Szeretettel kedves Olvasóimnak!

Minden szerzői jog fenntartva.

 

 

Érzékek játéka 1.

versek

 

Érzékek játéka

 

Szemembe néztél

Nem volt időm szólni

Merészen átöleltél

Csókod újra számon ég

 

Bele borzongott testem

Mindenhol ott volt kezed

Hagytam egy lélegzetvételt

S újra átölelhettelek

 

Biztonságban voltam

Szavak nélkül súgtad

Az érzések Téged sem engednek

Velünk a pillanat s a végtelen

 

A vágy nem lehet forróbb

Mint ez a szerelem

Mely ránk talált titkon

S bezárt mindkettőnket

 

Ölelések csókok, s

Szemünkben egy kérdés

Ad e még az élet ilyen pillanatot

Ily szép meglepetést

 

 

 

Te meg Én

 

Mikor álom telepszik

az éjszaka csendjére

Zajos életed megpihen

párnád melegében

Fáradság lecsukja két szemed

titkos találkát rejt szíved

Üres az állomás, csak

Te vagy egyedül, engem vársz

A zakatoló kisvonat eltűnik,

várja a végállomás

Belefeledkezünk a csendbe

s elbújik a magány

Csak Te meg Én, suttognak

körülöttünk a fák

Tarka lepke táncot jár felettünk,

mint bennünk ébredő vágy

Kezed kezemhez ér, ajkunk

egy forró csókra vár

Lelkünk ruháját ledobva

egyesülünk fény sugarában

A végtelen kaput nyit a

percben nyíló sóhajtásnak

S a lepketánc, ha véget ér,

szivárványhídon érkezünk

vissza a valóságba

 

 

 

Láthatatlan világ

 

Mért ül a csend a

világ peremén?

S a szél mért futkos

láthatatlan ruhájában?

Mitől meleg a fény,

a sötétség mért hideg?

Mitől színesek a virágok

ha nem festi senki sem?

Mért fagy meg a kimondott

szó,ha nincs benne szeretet?

A betonon áttörő hajtásnak

mitől van ekkora ereje?

Mért keleten kél a nap

ébreszti a világot fényével?

S nyugaton mért köszön el

csillagokat varázsolva az égre?

Ki mondja meg, mit mikor tegyél?

Ha csak egy csepp vagy a tenger vizében

 

 

Elfogadás

 

Uram! Legyen meg a

Te akaratod

Hisz Te indítasz útnak minden

embert

 

Bűnös éj

 

Az éj bűnös, minden

álmot birtokol

S mikor a nap hajnali

fényével reményt nyújt

kezébe, az éj ellop mindent

pillantásod alól

Ahányszor lecsukod szemed,

az éj sétál a fény között

Csillagokat kikerülve, fekete

árnyak lopják napodat

 

 

Csodavárás

 

Oly semminek tűnik az

az élet, s mi színes lepkéket

kergetünk a létben

Néha egy a kezünkre száll,

a boldogság egy röpke pillanatra

így ránk talál

S hova tűnik minden? Megállni

nem akarunk. Rohanunk és

várjuk az újabb csodát

 

Apám emlékére

 

A sír felett egy gyertya ég,

csak teamécses, mert ennyire

tellett a megemlékezéshez

Látszat, mely megcsal minden

szívet és lelket

A fájdalom gyökeret ereszt

bennem, itt Apám sírja mellett

Ki tudhatná jobban, mint én,

hogy is hagyott el minket,

s tündér unokáját, ki fájón

évekig kereste

angyal könnyeit sírva

bele a csendes éjbe

Utolsó mosolyát rémült

lelkem arcára festette

Így köszönt el, szótlanul,

szívnek szólni nem volt ideje

Apám! Még szólni akartam.

Nem mondtad el mesédet,

a csillagokról, mely benned

oly fényesen égtek

S égnek bennem, unokádba

ki most is gondol rád

könnyeivel küszködve

Így maradtál itt nekünk

a létünkben örökre bevésve

 

Fogd a kezem

 

Nem tudok mást adni

mint a pillanat fuvallatát,

melyben belőlem megmaradt

szeretetet adhatom át

Nem tudom Neked mit jelentek,

ha rám gondolsz az esti csendben

Nem tudhatom, tekintetemből

mi sugárzik át fáradt szívedbe

De adok, mert így születtem és

a mosolyomban vannak a remények

A bíztatás. Bár hogy és bár mit

is hoz a sors, része vagy életemnek

Járd az utad, velem vagy nélkülem

Nem tudhatom hány év az életem

Jó hogy vagy, velem vagy, s jó ha

megfogod a kezem

Az élet szép, de néha oly kegyetlen

szerelmet már nem adhatok Neked

csak az időt, mikor itt vagy velem,

szerető ölelésem, a szavak néma

csendjét, mikor közel kerülsz lelkemhez

Mikor egy-egy pillanat csodává válik

és sikerül minden rosszat elfelednem

Mind ketten őrzünk egy- egy szép álmot

ami soha be nem teljesülhetett

Az út vége felé, még hiszem azt,

hogy nekünk nyílhat az utolsó

virág a késő nyári réten

De ne szakítsuk le, hisz nem más

mint emlékeink tárháza

őszt idéző napsütésben

 

Érzések

 

 

Lecsukom szemem, de nem

alszom, érzem hogy kezed

arcomhoz ér, csak álmodom

Most jó minden elképzelés,

ami nincs

Fájdalommal teli könnyeim

halkan koppannak párnámon,

majd eltűnnek a semmibe és

csak lelkemben marad nyoma

 

 

Régi iskolám

 

Több mint fél évszázada,

hogy az első lépéseket

megtettem az olvasás felé

Az első tétova betűk itt

formálódtak szép egésszé

A tudás útján járva

mindig gyarapodva

Millió emlék, millió egy gondolat

mi helyet kér most is életembe.

Régi iskolám újra elevenedik

előttem, külsőre

mit sem változott

Őrzi a tudást az első lépéseket,

apró gyerekek örömeit

Az első piros pontokat, ötösöket

és a mogorva lusta egyeseket

Hisz nem is igazi diák, ki nem

követ el csínyeket, s tanulás

helyett játszani megy

A salakos udvart beton fedi

Régen mennyit korcsolyáztunk itt,

mikor jeges szélt fujt a tél

Alapot adtak az élethez

az első megmérettetések

Egy fanyar mosoly társul

régi emlékeimhez

Csak nekem volt szép, az

idő ellent mond mindennek

Divatja múlt a jó modornak,

az öregekre való odafigyelés

szemét is mindennapos

az utcákon, tereken

S újból lázad az ifjúság

a rendszerek ellen

A régi elavult, csak nekem

eleven kép, őrizni a rég

letűnt de sosem múló értékeket

A múlt, jelen s jövő így

formálódik észrevétlen.

 

 

Képtár

 

Nézem a kék eget, mintha

galériába lennék

Ficsúr szél felhőket

formáz s tárja elém

Minden égi dolgot kezébe

vesz s pillanat alatt

életre kelti. Majd ahogy

jött, úgy törli, maszatolja

a végtelen kék eget

Hogy is gondolnék másra

A vihar is elmúlt, a lelkem

lassan megnyugszik s élvezi

a perc minden örömét a

kósza felhőket az égen

lágy szellőt mely a napba

kapaszkodva lesz melegebb

Szemem lecsukom, feledni

akarok. A szél bele túr

hajamba s a kiáltások

bennem elhalkulnak

Élni akarok, látni szépet

és ezer egy csodát

Mert ebből áll az egész világ

 

 

Múló évek

 

Lassan de biztosan

távolodnak az évek

elmosódott lábaink

nyomát már nem keresem

elmerült az idő homályában,

csak Te és Én emlékezem

Tudom hogy volt és

és remélem újra lesz

Ha csak egy pillanatra is

hozzám sodor majd az élet

Hálával tartozom a sorsnak,

hogy még mindig vagy nekem

Ritka pillanatok, fények,

szívünkben maradt remények

Közénk furakodik néha

az ősz fájó könnyeivel

El sose felejtsük, hogy az

idő itt a földön véges

Bár hogy is lesz holnap,

a mától csak Téged kérlek

Hagyjon itt a pillanatban,

mindig szerethesselek

Az őszidővel a cipőm is

elkopott s nincs ígéret

Az élet nem ad másikat,

azt hiszem, már nem is kell

Néha már fázok, az őszi

nap  nem melegít mint régen

Megcsípi kezemet is a hajnali

dér, felveszem kesztyűmet

Minden egyes lépésemmel

közelebb kerülök az éghez

Tudom velem fogsz jönni

egyedül nem engedsz

 

 

 

Árva szavak

 

Már nem szólnak úgy a

szép szavak, mint régen

A szerelem bezárta önmagát

Kulcsot a felhők közé dobta,

mit folyton elfúj a szél,

mint tengerparton

a könnyű homokszemeket

Kinek is kéne érteni a

rejtett utakat?

Megtalálni ki nem mondott

senkinek sem kell szavakat.

 

Jégvirág

 

A hideg jégvirágot rajzol

ablakomra. Kezében az

amitől félek. Fázok. Zokni

nem melegít a kezem dermedt

Szívem még veri ritmusát

A hideg tovább rajzolja ablakomon

festményeit. A szobában meleget

ad a kályha, de a látvány amit

órák óta figyelek, befonta

sejtjeim láthatatlanul

Keresem a fényt, megtalálom

a jégvirágokon s a műremek

lefolyik. Cseppekké formálódva

életet adva újra önmagának

 

 

Rakj életet

 

Rakj életet a szóba

Nem értem, mert halott

Mint az el nem vetett mag

Mely sohasem látott napot

 

Rakj életet a szívedbe

Ha akarod a valóságot

Az ősz lassan ide ér

S a télben megfagyok

 

 

Angyalok útján

 

Lehetsz bár milyen távol,

a biztonságot Te nyújtod nekem

Az angyalok útján nincs távolság

Az érzés a gondolat a pillanat

dobozában, mint ajándék vár

S kinyílik, ha szívem megdobban

rád gondolva. Mosolyog a

világ a gondolatod átölel

Nincs szebb ajándék. Nincs

szebb, mint feltétel nélkül

érezni, tisztán, őszintén karolni

át azt, akit titkon szívedben

őrzöl. Akit már elengedni

nem akarsz, mert nélküle oly

üres lesz minden napod s éjed

Fényes napként kísér s párnádon

az éj legszebb álmát adja Neked

Lehetsz bár milyen távol a

remény ölelése itt fog maradni

S ha könnyed befelé hull, mosolyt

fest rá a szív és az Isteni gondviselés

Mert feladni sosem szabad

abban amiben hiszel.

 

Illanó remények

 

Csendben száll már a dal

Halkulnak már a lépések

Erejét veszti lassan a nap

Sűrűbben nézek az égre

 

Színek már nem oly élénkek

Gondolatom is nehézkes

Kezemben a toll kényelmes

Minden lassúbb, más minden

 

Megfontoltabbak a szavak

Tekintetem is a távolba vész

Lélegzetem néha elakad

Ha tükörből egy más arc néz

 

Ki is vagyok én, titkaimat keresem

Megfejthetetlen őserő ide benn

Istennek még árnyéka sem lehetek

Csak szikra, mi bennem van belőle

 

Tündefény, elillanó remények

Mik voltak és mindig lesznek

Társ magányos életemben

Mik eddig sosem hagytak el.

 

Az éj pillanata

 

Velem voltál az éjjel

Álmodtam az álmomat

Megfogtad két kezem

Fájdalom szívünkbe mart

 

Tudtuk, álomban az álom

Úgy öleltél, el nem engedtél

Tudtuk, pillanat az éjszakából

Valóságban szétfoszló remény

 

 

Engedd

 

Csend honol bennem

Hallom távolról szíved

zakatolását. Megsimogatlak

gondolatommal, kezembe

veszem álmaid. Megöntözöm

könnyeimmel és életre keltem

Engeded? Vagy hagyod hervadni

az élet újabb reményét?

 

 

 

Mit feleljek?

 

Mit feleljek? A rozsdabarna

levelekre mit írhatnék még?

Megint elmúlt és újra itt

van. Lecsukja szemét minden

Pillám alatt régi színek fénye

Lassan elhal az élet

A hajnali köd alól, mint a

parázs felizzik haloványan

a nap fakó koronája

Mit feleljek? Megint és mindig

múlik valami, főleg az életünk

A négy évszak összeolvad

Gyorsan peregnek az évek

Azt felelem. Elmúlt, de még

jöhet bár mi s bölcsességem

kapuját már nyitva hagyva

kiengedem a szép szavakat

a most is csodás valóságba

Nincs kérdés, nincs válasz

Az ősz kopog az ablakomba.

 

Meddig?

 

Meddig él az emberben a

tettvágy? Meddig érzi, hogy

van még dolga és tenni akar?

Csak megint újra és újra

Ha még őszülő fejjel is

álmokat sző, s benne

egy aranyszál a szerelemről

Meddig él a szenvedély az

álmokért, be nem teljesült

vágyakért a soha meg

nem történt áhított csodáért?

Ott áll az ember a szikla

szélén és tudja, minden

elporlad a lába alatt

S az a pillanat felemészt

Átnézel a hegyeken, keresel

valakit a távolba

Ő is egy szikla szélén áll

De nem tudni melyikük

felett borul be előbb az ég

A remény az utolsó pillanattal

hal. Az emléket felkapja

a szél és a másikat simogatja

meg vele utolsó csókként

Meghal a vágy a tenni akarás

Csak az aranyszál marad meg

egy be nem teljesült álomból

a szerelemért.

 

Múlt és jövő közt

 

Ki vagy Te, hogy mindig

mögöttem vagy és zaklatod

jelenemet? Lábamat mért

akarod vissza fordítani?

Régen a jövő voltál, majd

a pillanat, de most törődj

bele, hogy nincs dolgom veled

Amit tudtál nekem adtál,

most kérlek hagyj élni engem

Mert a jövő is tárt karokkal vár

de nem tudja mit is adhatna

a csábításon és a légüres

térben biztonságot kereső

szavakon kívül

Csak a pillanat lehet az ami

szüli a múltat s jövőt

Nála van a biztonság,

őriz és előre visz szekerén

A pillanat mely összeköt

az éggel. Örökké változó lét

Híd két világ között.

 

Az a szó

 

Érezted? Egy pillanatra

megállt velünk a világ

Érezted? Ereinkben lüktetett

a kérdés és válaszra várt

 

Ölelésed volt az a szó

mely megszületni akart

S egy néma halk suttogás

mely szívünkben megmaradt

 

 

 

Jelenbe véstük

 

Nem véstem fába a neved

Utókornak nem marad meg

a köztünk égő nagy szerelem

Csak a hely lesz ismerős

és száz év múlva vissza köszön

ha majd újra ott járok Veled

Jelenbe véstük bele kettőnk

életét s így marad lenyomatunk

abból a világból ahol szerettél

s szerettelek.

 

Ki gondol rám

 

Ki gondol rám, ha magányos

utamon botladozva járok?

S az út menti fákon halvány

levelek köszönnek el a nyártól

 

Ki gondol rám, ha az égen

viharfelhők sorakoznak?

Két karom az ég felé tartom

Köszönet az égi áldásnak

 

Ki gondol rám, ha a virág szirmába

rejtem elfáradt mosolyom?

S csak az éj leplében sétál

mikor felragyog a telihold

 

Ki gondol rám, mikor elhagytam

az egyetlen örök szerelmet?

Mert több nem lehetett, csak

pillanat, fakó ábránd a létben

 

Ki gondol rám, mikor a hajnal

első sugara egyedül talál?

Fátyolos ködtakaró alatt

harmatkönnyet sírnak a fák

 

Ki gondol rám, ha esti sétára

indulok magányosan?

Párokban táncol az esti fény

de a kedvesem oly messze van

 

Ki gondol rám, ha a távolságot

szívünk köré fonná az ég?

Valahol majd félúton

szemében tán kigyúl a fény

 

Csak én gondolom és hiszem

a földi létben a lehetetlent

Hogy eljön majd az a perc

mikor utoljára még egyszer átölelsz.

 

 

Mindörökké

 

Megértettem minden szavad

Nehéz volt, mégis úgy

öleltél át, mint levegő a tüzet

Belőled táplálom a míg

ki nem mondott szavakat

Mikor bennem elégnek

kimondatlanul,

Visszatalálnak hozzád

Örök körforgás

Örök szerelem

Örök a vágy bennem

Mindörökké Veled.

 

Jeges hold

 

Levelek koppannak

Talán néha sírnak

Széllel is táncolnak

Világtól búcsúznak

 

Az éj ablakából

Az ősz is imát mond

Elmúlt időt sirató

Lelkekkel búsuló

 

Fagyos ezüst holddal

Hideg csillagokkal

Nagy léptekkel szalad

Tél, a kertek alatt

 

Útra tükröt varázsol

Látja magát a hold

Jegesen kacagó

Csillámokkal táncoló.

 

 

Pillanat

 

Megfogtam a kezét a

nyár utolsó mosolyának

De kezemben itt az első

levele az elmúlásnak.

 

Halkan lépdelek

 

Halkan lépdelek a

hajnali csend szüzességét

a reggeli vágy töri meg

mint lassan nyíló virág,

frissen égre sétáló nap

mosolyától ébred

 

Érzékek birodalma

még ölelő két karod mely

mindig rám talál

Kilépve az éjszaka

öleléséből a csókod

újra visszavár

 

Újra ősz

 

Selyem szalagként szűrődik

A fény a levelek közt

Utolsó cirógatás, a múló

Nyár, gyengülő kezéből

 

A megint és újra ősz van

Múló éveim csokorba szedem

Szépet a rossztól kiválogatom

S egy emberes hónappal bekeretezem.

 

Szíved adjon értelmet

 

Szabad csak úgy lehetsz

ha ismered önmagad

Tiszteld az a testet

ami lelkednek otthona

 

Értsd meg az élet törvényét

mely vezet, ha figyelsz utadon

Szemed a lelked tükre

csukd be s láthatod

 

Az utad az életed

gondok legyenek mögötted

A társad barátod legyen

a világ szabadnak született

 

Önzetlen szeretettel ölelj

háláért soha ne esdekelj

Ne uralja életed félelem

mert a zsarnokság nem értelem

 

Légy az, aki vagy: ember

szíved adjon értelmet életednek

Lelked temploma mindig szép legyen

mikor elköszönsz, a legszebb csillag kísérjen.

 

Ne bántsd a múltat

 

Ne bántsd a múltat

egymásba tekeredve

adják a történelem

üzeneteit

Mindenki múltja ez

a föld. Háborúk, szerelmek,

világmegváltó csaták

végtelenjei

Mégsem tanultunk belőle

Ne csodálkozzunk ha

egyszer az anyák már nem

adják oda fiaikat

Nők konditeremben

Férfiak félve vállalva

önmagukat, már nem

mernek udvarolni

Felborult egyensúly, szerep

csere van mindenhol és

senki sem tudja már

hova is tartozik

Ne bántsd a múltat

Javítsd amit lehet, építsd

fel saját házad szétszóródott

alapköveit.

 

Ördög bolondja

 

Kiabálsz és hadonászol

Kezedben a kifogások

Mindig más és sosem Te

Hibád be nem ismered

Gyűlölet zsákod már tele

Sok tucat és nem egy

Szavaid sötét fellegek

Hozzád nem ér az értelem

 

Hadakozol csak önmagaddal

Lábad kezed, kötve gúzsba

Rád települt gonosz súlya

Keresd csak a kifogásokat

Elméd zavart, szíved rab

Világra vak vándor vagy

Mindig kész a háborúra

A béke nem az oldalad

 

Azúrkék

 

Szerelmem az azúrkék tenger

ahol a víz simogatja az eget

Itt a mosolyok sosem

halnak el

A nap csal életet

fáradt szemekbe

hol lagúnák mélyén

titkok rejlenek.

 

Értékek

 

Életed tarisznyájában

gyűjtsd össze minden

szépet, jót

Bár lehet rövid, vagy

hosszú életed, értéket

mégis az ad amit

megszereztél, láttál

olvastál

Ez az útravaló lesz

újra születésed fontos

meghatározója

Nem üres batyuval

indulsz, csak nem

tudod. Érték lesz

életedben újra a régi

Ez az, ami számít, ami

fontos volt és lesz is

Mint egy színes képeskönyv

Újra látni és felismerni

régi dolgokat. Így találod

meg végre utad.

 

Utolsó könny

 

Halkan koppan az eső

Lelkem bánatát mossa

Villámlik, és a menny dörög

Az éggel siratom a múltam

 

Testemen esőcseppek rohannak

Átjár a hideg éjszaka

S mint rongybaba a határban

Hajnali napot várom ázottan

 

Nap nem melegít már fel

Ha bánat ül a szívemen

Megszáradok lassan észrevétlen

Fény csillan az utolsó könnyben.

 

Kóbor gondolatok

 

Odabújok a radiátorhoz

elképzelem, hogy a

kandalló melegénél ülök

s Veled együtt tűnődöm

a lángokban táncoló

még meleget adó szerelmen

 

 

Kezem fogod s a kályhából

kiszökik a fény, körbetáncolja

lelkünk öreg varázsát, simogat

mosolyával, szívünkben pislákoló

lángot fellobbantja

 

Átölelsz mint egy utolsó

pillanatot, mintha éreznéd:

vissza sosem jövök. Szemeidből

kialszik a régi fény, arcodra

a tél ráncai ülnek s csak

régi emlékek melegítenek

 

Feleszmélek. Ablakomra koppannak

ősznek utolsó sárgult levelei

A szél is utat talál a réseken

Testemen végig fut a hideg

De a kezem a radiátoron

Kóbor gondolataimból ébredek.

 

Önmagunk ellen

 

Vajon tényleg van halál?

Vagy csak káprázat az élet?

Az ajtót, ha kinyitjuk,

illik be is zárni csendesen

Belepottyanunk egy világba

melyről azt hisszük a mienk

Végül is, apró játékainkat

leszámítva, az élet van,

de mégsem egészen

Akkor csak Isten akarata

legyen meg minden nap,

hogy amit adott, azon

áldása legyen

Egy rakás sejthalmaz

védi, amit nem akarunk hinni

Még mindig csak álmodjuk azt

ami bennünk van: a lélek

Ehhez a léthez egy térkép is jár,

bejelölve az indulási ponttal,

 hogy hova kell elérned

Valóban ilyen gyalázatos az

ember? Önmaga ellen lázad?

Mert sehogy sem jó, úgy ahogy adatik

Mindig az kell neki, ami nincs

Nem is a halálba halunk bele

hanem saját csapdánkba.

 

Ez az út

 

Néha fájnak az emlékek

néha tagadjuk a múltat

De az élet szembesít velük

néha lelkünket is feldúlja

 

Tükröt tart elénk az élet

mibe belenézni nem merünk

Elzárkózunk a valóságtól

a vereségtől félünk

 

 

Kell valaki, aki segít nekünk

ha tükör előtt nem nyílik szemünk

Akiben bízol, akiben hiszel

hogy amit átélsz, féltett emléked

 

S tűnik a harag a fájdalom

életed lassan levegőhöz jut

S döbbenten arra eszmélsz,

a múlt s a jövő közt vergődtél

 

Megbocsájtasz magadnak,

megbocsájtasz már mindenkinek

Mert soha senki sem tudhatja,

mi lakik a másik szívében.

 

Tudjuk kik is vagyunk

legyőzni magunkban a rosszat

legtöbbször nem is tudjuk

segítő kezet nem mindig kapunk

 

Ez az út, melyen járnod kell

feladatot sem kapsz többet

mit a lelkednek cipelnie kell

Mert ez Te vagy. Ez a Te életed

 

Fehér falak

 

Csak a fehér plafont nézem

arcod formálódik homályosan

Fájdalom sétál testemen

Könnyeimmel küszködöm. Szelíden

simogatod arcom, mert hinni

akarom. Itt vagy velem

Bár el tudnálak engedni

örökre, könnyű szívvel

De belém vésődtél kitörölhetetlenül

Viszlek magammal még élek

Nem szerelem vagy hanem

egy örök hiány. Bár mit

is írnak a csillagok, félember

vagyok nélküled.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Érzékek játéka 1.-könyv
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat