Összetartozás 2.

 

 

Eső

 

Kopog az eső, halkan

és csendesen.

Szívembe zárt emlékek

táncolnak még.

Időtlen fényben maradt

szép mesék.

Nincs nap, csak égi áldás,

hideg ölelés.

Homályos szürke érzés,

ki mit remél.

Tocsog a pocsolyában

a kísértés.

A tegnapi napot a

fák könnyezik.

Az élethez áldás kell,

útravaló.

Lábad alatt a jelek

útmutatók.

Az esővel érkező

bátorítás.

Felhőkön lovagló

gondolatok.

Mind elfújja a szél,

mint a homokot.

Meztelen legyen szíved

így akarom.

 

 

Most!

 

MOST van! Nem tegnap és

nem holnap szeretlek. MOST!

Ebben a pillanatban. S

mindig a MOST-ban. Nem

tudom a jövőt s a múlt

már elveszett a nem létező

időben, mit magunknak

állítottunk fel. Korlátok közt

szaladgálunk. Ki dönti le

őket és éli meg a jelen

mindennél többet adó valóságát?

MOST szeretlek. Sosem máskor.

Mert ez mindig velem van.

Nem élhetsz a múltnak sem

a jövőnek, csak a pillanatnak.

 

 

Hol van az a hely?

 

Hol van az a hely, ahol

csak önmagam lehetek?

Nem kell számot adni, mért

könnyezem és torz gondolataim

honnan jönnek a szívembe.

Hogy a valóság mért pokol

mikor a szerelem ringat el.

Mosolyom helyett, keserű

kacajok törnek fel.

Hol van az a hely, hol

az értelem nem magyaráz,

fáradt szívem eldöntheti

hogyan dobogja ritmusát?

A fekete nem szomorú

a fehér nem vidám.

Hol van az a hely, ahol

eldöntik mi az igazság?

Kereslek magányomban, sziklák

ormain, tengerpart fövenyén.

Kereslek. Ott kereslek, hol

csak én lehetek a fény.

Hol van az a hely, hol

nem az árnyékom vagy?

Hanem a következő lépés

mely mindig reményt ad.

Hol van az a hely, ahol

mindennap velem vagy?

Nincsenek tagadások,

szállhat minden gondolat.

Hol az élet terheit

áldás kíséri,

s szívvel fogadja a lélek

örök hűségét.

Hol van az a hely, hol

meghalhatok egymagam,

úgy hogy ne fájjon senkinek?

Mond! Hol van az a hely

ahol azok lehetünk, amik?

Nem szárnyaszegett madár,

mely nem tud már repülni.

Hol van az a hely, ahol

szerethetlek elvárások nélkül.

Ha megfogom a kezed,

szíved nem menekül.

 

 

 

Elloptalak

 

Oly régóta kerestelek. Évezredek

gyorsan pergő naptárában most

leltem rád, mikor az idő egy

pillanatra mellettem megpihent.

Elloptalak a kezéből. Rohantam

veled szívem rejtett zugába,

eldugjalak a világ szeme elől.

Csak magamnak akartalak, önzően.

Parányi fény voltál, kevésnek

hittem. Mégis veled akartam égni a

földi sötétségben.

Lényed nem halványult,

s én lassan felébredtem.

 

 

 

Ha hozzám érsz

 

Ha hozzám érsz, a hideg

és meleg harcot vív

vágytól égő testemen.

Ha hozzám érsz, édes kísértés

járja át minden gondolatom.

Semmi nem elég belőled.

Ha hozzám érsz, örökké tartson

két kezed szívet melengető

forró ölelése.

Ha hozzám érsz, zongorázik

rajtam vágy mélyén lapuló

elfelejtett érzelem.

Ha hozzám érsz, megérint a

világ, elveszik benned a napom,

s parányi lesz életem.

 

 

 

Hiányzol

 

Hiányzol a fájdalmamból

a pillangó boldogságomból.

Hiányzol a létemből

verseim dallamából

Hiányzol mosolyom sarkából

szemem ragyogásából.

Hiányzol a pillanatból

rügyek friss pattanásából.

Hiányzol a reggeli ébredésemből

az esti szép jó éjszakámból.

Hiányzol a tollam végéről

mely most újra magányos.

Hiányzol üressé vált szavaimból,

mert értelmetlen nélküled a szó.

 

 

 

Őszi tánc

 

Őszi táncát járja a

napfény a zöld leveleken,

s festi aranyra, átadva

az örök körforgásnak.

Betakar lágy melegével a

fény, lassú keringőt jár

a fák közt a szél.

S hívlak kedves, egy

táncra. Mert nem tudni

hányat ad még az élet.

Jöjj ölelj át, nézzünk

bele bátran az őszi napsütésbe.

Tegyük el télre egy emléknek,

egy szívet melengető csókkal.

S ha majd beköszönt a tél,

emlékeink tarsolyából elővéve,

a múlt majd ránk mosolyog.

Mert ez szép volt, annak kellett

lennie, mert elkísért idáig és

nem hagyott magunkra az élet.

Bár csókoddal múlik el az ősz,

megpecsételve a múló időt.

Magammal viszem a síron túl is,

hogy megtaláljalak, ha visszajövök.

 

 

Benned vagyok

 

Benned vagyok, mint egy

végtelen nyugalom, mely a

szíved ritmusát egyenletessé

teszi, ha túldobogja önmagát.

Benned vagyok, mit egy örök

vágy a másik után. Egy örök

véget nem érő el nem múló láz.

Benned vagyok, mint lehetőség

amit meg kell értened, hogy

tovább tudj lépni, ahogy a világ.

Benned élek, mint elfelejtett szerelem,

egy forró csók,testi érintés,

mely most megvalósításra vár.

Légy bennem, ahogy én benned vagyok.

Varázsold szürke perceimet

egy boldogabb holnappá.

 

 

Hullámok

 

Állsz a parton, ősz hajad

borzolja a szél. Hullámok

gyenge harmata arcod mossa.

Emlékek táncolnak körülötted

és szállnak el a felhőkön át

Számon kérni az időt, vagy

egy régi szeretőt, már balgaság.

Hangok rezdülnek benned,

elmerülsz gondolataidban és a

valóságot kint hagyod a parton.

Nem kell már senki csak végre

megtaláld önmagadban a szót,

mely kételyeket nem szül, csak

valós holnapot.

A szél fúj, hátad mögé söpri

a pillanatot és az érzések

megmozdulnak benned.

Egyedül vagy. Társas magány van

két kezedben és a szívedben csend.

Felkiáltasz. Elég! Elég! Elég!

Könnyes lesz szemed, összemosódik

az esővel s már nem is szégyelled.

Valahol a túlsó parton vár valaki.

Könnyektől telik meg a tó s a kezetek

a semmit fogja. Csukott szemmel is látod,

hogy Ő elindult s fél úton, mélyen

a víz alatt az utolsó lélegzetvétellel

csak annyit üzent: Ég veled.

Emlékek táncolnak lelkedben és

a ködös parton előtűnik arca.

Megfognád de már nem lehet.

Ősz hajad borzolja a szél.

Sehol sem találod már a helyed.

 

 

Szerelem margójára

 

Csak jegyzetek. Egy-egy szó

mint hulló csillag augusztusban.

Érzelmek hullámvasútján táncoló

tudat nélküli tudat.

 

Ma így, holnap úgy, valahogy

azért mindig van.

Mint szivárvány hét színe,

néha összerakom magam.

 

S te nem ígérsz semmit, de tudom:

jön levél a hírrel.

Itt leszel. Velem. Szívedben

őrzött szép szerelemmel.

 

Az idő kacagva szalad,

s én izgulok. El ne késs!

Arról az utolsó buszról,

mivel újra visszamész.

 

S gyűlölök minden percet

mi tőlem elrabol .

S gyűlölöm életem minden

pillanatát, mibe nem vagy ott.

 

 

Csak egy pillanat

 

Oly messze vagy, a szív

belefárad a hosszú út

gondolatába.

Mégis minden ébredéssel

elindul feléd, mert

tudja, hogy megtalálhat.

Valahol tán félúton már

az érzések ismerősen intenek

egymásnak.

A közelség vihart kavar

a létben s lassan feloldódnak

a fájdalmak.

Óráknak hisszük a pillanatot,

ölelésben elvesznek a gondolatok.

Te vagy és Én vagyok.

Hagyd meg nekem az ölelésed,

a végtelent tükröző

pillantásod.

S én a szívem adom, még lelkünk

egymást védi, legyen neked

menedék és oltalom.

Minden alkonyat a holnapi

reményt ígéri. Egy harmatcseppben

mindig ott ragyog.

Lassan álomba sétálja magát

a lenyugvó nap. Utolsó fényével

minket simogat.

Csak pillanat volt az egész.

Te ott Én itt. Külön,

de együtt a csillagok alatt.

 

 

Lélek fények

 

Azt hittem a szerelem vagy,

de annál több lettél.

Az alkonyi égbolt alatt

nyíló ébredés.

Értelmet nyert minden

születendő érzés.

Szememmel csodákat látok,

szépül minden remény.

Vagyunk a létben ölelkező

két lélekfény.

Jó most élni és a világban

veled táncolni.

Jó tudni, el sosem enged

már ez a kéz.

 

 

Meddig kell válni?

 

Látom lassan tovatűnő alakod.

Vissza sosem nézel. Talán

harcolsz önmagaddal és

azt kérdezed. Mért?

 

Mért sír fel bennem a vágy

és szaladnék utánad, hogy

visszatartsalak. De menned

kell. S kérdezem. Mért?

 

Mért most? Mért Téged? Mért

fáj mindkettőnknek? Mért

párhuzamos az utunk?

Mért? Mond! Mért nem ér össze?

 

Mért csak ennyi és nem több? Ha

kettétört lelkek egymásra

találnak. Mért nem lehetünk

Én meg Te…egymás kezét fogva?

 

Meddig kell még válni? Két

külön úton járva az éjszaka

csendjében, párnánk magányában,

könnyeinket eltitkolni?

 

 

 

Mért mész? S mért nem jössz?

S ha itt vagy, mért nem maradsz?

Kérdésekkel háborúzik lelkem.

S te már újra oly messze vagy.

 

 

 

 

Az erdő tánca

 

Az erdőbe bolyongva ajkamhoz

emeltem egy halk suttogást.

De nem volt más, mint az esőé

mely néha-néha visszajár

 

Mert áldás volt a perc után,

hol ajkad ajkamhoz ért.

Éreztük. Titok követi léptünk,

s nem gyűlölködő feledés.

 

Az erdő felriadt álmából,

táncolt egyet a széllel.

Hogy mi ketten ott hagytuk

szerelemes emlékeinket.

 

 

Lelkem ráncaiba

 

Már alig élek, lelkem

összetört magányában

kereslek.

De csak a szél dúdol

csendesen. Nem keresem

tovább a könnyeket.

 

Szívem még dobog

elhaló hangon.

Ne mondj semmit,

hisz mindent tudok.

 

Mert nem vagyok neked

más,mint csillagos éj

után a magányos pokol.

 

S ha maradsz, megértem.

Nem rajzolok arcodra

gyürödéseket.

 

Majd lelkem ráncaiba

vésem bele. Mi maradt

belőlem s belőled.

 

 

A tánc vége

 

Rég eltáncoltam azokat

a táncokat, melyben lendület,

izzás, vágyak és remények.

 

Cipők is elkoptak lábamon.

Sok élet, vágy volt bennük,

s néha-néha a kegyelem.

 

Kegyelem az élettől. Föleszmélni

a pergő táncból, ritmusból.

Engedni és adni a kezemet.

 

Egy STOP tábla, arcom elé rakva.

Messzebbre nem is láttam.

Fájnak hajnali ébredések.

 

Már csak egy fél fordulat a tánc.

Cipő sem kell, csak mezítláb.

Így is szédülök, fogd a kezem.

 

Ölelésedben még itt az élet.

Régi-régi emlékképek.

Gyorsabban már csak a szívem ver.

 

 

Törékeny gondolatok

 

A szavakat keresem

mikor lényed bennem

szólal meg. Figyelem rezdülésed.

A távolság megszűnik lassan.

Feléled újra a vágy,

s elég a gondolatunk ha

újra egymásra talál.

Nem kell a test a múlandó.

A lélek és a szív kell.

Repülni együtt, így fogunk.

Látjuk egymást láthatatlanul.

Szemünkben a végtelen ragyogás,

a ki nem mondott szavak

összeolvadnak már.

Törékeny a gondolat mely

köztünk jár.

Hitünkkel erősítsük meg

ezt a csodát.

Mi mások vagyunk, nem kell

hogy tudja a nagyvilág

 

 

Bár csak

 

Sokszor arra gondolok,

mért is szeretlek ennyire.

Bár tudnálak ugyan így

gyűlölni.

De itt vagy álmaimban,

minden pillanatban s

veled járom az utam.

Éjszaka magányában is

párnámon ott pihen fejed

s mikor megérintenélek….

Köddé válik a gondolat

a vágy és minden.

Kellesz! Értelek. Érezlek.

Elhiszem mit mondani

akarsz, csak sosem értem.

Neked mért másképp ragyog

a nap mint nekem?

Mért poklot látok a mennyországban,

mért ördögök kísértenek?

Meg kellene tennem! De szeretlek.

S felvállalom a te fájdalmad is.

Óh! Bár csak gyűlölni tudnálak!

Az érzéseim égnek tudnám engedni!

Koldussá tettél, mégis gazdag

vagyok.

Tiszta szerelmet adtál szívemnek.

Mégis! Menj el! Ne szeress!

Oltsd el szívemben az utolsó

szikrát is.

Mert fáj az emlék s lassan

elégek én is.

 

 

Legyél Te a csoda

 

Mikor megérted a ki

nem mondott szavakat

mely a tekintetén át

szívedbe vési gondolatát.

Mikor minden percben

átéled a fájdalmas hiányt.

Mert el kell menjen és

tudod, nincs visszaút már.

Mikor az utolsó kézfogás

is emlékké válik és csak

álmaidban látod őt,

szíved megváltásra vár.

Akkor imára kulcsolod

a kezed és hinni kezdesz

abban, hogy a csoda

egyszer téged is megtalál.

 

 

 

Van egy hely

 

Van egy hely, hol az álmok

színes buborékban alszanak.

Várják a tavaszt, hogy ők

legyenek újra két ember valósága.

 

Van egy hely, valahol mélyen

az erdő közepén, hol a csend

visszhangozza vágyaink

élni akaró reményét.

 

Van egy hely, hol örökre

egybe forrt lelkünk magányos

útja. Válasz nélkül maradt

kérdések örökre elhalkultak.

 

Van egy hely, hol a nyári

szárazságban levelek roppantak.

Nekünk mégis kinyílt minden

virág a lábunk alatt.

 

Van egy hely, hol a múlt

találkozott a jövővel.

A pillanat koronája díszlett

újra fejünk felett.

 

 

 

Csak egy szó csak egy érzés

 

Mitől lesz erős egy szó,

vagy csak egyetlen betű is?

Ha nem a lélek lakozik

láthatatlanul mindegyikben.

 

Mitől lesz dallammá a

gondolat s lejt táncot

a hangszeren, varázsolva

el a képzeleted?

 

Mitől lesz csend a szívedben,

ha háborúzik benned az

értelem s győzni akarna

az életed felett?

 

Mitől lesz csodás egy

érzés, ha bele nézel abba

a szempárba, mely

messziről is téged figyel?

 

Mert érzed a megfoghatatlant

s hiszed a láthatatlant

mely hatalmába kerít

ha valakit szeretsz.

 

Csak egy szó, csak egy érzés.

Tárt karokkal várod.

Király a szavak közt és

ismerős minden betűje.

Szerelem.

 

 

Ajándék

 

Állsz a fenyőfa előtt. Nézed.

Talán gyerekkorod jut eszedbe.

Mennyi csoda, mennyi érzelem.

Elkalandozol régi emlékeidben.

 

Egy parányi dísz a fán rád mosolyog.

Nézed-nézed, s hinni se akarod.

Ne szólj semmit! Ez egy titok.

Hogy, hogy kerültem hozzád? Nem tudom.

Elszökött a lelkem, téged láthassalak.

Ma éjszaka a szívem neked adom.

 

 

Emlékek

 

Mond, hogy szerettél s

minden elmúlt pillanat

gyöngybe zárva fekszik

szíved hullámzó tengerében.

 

Mond, hogy volt értelme

egymást ölelni, parttalan

álmokat álmodni s hinni

a holnap csak a miénk.

 

Mond, hogy nem háborgó

tenger maradt bennünk,

hanem a napban csillanó

gyöngyszemű szerelem.

 

Mond, hogy érzed a távolból

is az elmúlás fájdalmát,

mikor a szív megtörik

a tegnapok színében.

 

Mond, hogy őrzöd a csókot,

az ölelést, gondtalan nevetést,

a felhőtlen boldogságot,

a tengeren tükröződő kék eget.

 

Mond a „voltam” helyett,

hogy „mindig leszek”, mikor magányos

óráidban csend ül a lelkedre

és emlékek közt az arcom keresed.

 

Mond, hogy igaz volt, még ha

el is múlt, s nem tagadod

meg önmagadtól azt az érzést

mit úgy hívnak- Szerelem.

 

 

Csendes kiáltás

 

Van még bennem dal

és van szó melyet

neked tettem el,

mikor elhalkulnak

az erdő hárfái és

könnyesek lesznek az egek.

 

Van még bennem érzés

és van szív melyet

neked őrzök meg,

ha hideg lesz a világ.

De ha hozzám érsz,

én majd melegítelek.

 

 

Van még bennem lélek

és akarat, melyet

magamban dédelgetek,

ha a lábad megtorpanna

a cél előtt. Ígérem

tovább viszlek.

 

De nekem csak egy szó

maradt ha fordulna

velem a világ.

Csak ezt az egy szót halld

meg s tudni fogod,

nekem van szükségem rád.

 

 

Szerelmes varjak

 

Két varjú ül a lombját

már lehullató őszi fán.

Udvarolnak egymásnak.

Függönyön át is észreveszik

jelenlétem. Majd földre

szállva tovább csókolóznak.

Nem nézek utánuk.

Bevallom nőiesen,

hogy engem is zavarna.

Kíváncsiságom erősebb.

Kilesek a függöny mögül,

s ők besétálnak egy bokorba.

 

 

 

Harangok szólnak

 

Harangok szólnak a szívemben

Valaki búcsúzni akar s én

tudom. Erre a sírra virágot

sosem teszek.

 

Velem kell meghalnia annak

az időnek amiben ott voltunk

együtt és szótlanul. Kérdésekre

szívünkből jött a felelet.

 

Nem csalhat meg az idő

s múltját sem cipelheti sehova.

Ha halni kell, a szív magánya

legyen minden idők temetője.

 

Harangok csendülnek idebenn.

Visszhang is csak halkan felel.

De az óra mutatója körbe jár.

Mindennek vége, ha az is megáll.

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Összetartozás-könyv 2
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat