődő szívemnek.

Hullámok suttognak az

éjben, hangjukat a hold

szövi át lelkével.

Ezüst ruhába öltözik a

táj, s az éjfél megáll egy

pillanatra a habok felett.

Az idő haldoklik s én

lebegek a végtelen égen.

Évmilliók semmivé válnak

a csillagok fényében.

Most érezlek igazán

sejtjeimben, földön

testbe zárt lelkemben.

A hold fénye utat világit

a tenger hullámai felett

s én hozzád indulok.

 

 

Égjünk együtt

 

Gyere és táncoljunk.

De fogd a kezem és

szemembe nézz, érezzem

a ritmust melyet

szíved diktál.

Égjünk együtt.

 

Gyere. A dob ritmusába

vesszen el a kiáltás

mit nem hallottam, s

nem hallottál, mikor

kellett volna.

Égjünk együtt

 

Gyere, táncoljunk ki

ebből az eszelős világból.

Átölelve két karoddal

többé már nem félek.

Érezzelek.

Égjünk együtt.

 

 

Akarom!

 

Azt akarom, hogy menj el!

Hisz nem is vagy velem.

Csak mint a pillanat át-

ölelsz, hogy higgyem: valaki

sétált az életemben. Szótlanul

nyomot hagyva, hogy fájjon az

a perc, mikor így döntöttem.

S nem tudom kimondani,

csak azt:üres a magány,

az ego valaki másért kiált.

Mikor szólni kellene, elhalkul,

majd újra felkiált.

Mond? Rám ki vigyáz?

Mikor az éjszaka könnyeit

elrejti a kispárnám.

A szél fogja kezem

mikor hajnal táncol

az ébredő fénnyel.

S én elveszek.

Azt akarom, hogy menj el!

De a lelkemet ne engedd.

Mert mindig voltál,

de sosem leszel.

 

 

Barátod vagyok

 

Ne várj! Indulj el és

én itt leszek, mint barát.

Igaz barát. Had töröljem

le láthatatlan könnyeidet.

Ne szégyelld, ha az élet

néha megtör és nem

hiszel a holnapi napban.

Én hozzám bár mikor jöhetsz,

elmondhatod bánatod.

Ha eddig bíztál bennem,

most is higgy abban, hogy

van egy szó és egy meleg

baráti ölelés, amitől felenged

a szív és a lélek.

Csak annyit adok, amit te

szeretnél kapni. Annyit, hogy

átvészeld a holnapi napot.

Talán másképp látod majd

a reggeli nap felkelő fényét.

Ha sok a teher, le kell rakni,

de legalább is pihenni kéne néha.

Barátod vagyok. Féltelek, mert

magadra zártad az ajtód, de

engem kérlek, engedj be!

Had vigyázzak rád, mikor már

magadra nincs erőd.

 

Folytatás következik.

 

 

 

 

Oldal: Összetartozás-könyv 1
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat