Kultúra, líra, vers a 21. században

Ha magához tér a lelked, kérdezd a szíved. Hova dugta el a mosolyát?

 

 

 

Anyu mesél

Tavasztól őszig anyunál vagyok falun .Korán maradtam egyedül. Ő volt az egyetlen támaszom.
Az unokája is már felnőtt.
Mikor már elég egy kardigán a tavaszi napozáshoz, kiteszem a kerti székeket, asztalt és "mama" hintaszékét. Már csak segítséggel tud bele ülni és kiszállni. Van mikor órákig hallgatunk vagy olvasunk. Néha meg elalszik a székben fél órát. Látom most is rajta, hogy messze járnak gondolatai. Olykor szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp. Régebben letörölte mert erősnek akart látszani. De elmúltak számára és lassan számomra is azok az évek. Megtettünk a dolgunkat most élvezzük a csendes nyugodt pihenést. A társ hiánya mind kettőnk életét végig kísérte.
Édesapám is korán halt meg. Őt a szilikózis vitte el. Jó lelkű szelíd volt apám. Szerette családját és imádta anyut. Pici törékeny ember volt és nagy szíve. Szeretett énekelni de volt mikor többet ivott a kelleténél. Ilyenkor csendben bevonult a szobába és lefeküdt. Ha éppen nyár volt, másnap kiment a kertbe leszakított egy szál virágot, anyut hátulról átölelte és kezébe adta. Szégyellte magát. Bányász volt , lányom meg öt éves mikor elment. Imádták egymást. Sokáig kereste.
Felnőtt korára titkos jó baráttá varázsolta át az emlékét.
Kellemes májusi nap van. Anyut nézem. Alszik. Egymáshoz öregedtünk. Majd egyszer csak mesélni kezd.
...édesanyámnak volt egy nagy szerelme. Későn találkoztak. Már mindkettőjüknél volt család. sokáig úgy nézett ki, hogy szétmennek. Apám nagyon toleráns ember volt és rajongott anyuért. Sok átvirrasztott éj volt mögöttük mire anyu el merte mondani titkát. Emlékszem ahogy a fotelbe ült. Csendesen folytak a könnyei. Apám ott guggolt előtte és fogta a kezét. Felajánlotta, hogy kilép az életéből de anyu nem engedte. Valami mégis megtört bennük. de egymás mellett maradtak. Milyen fájdalom lehetett mind kettőjüknek! Megbékéltek látszólagosan sorsukkal. Hideg téli éjszaka volt mikor apám meghalt.... vajon mi lehet vele?...vajon él e még?
Furcsán nézek rá. Nem értem. A nagyiról mesélt és most mintha az ő története lenne! Szeme távolba néz. Érzem, valami nem stimmel a történettel. Nem szólok. Mindenki hordoz magában fájó titkokat. Sokan elviszik magukkal a sírba. Azért bízom benne, hogy egyszer mégis csak elmeséli.
Múlnak a napok, hetek. Lassan vége a nyárnak. Készülődünk vissza a városba. Fűtési szezont mindig nálam tölti. Szép vénasszonyok nyara van. De ez már emberes hónap. Kint ülünk a teraszon. Beszélgetünk. Egy kocsi áll meg a kapunk előtt. Egy korom béli és egy idősebb férfi száll ki az autóból. Kimegyek a kapuhoz. Anyut keresik. Közben bemutatkoznak. Pintér Zsolt és apukája Tamás. Zavartan állok majd végül is beengedem őket. Látom, anyu egyedül áll fel a székből, elindul felénk. Ragyog az arca. a boldogságtól. Megállnak egymással szemben, majd megszólal Tamás.
-Ha csak egy nap még az életem, nélküled már nem akarom!
Zsolt egy nyugodt elégedett mosollyal lerendezi a dogot. Meglepetten nézhetek rá, mire megkérdezi tőlem.
-Hát nem mesélte el az anyukája?
Elmosolyodom. –De igen. - Hisz minden tavasz új reményekkel indul. - jegyzem meg magamba.
Büszke vagyok szüleimre. Anyámra mert sohasem hagyta el a hite. Amit álmodott azt megkapta. Lehet, lesz még pár boldog évük.
Apámra, aki annyira szerette anyut, hogy saját boldogságát háttérbe tudta szorítani és elengedni anyut mert érezte, hogy többé már nem hozzá tartozik.
Nézem őket. Szemük ragyog talán épp úgy mikor régen egymásra találtak. Ez a boldogság már az övék marad.
 
 

Eső élmény

Apró gyerek. Épp, hogy járni tud. Ablakon át nézi, hogy hull az eső. Ismeri a vizet, hisz este mindig pancsol egyet a kádban. Már a strandon is volt a szüleivel. Ez más. Biztos volt már ilyen máskor is de akkor nem figyelt rá. Látja a kis tócsákat a járdán. Meg egyáltalán! Miért kopog az a víz és honnan jön? Nézne feljebb az ég felé,,mert valahogy fentről folyik. Az ablak előtti fától nem látja az eget.

Az ablakon egy-egy esőcsepp megáll, majd tovaszalad. Kis kezével követi. Nem tudja összerakni, hogy az a víz, miért kint van és minden hol amerre ellát, csak folyik. És hova folyik?

Mert ahol ő fürdik, ott van egy luk, ami elnyeli a vizet.

Addig addig, míg egyszer csak megfordul és kiszalad az udvarra. Hisz nyár van és meleg. Szülei kíváncsian nézik. Meglepődik, mikor hideg esőcseppek érik kezét, arcát. Ez nem meleg! De most legalább felnézhet, oda ahonnan jön ez a sok víz. Sűrűn pislogva áll az égre nézve. Nem lát csapot, nem lehet elzárni. Szülei betessékelik, de ő újra meg újra kiszalad. Vizes már haja és ruhája is.

Szeretné megfogni de apró kezeiben csak pár esőcsepp gyűlik össze. Végül az is mind legurul, mind elfolyik valamerre.

Még egyszer felnéz az égre, karjait csodálkozva széttárja. Édesanyja felkapja és átöltözteti. Mosolyogva nyugtázza, hogy jól esik száraz ruhában nézni ablakon keresztül az esőt s a kádban is meleg víz van.

 

Tóth Ágnes   2017.04.16.
 

Mosoly a világnak

Volt egy kislány. Szülei nem várták. Ha nehezen is született meg, egy bátor mosollyal köszöntötte a világot. A születési traumák nyomot hagytak benne. Nehezen kezdett el beszélni, bár megértett mindent. De a szó valahogy nem akart megszületni az ajkán.

Három éves múlt mire volt bátorsága megszólalni. Egy kicsit mégis összekeverte a szavakat, vagy épp a mondat végét harapta el. A világot sem értette. Az iskola is nehéz volt. Bár szerette az irodalmat, de ha szerepelnie kellett nagyon lámpalázas lett. Szülei sem értették. Valahogy kilógott a családból. Nem mindig azt csinálta mit mások mondtak. Nem szerette, ha korlátozzák, de gyerek volt igyekezett szót fogadni. Testvére kitűnő tanuló volt, ő meg csak épp átbukdácsolt az általános iskolán. A továbbtanuláshoz is protekció kellett. De ő nem erről álmodott. Érezte, hogy nevéből erő sugárzik és ő még oly messze van attól, hogy megértse saját sorsát.

De jött az ifjúság az első szerelemmel és az első írással. Kósza versek, kósza gondolatokkal. Egyetlen menedéke az írás lett. A toll mindig megértette, amit érez, amit gondol. Barátok is lettek egy életre. Itt leírhatott bár mit és javíthatott, ha kellett. De a szó, az más. Arra oda kellett figyelnie. Az élet számára csak egy nagy kérdő jel volt. Nem értette a hazugságokat. Egyszer próbálkozott vele szülei előtt, de akkor is lebukott. Nem ment ez neki. Ezért is volt sok büntetése, mert őszinte volt meg egy kicsit rossz is lány létére. A tekintete mindig elárulta. Így hát sok "miért" halmozódott fel lelkében és válaszra vártak. Nem voltak jó tanácsok csak annyi, hogy mit nem szabad, de hogy helyette mit lehet az senki nem mondta meg. Így hát ment a saját feje után. Sok fájó tapasztalás volt az életébe. Mégis volt egy mosoly, ami mindent eltakart. Ez azért jó volt.

Majd férjhez ment. Azt hitte társra talált, de neki ez sem volt egyszerű. Jöttek a gyerekek és valahogy csak úgy elszaladt mellette az élet. Egyedül maradt.  Gyerekei felnőttek. A sors két jó barátot küldött az életébe, s visszatért az íráshoz. Mind több papír fogyott és ők megerősítették az önbizalmát. Mire nyugdíjba vonult megjelent az első könyve. Már nem éltek szülei, de hálás szívvel gondolt rájuk. Hisz ha ők nem olyanok, akkor őt nem hajtotta volna az a belső vágy, hogy megmutassa a világnak mi van benne és bebizonyítsa testvérének is akinek kisiklott mégis az élete.

Kezében a könyv, amit hálás szívvel megköszön minden nap a barátainak. Ők hittek benne.  Lassan elszaladtak az évek ő mégis teli tervekkel indult neki minden egyes napnak. Bár  a beszédére oda kellett figyelnie, de gyerekei és a barátok biztatása erőt adott neki.

Túl a hatvanon megkapott mindent, amit addig hiányolt az életéből. Az évek is szépen sorba álltak, s mint egy film pergett előtte. Már megértette sorsát, az életet. Keze alatt most is ott a papír, hogy leírhassa, amit már mások is százszor leírtak.

Az álmod sose add fel, mert az életed utolsó harmadába is adhat az ég olyan csodát, amit feladni készültél. Ha nincs álmod nincs miért élned.

2017.04.28.

 

Hideg tavasz.

Ült a padon. Egyedül. Mintha megszűnt volna számára az idő. Arcán egy kedves mosoly. Nézett de semmit nem látott. Belső világába zuhant. Nem tudott mit kezdeni az idővel. Azzal az idővel ami elszállt felette. Gyerekzsivajtól volt hangos a tér, de Ő a múlt takarója alá bújt.

Nem akart rá gondolni. Arra az emberre aki egy egész élet ajándékát adta pár év alatt.

Más emberré vált tőle. Tudta. Ez a tavasz nekik már nem hoz új hajtást.

Össze húzta magán a kardigánját. Fázott még a gondolattól is. Kezében még ott szorongatta reggeli kiflijét ami időközben megszáradt. Morzsák lepotyogtak s a galambok lassan mind köré gyűltek.

Ők élni akartak, veszekedtek minden falatért. De ő nem volt éhes sem szomjas.

Lassan a játszótér is kiüresedett. Nap is alkonyba sétált. Hűvös volt. Egy fiatal lány lett figyelmes rá.

Pár órája jött csak ide. Érezte, hogy nincs valami rendben a nénivel. Mellé ült. Megfogta a kezét ami nagyon hideg volt már. Egymásra néztek. Segített neki felállni, majd haza kísérte A szomszéd lépcsőházban lakott. Pár szót váltottak. Azt gondolta a lány, hogy senkije sincs. Mikor mégis behívta a lakásába meglepődött. Gyerekei unokái fényképével volt tele a lakás. Az asztalon egy külön kép.

Egy idős férfié. Mielőtt kérdezhetett volna a néni rámosolygott s csak annyit mondott:

Hallgass mindig a szívedre és boldog leszel.

2017.05.20.

 

Különös kaland

 

Volt egy városi lány és volt egy falusi legény. Véletlen találkozás volt.

A város, sétáló utcájában sétáltak. Mind ketten egyedül, egymással szemben. A lány nyakában egy medál. Ahogy megcsillant rajta a fény a fiú szemét egy pillanatra elvakította. Mire újra kitisztult a szeme a lányt már sehol sem látta. Vajon hova tűnhetett? Még egy ideig ott volt a gondolatataiban, aztán elfelejtette. Haza ment falújába. Otthon várta már menyasszonya. Nyár volt.

Teltek a napok a hetek. Az esküvőt szeptember elejére tűzték ki. Sok mindent már meg tudtak oldani utazás nélkül is az internet segítségével. Bár a lagzi a faluban lesz, de a városból sok mindent olcsóbban tudtak beszerezni. Így keresgélt a fiú a neten öltönyt, mikor váratlanul egyik oldalon megpillantotta a lányt. Nem rég készült egy nyári divatbemutatón az a kép. Ott is megcsillant a medálján a fény, mint ha gyémánt ékkő lenne a nyakában. Ez csak véletlen, gondolta magában. De már nem tudta elfelejteni. Elkezdett utána érdeklődni, hogy mikor volt ez a bemutató. Pár hét volt az esküvőig. Menyasszonya próbára ment a városba, a szalonba ahol ráigazítják a ruhát. Csináltak pár fotót és a fiú döbbenten nézte, mert rajta volt a lány a képen. A medál ott lógott a nyakában. Egy ketté tört szív egyik fele. Elbizonytalanodott kicsit. Lehet, hogy van valakije? Rá két napra neki is próbára kellett mennie. Elhatározta, hogy megkeresi a lányt és ezért egy busszal előbb ment be. Ahogy ott állt a szalon  bejáratától kicsit távolabb észrevette menyasszonyát. Már indulni akart felé mikor hirtelen megtorpant, mert megjelent mellette egy férfi.

Átölelték egymást. Menyasszonya az órájára nézett és gyorsan elsiettek.

Hát igen! Erre nem számított. Le ült egy padra a bevásárló központban. Szólt a zene és mindenféle hangfoszlányok keringtek körülötte. Magába roskadt. A húga szavai jutottak eszébe. Mindig azt hajtogatta, hogy nincsenek véletlenek. Minden okkal történik. A rossznak hitt dolgok visznek mindig előre egy jobb felé. Nehéz volt elhinni. Lehet, mégis csak igaz. De fájt.

Nagy nehezen összeszedte magát és visszament a szalon elé. Saját ruhapróbáját más időre rakatta át, mert úgy érezte, nem lesz rá szüksége egyhamar. Nézte a lányt egy darabig, majd megfordult és elment a virágboltba. Vett egy szál narancssárga rózsát egy kis kártyát rakatott rá, amire az elérhetőségét írta. Torkában dobogott a szíve.

Bement a szalonba és odaadta a lánynak. Nem várt semmit tőle. Rámosolygott és haza indult.

Bár csalódott volt, de mégis valami furcsa nyugalom kerítette hatalmába. Húgának mindent elmesélt. Ő tudta, hogy a bátyja menyasszonya kicsit "csapodár", de nem akart beleszólni. Erre a vég-kifejletre viszont ő sem számított.

Szakítottak, de a lány úgy döntött, hogy azon a napon mégis  férjhez fog menni, de máshoz.

Elérkezett a nagy nap. A fiú szomorún ült az internet előtt és észre veszi, hogy levele jött. Mikor megnyitotta, meglepődött. A lány írt a városból. Megköszönte neki a virágot és, hogy tud mindenről, ami vele történt. Délután ő is hivatalos lesz a templomi esküvőre. Ha úgy gondolja, menjenek együtt mert, a vőlegény az ő barátja volt. Megírta azt is, hogy sajnos egy torok műtét miatt elveszítette a hangját. A fiú rögtön válaszolt is rá, hogy várja. Azért az öltönye is kész lett egy nappal előbb. A busz a városból pont úgy ért be, hogy az esküvőre mindjárt el is lehetett sétálni. A fiú várta egy szál vörös rózsával. Kellemes nyár végi idő volt. Mikor meglátta a lányt alig bírta visszafogni magát, olyan csinos volt.

A fiú a karját nyújtotta.

Együtt indultak a templom felé.

2017.06.07.

 

 

Távol egymástól.

 

Nyolcéves kisfiú volt, második osztályos. Egy szép tavaszi napon édesanyja kedvenc ételével várta haza az iskolából. A tányérja mellett ott feküdt a születésnapi ajándéka, egy könyv. Szeretett olvasni. Mivel hétágra sütött az áprilisi nap, kiült az ajtó elé a hokedlira és olvasni kezdett. Lágy szellő simogatta az arcát, mintha édesanyja keze lett volna. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. A szíve erősebben dobogott. Nem tudta mi ez, de jó érzés volt. Úgy érezte, nincs egyedül. De hamar el is feledkezett róla, mivel az olvasásra figyelt. Pár oldal után letette a könyvet és nekilátott tanulni. Mire végzett a leckével, este lett. A házak ablakában fények gyúltak, elcsendesedett a falu. Szerette az éjszakákat, mert az egy különleges világ volt. Mikor lehunyta szemét, gondolatai szárnyalni kezdtek. Így aludt mindig el. Álmai színesek és szépek voltak.

Reggel édesanyja keltette. Ettől a naptól furán érezte magát, mert nem voltak többé álmai, csak egyetlen egy. Tarka réten sétált, amely tele volt színes mezei virágokkal. A rét melletti erdőnél egymagában, árván virított egy pipacs, és ahogy megsimította, kellemes, jó érzés fogta el.

Az iskolában elfeledkezett az álmáról, de hazafelé megint azon törte a fejét, hogy vajon miért álmodott ilyet?

Ez az álom felnőtt koráig elkísérte. Az érzés és a pipacs mindig együtt volt benne.

Azt remélte, hogy talán egy különleges lánnyal fog találkozni.

Csodálta a hölgyeket. A szemüket nézte, hogy melyikben találja meg azt, akit keres.

A városból hazajövet a vonaton egy szép barna szemű lány ült vele szemben. Könyvet olvasott. S ahogy nézte, valami megmozdult a lelkében. Nem ismerte a lányt, de nem akarta elveszíteni, mert nem tudta, hol fog leszállni. Így hát udvariasan bemutatkozott neki, és beszélgetni kezdtek. Nem volt sok idejük, de sikerült egy randevút kérni tőle. Bár az az érzés nem erősödött tovább, de úgy gondolta, talán csak ő hiszi azt, amit gyerekkora óta őriz magában. Jól érezték magukat egymással. Egy éves jegyesség után feleségül vette, aztán jöttek a gyerekek. A pipacs lassan eltűnt az életéből csak az érzés élt még halványan benne. Hamar repültek az évek, ám a házassága nem úgy sikerült, ahogy elképzelte.

S ahogy az évek, úgy a világ is rohant. Nagy technikai fejlődés indult. Az ötvenes évek közepén csak rádiót hallgattak, aztán megjelent a televízió, a mobil telefon, a számítógép. Még dolgozott, mikor megismerkedett a netes világgal. Örült neki, hisz annyi jó dolgot lehetett vele csinálni. Mikor nyugdíjba ment, a neten kezdett el ismeretségeket kötni, barátkozni. A sok hölgy között talált régi ismerősöket is.

Az érzés és az álma lassan homályba veszett. Már nem is merte remélni, hogy egyszer talán lesz valaki, aki ezt visszaadja neki. Pedig már ott volt a közelében a neten. Szilvia nem volt feltűnő, csak azért figyelt föl rá, mert a fényképeken mindig mosolygott. Sokszor írtak egymásnak, és egy idő után úgy gondolta, találkozót kér tőle. A felesége nem törődött vele, elvoltak egymás mellett. De neki hiányzott a szeretet. Úgy érezte, nem olyan öreg még, hogy ne tudna udvarolni. Távol laktak egymástól, de nem volt megoldhatatlan probléma. Az első találkozás olyan volt Vele, mint egykor a feleségével. Feléledt benne a régi érzés, s kicsit meg is ijedt. Mi lesz, ha nagyobb lesz a láng? Lelkiismeret-furdalása lett a családjával szemben. Álmaiban újra megjelent a virágos rét a pipaccsal.

Párszor még találkoztak, de hamar megszakította a személyes kapcsolatot. Csak a neten leveleztek tovább.

Hiányzott neki, de azt gondolta, hogy független nő, és fog majd találni egy magához illő embert, aki mindig mellette lesz. Két év telt így el, mikor jött egy levél. Ő azt írta, hogy egy darabig nem lesz a neten, ne keresse, mert nem tud válaszolni. Nehezen tudta kiszedni belőle, hogy mi ennek az oka, de végül is elárulta. A lányához megy ki Németországba, és talán kint is marad. A kellemes érzést egy fájó vette át. Nem akarta elveszíteni. Mielőtt elutazott, meglátogatta. Jó volt Őt újra látni, magához ölelni. A szemébe nézett és már tudta, hogy ő az, akit keresett. Nem ígértek semmit egymásnak. Mikor hazaért, tudta, semmi nem lesz a régi.

Egy éven keresztül nem kapott levelet. Közben a felesége lebetegedett, de vigyázott rá, hisz hosszú évtizedeket töltöttek el együtt. Tudta, nem hagyhatja már magára. Csak reménykedett, hogy Ő hazatér és itthon is marad. Az egyik éjszakán visszatért az álma, és másnap megérkezett a várva várt levél. Csak két szó, de ennek örült a legjobban: Itthon vagyok. Most döbbent rá csak igazán, mennyit is jelentett neki ez a kapcsolat, Szilvia, akivel mindent meg tudott beszélni, akivel egyformák voltak a gondolataik Elég volt egymásra nézniük és tudták, a másik mit akar mondani. Szerették egymást feltétel nélkül. Olyan szoros lelki kapcsolat alakult ki köztük, hogy még álmodni se merték volna. Bár nem tudta elhagyni beteg feleségét, de a találkozásokból erőt merítettek, hogy az egymás nélkül töltött időt könnyebb legyen elviselniük. Rövidke idők voltak, mit a sors adott nekik, jóval túl már a hatvanon.

Születésnapjukat mindig együtt töltötték, hisz egy napon születtek csak nyolc év korkülönbséggel.

 

 

2017.03. 27.

 

Tóth Ágnes.

 

Egy férfi vallomása

 

Nem gondoltam soha arra, hogy egyszer vén fejjel kell szembesülni önmagammal.

Hogy is süllyedhettem idáig?

Volt feleségem, családom, és mindenem. Mégis más nőket hajkurásztam.

Mert hát imádom őket. De csak egy volt, aki megtette azt, amit tőle vártam legkevésbé.

Én voltam a mindene. Mégis semmibe vettem az érzéseit. Hazudtam! Elbújtam akkor még létező házasságom mögé.

Templomba gyóntam meg a bűneimet. Azt hittem Isten majd feloldoz vétkeim alól. Talán ő igen. De én sosem bocsájtok meg magamnak. Elhittem, hogy ezt nekem szabad, mert olyan vagyok amilyen. Hogy a rossz házasságomat így tegyem elviselhetővé.

Most, hogy elhagytak, üres lett a világom. S nem is annyira a család hiányzik, hanem Ő.

Szép vénasszonyok nyara van. Itt sétálok a parkban magányosan, öregen és megtörve.

Vigaszt senkitől sem várhatok. Tőle sem. A hulló leveleket figyelem, mindegyiken az Ő arcát látom.

A szél suttogásában a hangját hallom. Nem volt könnyű élete, de sosem panaszkodott.

Már semmit nem tehetek érte. De jó lenne elmondani neki, hogy tévedtem, megfogni a kezét és többé el sem engedni.

Bele nézni a szemébe és hálásan megköszönni a sorsnak, hogy az utamba hozta. Most döbbentem rá, milyen álszent életet éltem. Akik ismernek, szánalmasan néznek rám.

Meg is érdemlem. Lehajtott fejjel bandukolok, lyukas kétfillérest nem ér az életem. Sírni volna kedvem.

Miért mindig azt bántjuk, akit szeretünk, aki szeret minket? Milyen gyarló is az ember!

Mindig önös érdekeit keresve éli a világát, amíg egyszer csak egyedül marad. Vagy csak én vagyok ilyen? Lassan lemegy a nap és én is haza érek. Nem vár itthon senki. A polcon ott a fényképe, hogy elviselhetőbb legyen a magány.

Erősen fájni kezd a fejem, nem vagyok jól lefekszem…

Egy kórházi ágyon ébredek. Szédülök és zavaros minden. Az infúzió folyik. Bejön egy nővér. Elmeséli, milyen szerencsés vagyok, hogy pont akkor látogatott meg valaki mikor szédülés közben elestem és bevertem a fejem. Korombéli hölgy volt. Csak ennyit tudtam meg. A táskámba minden szükséges holmit betett. Egy hét után hazaengedtek.

A taxiban azon gondolkodtam, jobb lett volna, ha senki sem talál rám. De aztán megint csak rájövök, hogy magam elől akarok menekülni. A lakásban kellemes meleg fogad. Körbe nézek, de nincs senki, aki várna. Csak egy kis papírt találok az asztalon. Ennyi volt csak ráírva: CSAK AKKOR ÉRT MEG VALAMIT AZ EMBER, HA ÁTÉLI.

Hát kaptam mégis egy utolsó esélyt.

 

2017.10.19.      Tóth Ágnes

 

Elégtétel

 

Nem akartam Őt. Elveim voltak. Ő mégis kivétel lett. Lassan érő, szép, őszinte barátság.

Jó volt hinni, hogy létezik ilyen. Évek teltek el így. Lopott pillanatokat takartak be, percek,

órák. Elfogadtuk az élet adta lehetőségeket. De az érzéseknek nem lehetet gátat szabni.

Mégis eljött a valóság és közénk állt. A rózsaszín ködöt elfújta a szél s én összetörten álltam

az igazság előtt. folyamatos szembesülések. Nehéz volt elfogadni azt, amit csak én akartam

hinni. A hazugságot mégsem tudom elfogadni. Erre neki nem volt szüksége. Mégis megtette.

Annyira magam alatt voltam, hogy elhatároztam, megkeresem. Buszra ültem. Leszálltam

a lakása közelében. Csak úgy sétáltam. Szép volt az idő is. Kirakatokat nézegettem.

Éreztem közelségét. Végül is a tervemről lemondtam. Nem akartam cirkuszt csinálni. Csak megnyugtatott a gondolat, hogy megtehetném.

Kezdtem éhes lenni, hisz már egy óra is elmúlt. Egy étterem ablaka előtt megálltam.

Szándékom volt, hogy bemegyek, de megtorpantam. Ő ott ült bent egy hölggyel a kezét fogta és láthatóan jól érezte magát vele.

Megbénított a látvány. Miért is kíméljem Őt bár mitől is ezután?

Azért is bemegyek itt és most- mondtam magamban. Egy hölgy robogott be előttem az ajtón dühösen. Meglepetten álltam el az útjából, majd követtem. Nem tudtam, hogy a felesége.

Barátom arca holt fehérré vált mikor mindkettőnket meglátott. Szerencséjére már nem szorongatta az új barátnője kezét, így sikerült újra kimagyarázni magát a szorult helyzetéből. De a hölgy sem tudta elviselni a hazugságát és szembeöntötte a poharában lévő itallal. és távozott. Majd ők is elmentek.

Kifelé menet találkozott tekintetünk. Szánalmasan néztem rá. Mégis sajnáltam.

Mert hát otthon ezek szerint a nő hordja a nadrágot, ahogy mondani szokás. Ezek a nők mindig megfogják találni azt a férfit akit uralmuk alá tudnak hajtani.

Megebédeltem. Egy kis időre elégtételt jelentett ez a történet. Mire haza értem már csak a

fájdalom maradt. Valahol a szívem mélyén még mindig szerettem.

Hónapokkal később levelet kaptam tőle. A válóperi papírja volt benne.

 

2017.10.26.

 

Tóth Ágnes

 

Késői találkozás

Középkorú hölgy volt. Ritkán járt el otthonról. Betegsége miatt nem tudott sokat menni. Évek óta egyedül élt. Férje meghalt. Hiánya mindig kísérte évek múltán is. Túlságosan bezárkózott. Néha azért mikor jobban érezte magát bement busszal a városközpontba. Kicsit körbenézett majd betért a Fő tér alatti templomba. Nem volt vallásos, de a csend a béke megnyugtatta háborgó lelkét.

Szeretet volna egy kapcsolatot. Valami hasonlót, mint amiben élt a férjével. Voltak jelentkezők de mindegyik könnyűnek találtatott. Imája még nem talált meghallgatásra. még nincs itt az idő- gondolta ezt már oly sokszor. A templom hűvösében már kezdett kicsit fázni. Június eleje volt.

Kellemes nyári idő. Felállt keresztet vetett és kisétált. A csend és a hideg után frissítően hatott rá a meleg és a nyüzsgés a téren. Leült egy padra. Nézte az embereket. Nem gondolt semmire.

Élvezte a szép időt. Kis idő múlva egy férfi ült mellé. Nagyon szerényen volt öltözve, de jó ápolt volt.

Egykorú lehetett vele. Nem szóltak egymáshoz. Mindegyik elvolt a saját világában. A férfi  pattogatott kukoricával etette a galambokat. Mikor elfogyott felállt és elköszönt. Egymásra néztek, fogadta ő is a köszönést.

Késő délután már az épületek mögé bújt a nap is .Lassan haza indult.

Az a férfi ott a téren valahogy szimpatikus lett számára. Jó lenne ha összefutna vele  újra valahol.

Napokig nem tudta elfelejteni. Kiült az erkélyére és olvasott. De igazából nem kötötte le az olvasás, úgy mint azelőtt. Elhatározta, hogy újra bemegy a városba, hátha ott lesz. Meg kellett várnia a rokkant nyugdíját, legalább egy fagyit tudjon venni, vagy pattogatott kukoricát. Izgatottan várta a postást. Délelőtt tíz óra körül már ott szokott lenni nála, de már tizenegy múlt és még nem jött.

Majd dél körül csöngettek. Így már csak késő délután mehet ki a térre, mert eléggé meleg volt.

Nyitja az ajtót és a férfi a térről ott áll előtte. Ő volt a postás. Mind ketten meglepődtek. A kezdeti zavar után átvette a nyugdíját és elköszöntek egymástól. Hirtelen nem is tudta mit tegyen. Elinduljon e. Végül is egy kis séta nem árthatott meg neki sem. A férfit nem találta ott. Másnap egy levél várta a postaládában. Ő írta. Szeretne találkozni vele a téren szombaton. Még telefonszámot is adott, megjegyezve, hogy néha bevállal maszek munkát és ha nem lenne ott, akkor elnézést kér és nyugodtan hívja fel. Aláírás, Tamás. Lassan telt a két nap. Kicsit előbb indult el otthonról, de Tamás már ott ült a padon. Júlia nagyon örült mikor meglátta. A formai bemutatkozás azért nem maradhatott el. Beszélgettek, ismerkedtek. Kiderült, csak két ház választja el őket. Igaz, Tamás csak nemrég költözött oda a válása után. Így együtt indultak haza. Júlia is odaadta a telefonszámát. Hisz ő már évek óta nem dolgozik, ráér, Tamással ellentétben.

Teltek a hónapok, évek. Jól megvoltak. Hálásak voltak az életnek a találkozásukért.

Tamás egy nap egy csokor vörös rózsával érkezett. Megkérte a kezét. Bár tudta Júlia nemet fog mondani mivel nem hitte, hogy egy papír bár kit összetartana s a boldogság ezen múlna. De megpróbálta. Júlia elmosolyodott és felajánlott egy másik lehetőséget. A Fő téren lévő templomba mikor nincs mise menjenek be és fogadjanak egymásnak hűséget Isten házában. Tamásnak tetszett a dolog. Az eljegyzési gyűrű már Júlia ujján volt. Úgy döntött vesz karikagyűrűt is.

Október eleje volt, szép vénasszonyok nyara mikor elmentek a templomba. Beültek, imádkoztak majd esküt tettek egymásnak, úgy ahogyan illik, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Majd felhúzták egymás ujjára a karikagyűrűket. Nem vették észre, hogy a pap figyelte őket. Mikor indultak volna kifelé, megállította.

Felajánlotta, a papi áldást elmondva kicsit szebbé téve ezt a napot összeadja őket nem hivatalosan. Örömmel elfogadták. A pap már idős volt nehezen járt. Ráadásul ez volt az utolsó hivatalban töltött napja is. Nyugalomba vonult.

Tibor felajánlotta, jöjjön el hozzájuk hétvégén egy ebédre. Eljön érte kocsival és vissza is hozza.

Péter atya el is fogadta a meghívást.

Jót beszélgettek mikor befejezték az ebédet. Akkor derült fény arra, amit Tamás sem tudott. Júlia nem ismerte apukáját. Kicsi volt mikor meghalt. Így mesélte anyukája. Falun éltek, de ő már itt született a városba. Péter atya tovább kérdezgette Júliát, aki mindent elmesélt. A pap szemébe könny szökött. Azt gondolták a meghatódottságtól. De nem!

Ő is elmesélte történetét. Júlia édesanyja és ő szerették egymást. Egy faluban laktak. Ő jómódú családban nőtt fel és nem engedték a szülei, hogy egy szegény lányt vegyen el feleségül.

Így szétszakadtak. A lány eltűnt a faluból, nem tudta hova. Ő meg elment papnak.

Júlia és Péter atya nézték egymást. Percek teltek el csendben, szótlanul mire a pap megszólalt.

Bocsánatot kért Júliától, de nem tudta, hogy gyermeket várt az édesanyja.

Júlia nem tudott még szóhoz jutni.

Megfogta az apja kezét és átölelte.

..."Ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá maga irányítja majd a ti útjaitokat..."    (Kahlil Gibran)

Tóth Ágnes                                          2018.01.07

 

 

Téli csoda

Január eleje van és meleg. Rügybontásra készülnek a fák. Mi lesz ebből? Természet nem érti az időt, órát. Mi felnőttek meg az időjárást. Tetszik vagy sem, ezt kell elfogadni.

Pár nap múlva hűlni kezd a levegő. Még havazást is mondanak. Nehezen viseli ezeket a gyors változásokat a szervezet. Az élet megy tovább.

Gyerekek nagy örömére, ma reggelre fehér takarót terített a falura a tél. Szép nagy pelyhekben hull a hó. Állok az ablak előtt. Gyerekkorom telei jutnak eszembe.

 Csimbókokban lógott rólam a megfagyott hó. Anyám jó meleg cserépkályha mellett olvasztgatta kezem, lábam. Míg együtt szánkóztam, hógolyóztam a többiekkel, nem is éreztem. Valami szép és meghittség volt azokban a régi telekben. Különleges varázsa volt az estéknek mibe lomhán kacskaringózva táncoltak a kémények szürke füstjei. Házak apró ablakaiból kiszűrődtek a fények az útra. Lábnyomokat újra befedte a hó. Fapóznákra szerelt lámpák világítottak, mikor elaludt az est.

Sűrű, jég hideg éjben fagy törte itt-ott az ágakat és a vastag hótakaró. Néha a szél is süvített egyet, hótorlaszokat emelve. Élet csak lakáson belül volt.

Hirtelen hangos gyerekhang töri meg ablakon át is az emlékezéseimet.

Szomszédasszony kihozta a másfél éves kislány unokáját. Most lát először havat. Apró kesztyűs kezével belemarkol. Nézi. Majd a hirtelen feltámadt szél kifújja kezéből. Égnek emeli kezeit és felnéz az égre. Arcára hullnak egyenként a hópihék. Érdekes az érzés. Hideg! Leveszi kesztyűjét és tenyerét tartva figyeli, hogy olvadnak el ezek a gyönyörű csodák. Még nem érti, hogy hideg s meleg nem barátok. Mamája visszahúzza rá a kesztyűt.

Belenyúl újra a hóba és feldobja az ég felé. A szél pont szembe fúj, és az arcára teríti a maréknyi havat. Megijed és sírásra áll már a szája, de addigra a hóból víz lesz. Sehogy sem érti.

Közben előkerül a szánkó, ráülteti mamája.

Ahogy siklanak a havon, ruháján megmaradnak az apró csodák. Már nem fogja meg, de már érti, hogy a hideg és meleg bizony nem barátok.

Tóth Ágnes

2018.01.15.

 

 

Időskori szerelem.

 

Nem hittem, hogy ötvenen túl is felforgathatja az ember életét egy olyan érzés, ami mindig ismerős volt csak az évek múltával valahogy kicsit megkopott.  Szerelem. Ami mindig jelen van. Ha nincs, akkor keressük. Kellenek az égig érő álmok, hogy utána a pokol tüzében elégve magunkra találjunk.

Közel a hatvanhoz szembe találod magad egy különös érzéssel. Ismerős minden pillanata mégis más. Másképp nézel saját érzéseidre ebben a korban. Valahogy azt gondolod, ilyen nincs is. Végtére is nem tudhatod, hisz még sosem voltál ennyi idős. Mintha az ifjúság tért volna vissza szívedbe. Kicsit csendesebben, de ugyan úgy égetve. Mindig tudtad a határaidat, de mostanra csak egy maradt. Az élet vége. De odáig van még egy kis idő. Hiszed, reméled, majd befogadod ezt a csodát. Nincs már kritizálás, megfelelési kényszer a másik felé. Egy dolog maradt. Szeretni őszintén, tisztán. Nevetni közösen azon, amit már nem tud az ember úgy megtenni, mint fiatalon.

Egymás kezét fogva botladozva járni. Közösen cipelni az öt kilós szatyrot, mert már mind kettőtöknek nehéz. Néha foltos ruhában járni, mert már nem látsz jól, vagy nem érdekel. Te kimostad, de nem jött ki. Vagy minél egyszerűbb ebédet főzni, mert a párod minél több időt melletted akar tölteni. Hisz ki tudja, mennyi van még belőle Egymást figyelitek, hogy beszeditek e rendesen a gyógyszert.

Nevettek sok mindenen, hisz sírtatok külön- külön is épp eleget, míg egymásra nem találtatok.

Az sem baj, ha pár centivel rövidebb a nadrágja, mert pocakja van s nem baj, ha rajtad kicsit már feszül a blúz. Tudjátok egymásról, hogy szépek vagytok, mert szeretitek egymást.

A boldogság az elégedettség mindent felül ír. Gyerekeitek csak mosolyognak, ha megpusziljátok egymást, vagy ha huncutul egymásra néztek. Sok tíz év mögöttetek. Megtanultátok értékelni az életet, s hogy ha nem tudnátok elfogadni egymást akkor kár lenne éveket pazarolni egymásra, különböző kifogásokat keresve, hogy miért kellene mégis együtt maradni.

Tudjátok, a szomorú arc mögött mennyi könny van és egy kedves mosoly mennyi boldogságot takar.

Mindent tudtok. Az időt félitek. Mert azt ajándékba kaptátok.

Azt is tudjátok az esti puszi békét ad a léleknek elalvás előtt. Hisz a reggel mindig egy újabb nap, amit meg lehet élni együtt.

Igaz, nyöszörgősen indul s mire bejáródnak az ízületek, újra este van.

De mondd! Ki bánja, ha olyan társad van, aki úgy szeret mint egy húsz éves. Aki még mindig szerelmesen suttogja a füledbe, hogy szép vagy és finomat főztél, pedig elsóztad a kaját.

Adni szeretnétek minél többet egymásnak.

Szelíd simogatást, mint a kora őszi szél, amiben még ott van a múló nyár mosolya.

Egy védelmező ölelést, ami már nem véd semmitől, de melegít.

Mert az évek mind soványabbak s nektek nem maradt más, mint a mindent elfogadó szeretet.

 

2018.07.26. Tóth Ágnes

 

 

Emlékdoboz

 

Egy kis üveg doboz, bon-bon tartó, de lehet, hogy ékszer tartó. Gyerekkorom egy darabja, ami megmaradt. Nézem! Emlékképek szállnak ki belőle. Miközben megy a tévé és a múltba zuhanok.

Gondolataim elkalandoznak. Szépek, hisz a rosszat szívesen feledjük.

Azt hiszem anyák napjára adtam anyukámnak. Már nem is emlékszem csak arra, hogy nagyon régi. Majdnem egy idős velem. Pár évvel azért fiatalabb. Ahogy nézem, gyerekkorom apró pillanatai sorakoznak szemem előtt. Fontosak voltak az ünnepek meg a vasárnapok. Akkor még nem volt szabad szombat. Felhúzhattam a szép ruhám. Fehér térdzokni, fekete lakkcipő. De hétköznap anyu drapp zoknit adott rám. Jaj de nem szerettem!

Csillog,villog a kis üveg szelence az esti lámpa fénye alatt. Vajon mit tartogat még?

Az iskola! Meg az iskola köpeny, amit kötelező volt viselni. Nyolcadikos voltam mikor dicséretet kaptam, hogy az első nap köpenybe mentem suliba. Az egyetlen igazgatói dicséret nyolc év alatt.

Kisdobos és úttörőruha, nyakkendő, síp. Oly büszkén viseltem. A hulladék gyűjtésnek külön örültünk, nem volt tanítás. Verseny volt, ki tud többet osztályonként össze szedni. Na ez most nem is lenne nehéz feladat. A két decis iskola tej a büfébe. Szerettem, bár anyu mindig csomagolt tízórait, amit a nagyszünetben megehettem. Volt kori pálya télen. Az iskola salakos udvarát locsolták fel többször. Mert hát akkor volt tartós hideg és rendes tél. Nagy hópelyhekkel estbe nyúló nagy szánkózásokkal. De tanulni akkor sem szerettem. Anyám mosolyog gondolataimon át , hallom, ahogy mondja..."Ági, Ági! Ugye megmondtam! Ő tudta, most már én is. Lányaimnak mégsem mondtam soha.  Rájöttek maguktól. Lassan vissza térnek emlékeim az üvegcsébe, amiben már annyi mindent tartottam az évek során. Most épp bizsu fülbevalóimat vannak benne s ezek a régi szép emlékek, amik már csak nekem szépek és értékesek.

Lekapcsolom a villanyt és visszatérek a mába a tévén keresztül. Lesz még időm írni, elmélkedni a múlton mielőtt még pontot rakna az élet az éveim után.

 

2018.07.28.Tóth Ágnes

 

 

Anyának lenni.

 

Írhatnám, hogy csodás érzés. De ez annál több. Fogantatástól az életed végéig egy elszakíthatatlan kötelék. Mikor megszületik, benne látod életed értelmét. Hiába férjed a támaszod. Ebbe a kapcsolatba nehezen tud beférkőzni Az első hét év a legfontosabb. Még össze vagytok mindig szorosan kapcsolódva. Ismerkedünk és neveljük egymást. De nevezhetem tanításnak is.

Ő, nem Te vagy! Ne is várd el tőle. Csak figyelj! Szavakra, jelekre. Fel kell ismerned a sírásokban rejlő üzeneteket. A hisztikben a lázadás okát. Mert van ám! Feszegetik a korlátaikat. Apró gyerekként, majd kamaszként. Kíváncsiak, meddig az addig. Ismerkednek a világgal, ahogy te is egykoron. Sőt! Még most is Szokták mondani, hogy a "jó pap holtig tanul". Bizony addig.

A gyerek egy életre való kihívás. Sokszor vagy dühös és tehetetlen, és sokszor szökik könny a szemedbe mikor rád mosolyog. Az első szavak, amit te hallasz meg először. Még nem is érted igazán, de neked szól. Az első lépések. Micsoda öröm! S micsoda munka vár rád mikor lepakol a polcokról és kipakolja a fiókokat. Ez érdekesebb mivel ezt nem szabad.

Öröm, bánat, könny és mosoly kíséri végig az életed. Emlékszel mit mondott anyukád? Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Mosolyogtál rajta. Azt vártad már, hogy gyereked szobatiszta legyen. Tudjon egyedül enni. Majd megtanuljon öltözködni és cipőt befűzni az ovi miatt.

Na és az iskola kezdés? Tanulni kell vele, de még játszana. Piros pont és fekete! Ötös és egyes. Beírás, dicséret. Eleven vagy zárkózott.

Segíteni kellett  megérteni a világot. Mikor nő lett belőle vagy férfivá vált. Azon kapod magad, hogy felnőtt és saját útját járja. Dolgozik és nehéz beosztani még a pénzt. Talán neked sincs sok, de adsz, mert a gyereked és szereted. Na, ilyenkor jut eszedbe mit mondott anyukád annak idején.

Mert baj mindig azzal a fránya pénzzel van. Az mindig kevés. Ha nehéz megoldást találni, akkor ott van az anyu szeretete, bíztatása a hite, hogy megoldódnak a problémák. Hisz benned. Ne hazudj neki, soha mert az élet mindig őszinte.

Majd mikor helyére kerülnek a dolgok férjhez megy, megnősül. Hát persze, hogy boldog vagy.

Lesz unoka, akinek mindent adnál, amit a gyerekednek nem tudtál. De ő ellát nevelési tanácsokkal, ha te vigyázol rá. Ránézel. Sírjál vagy nevessél? Nem szólsz. Az unoka a te felelőséged. Mesélsz, huncutkodtok és szépre, jóra tanítod. A mamáknál mindig többet szabad, mint otthon.

Gyors tempóban múlnak az évek. Lassan te szorulsz segítségre. Bátortalanul kéred meg, hogy vásároljon be, mert te már nehezen cipeled a teli szatyrot. Nem akarod terhelni hisz lót-fut egész nap és fáradt. De ha van kocsija akkor könnyebb neki elhozni. Ha nincs akkor ő még fiatal. Kímélni akarod még most is.

A szíved mélyén tudod, hogy mindig segíteni fog. Mert ez egy elszakíthatatlan kötelék.

Lassan páholyból nézheted a világot. Mert a nagymamáknak ez meg jár!

 

2018.07.29.  Tóth Ágnes

 

 

Városi lány, falusi emlékekkel

 

Városi lány vagyok. Rokonságom egyik fele falun él. Szerettem a falusi légkört gyerekként. Oly sok élményben volt részem.

Reggel a kakas kukorékolására ébredni. Persze csak ha felébredtem. Fúrt kútból vizet inni. Tiszta, hűs vizet. Látni mikor kanász hajtja ostorával ki a legelőre az állatokat a falú végére.

Frissen fejt habos tejet inni. Fáról szedni a friss érett gyümölcsöt. Taposni nyáron mezítláb a porban.

Mintha púderben lépkedne az ember. Nézni a házzal szemben lévő magas fenyő tetejére, hogy rak fészket a gólya. Szénakazalban elbújni játék közben. Látni, ahogy fecskék etetik fiókájukat az eresz alatt. Sparhelten melegített vízben mosakodni este lavórban. És tiszták voltunk. Műanyag és laminált padló helyett döngölt föld volt a "parketta".

Nem lehet elfeledni ezeket az éveket, ízeket, illatokat. Megőrizte lelkem mindegyiket.

Mikor az utolsó jószágot is behajtották az istállóba, akkor tért véget a nap. Lassan elcsendesült a falú,csak a kutyaugatás hallatszott.

Ha felébredtek a csillagok, tücsök cirpelés volt az altató. Reggel újra kezdődött elölről minden.

A tél az már más volt. Hó fedte a falut,a tájat. Csak kéményekből szállt lomhán a tekergőző füst.

Rövid volt a nap. Az estébe belepislogtak apró ablakok fényei. Az utca kandeláberein lógó lámpákkal a hideg jeges szél táncolt. Hangja volt a télnek. Hideg, kopogós. Pihent a nyár a kályhák melegénél. Tartalmasabb ételek kerültek az asztalra. Feltöltődés ideje volt.

Most újra itt állok a régi ház előtt, ami kicsit már megfiatalodott egy szép vakolással. De az emlékeket őrzi. Jön a kenyeres kocsi friss pékárúval. Majd másnap a hentes csilingel a kocsijával. Friss húst hozott.

Falun, ott hol régen kemencében sütöttek kenyeret. Olyan három kilós, ami elég volt egész hétre. A hetedik nap sem morzsálódott, ha még maradt belőle. Nem ment pocsékba semmi. A maradék a moslékba került és tálalva lett a disznóknak, hogy a karácsony előtti disznóvágáson finom hurka, kolbász és egyéb finomságok készüljenek. Na és a húsvéti sonka, ami addigra a füstölőben finommá érlelődött. Falun ahol az udvarokon csirkék, illetve kisállatok szaladgáltak, most felveri a gaz. Rosszabb esetben már üres a ház, mert a fiatalok városba költöztek Öregek lettek a faluk és az emlékek.

Szomorú vagyok. S ha néha arra járok, a néném konyhájából még előkerül egy- egy régi íz.

S egy jó beszélgetés a múltról.

 

2018.08.02.   Tóth Ágnes

 

 

Lili és az árnyék.

 

Baráti társaságban vagyok barátnőmnél kertes családi házban. Nyár van, a teraszon ülünk az árnyékba és beszélgetünk. Unokája ott totyog köztünk. Másfél éves. Két kis copfba felkötve haja.

Kék kis farmer ruha van rajta, lábán színes mintás vászon cipőcske.

Az udvar egyik szegletébe odasüt a nap. Lilike hirtelen megáll. Nézi az előtte lévő sötét valamit. Megmozdítja egyik kezét majd a másikat és az ott előtte ugyan úgy mozog. De nincs arca, szeme. Nem látom az arcát, de kisebb sikolyokkal jelzi, hogy nem igazán érti a dolgot. Ki ez, mi ez?

Hangjából ítélve kicsit megszeppen. Félig megfordul és oldalazva jön felénk. S az a fránya alak is követi. Vissza fordul és próbálja eltaposni. De ez az alak csak követi. Felénk fordul kétségbeesetten miközben hátra, hátra néz, és már sírásra görbül a szája mikor barátnőm oda áll mellé. Megfogja apró kezét. Felnéz rá kérdően unokája és a másik árnyékra mutat.

Leguggol hozzá és elmagyarázza neki, hogy mi ez a feketeség. Páran még oda megyünk, hogy lássa és értse. Kezd megnyugodni, mivel nekünk is van ilyen és nem félünk tőle. Kacérkodni kezd saját árnyékával. Majd hitelen felhő takarja el a napot. Körbe, körbe forog, keresi alkalmi játszótársát. Pár üres szék áll a kert sarkában. Mire a harmadik alá is benéz, a nap elől elsétál a felhő és előkerül az árnyéka. Örömmel kiált fel.

Mama! Megvan!

Mosolygunk egyet s ő tovább játszik játékok nélkül.

 

Tóth Ágnes 2018.08.20

 

Egy nyár végi éjszaka
 
Augusztus vége felé járunk. Csendes nyár végi éjszaka. A hold szépen gömbölyödik. az Esthajnal csillag kíséri útján. Tücsök még szorgalmasan muzsikál. Itt, ott még a panel rengetegben egy, egy késői beszélgetés hallatszik. Körvonalakat rajzol az éjszakai fény a fák köré. Levél sem rezzen. Lassan hül a levegő, de még így is meleg van. Távolról kutyaugatás hallatszik, majd az utolsó buszjáratok monoton hangja  vész bele az éjszakai csendbe.
Nézem a holdat, ahogy a nap fényét tükrözi vissza. Rendje van a természetnek. Jó lenne ha az ember is rendet rakna fejébe és tudomásul venné ki az erősebb.Oly tiszta, békés az éj.De ha felkel a nap már éget. Ha delelőre ér már elviselhetetlen a meleg. Árnyékot keres a világ s kicsit el is csendesedik.
Simogatja lelkem ez a csend. Álmok közé hajt mindenkit. Kipihenni a nap fáradalmait, zajokat.
Nem történt semmi csak az idő újra megengedte, hogy felfedezzem ezt a törékeny csendet, mikor a természet hangjait oly tisztán lehet hallani.
S míg így elmélkedem a világ dolgai felett a hold lassan kisétál nyitott ablakom keretéből.
Repülő éles hangja süvit át az éj kékjén.Ablakom felé lassan araszolgat a hajnal.A tücsök még muzsikál s az utolsó akkordjai lassan álmot hoznak szememre. Majd mind ketten elalszunk.
 

2018.08.23.Tóth Ágnes

 

Őszi gondolatok

 

Ülök a padon. Lassan őszbe fordul a nyár. Jól esik még ez a délutáni meleg. Nézem az embereket. Siet a világ. Pedig nem érdemes. Sajnos ezt már csak idős fejjel érti meg az ember. Lassan hullnak a levelek. Szép ez a nap. Élvezem minden pillanatát a múlt gondolataival együtt. Nagy dolgokra már nem vágyom. De tervek még vannak. Olyan nekem valók. Olyan ősziesek, kényelmesek. Ha mégsem tudnám befejezni őket akkor sem lesz gond. Egy zöld levél hull lágyan az ölembe. Nem engedte, hogy az ősz megérintse. Van így az emberrel is. Nem érti a világot, vagy nem érzi jól magát benne és haza vágyik, lemondva sok szép dologról, amit az élet még adhatna neki. Talán későn született, mind néha az álmok, amire már nem marad idő, hogy beteljesedjen.

S ennyi lenne az élet? Kérdem magamtól. Á! Dehogy! Kezemben tartott levélre nézek. Nekem több jutott. Van időm megcsodálni mindent. Szülőként, nagymamaként örülni, hogy rendben vannak a dolgok a családban. Unokámra sem kell lassan már felügyelni. Tizenkét éves és már olyan magas, mint én. De lehet, én mentem össze. Hát bizony ez már így van. Zsugorodik az élettér. Barátok, ismerősök szótlanul mennek el. Marad a család és egy szűk baráti társaság, akikkel még lehet kicsit beszélgetni, nevetni. Pedig már itt-ott nagyon fáj. Nekem is nehéz a járás, de fel kell álljak. Hűvösödik. Megszűnt a sétányon a rohanás és szerelmes párok sétálnak össze bújva. Már ez is elmúlt. Szépen megélni az időskor az élet utolsó ajándéka. Szembe nézek a fájdalmammal és lassan felállok. Rám mosolyog a lenyugvó nap utolsó előtti sugara. A zöld levelet oda teszem a többi közé. Ott a helye. Kényelmesen haza sétálok. Nap sem rajzolja tovább az árnyakat. Holnap már hivatalosan is beköszön az ősz. Kezembe adja majd kiskabátom s perceket rabol a naptól.

Barátaim ezek a szép rozsdabarna levelek. Velük már jobban érzem magam.

Valami bölcs gondolatot kellene most írnom! Talán! Aki túl van a hatvanon, az már érti a dolgokat. A fiatalok meg el vannak foglalva a tanulással, szerelemmel. A negyvenesekkel meg még robog a világ. Látom a lányaimon.

Csak annyit írok, legyen szép minden napod akár hány éves vagy.

 

Tóth Ágnes  2018.09.19.

 

Magányos tánc

 

November vége van. Levelek mind lehulltak. Sétára indulok. Az üresség kiráncigált a lakásból. Jól felöltőztem. Sötét van már, de nincs még késő az esti lefekvés előtti friss levegő szívására. Csendesek az utcák. Lámpák fénye világítja magányos lépteim. Néha feltámad a szél s leveleket fúj a kisebb gödrökbe a járdán. S én hol ide, hol oda lépegetek. Mint aki táncol a semmivel. Jó ez a hideg! Olyan lélekébresztő mikor üres a fej. Mint mikor mindenből elege lesz az embernek. Kell, hogy csontig hatoljon. Éreznem kell, a probléma nem is olyan nagy, mint gondolom. Hisz vár otthon a meleg lakás. Viharossá válik a szél és hullni kezd a hó. Megállok a lámpa alatt s nézem ezt a hideg magányos táncot, amit a természet hozott elém. Még nem fázom. Bennem is kavarog minden mit a szél és a hó. Akarom, hogy fájjon a hideg s minden, aminek már nincs helye bennem. El kellene engedni a rossz tegnapokat. Ropog már a hó talpam alatt. Széttárt kezem égre emelem. Lecsukott szemmel érzem, ahogy rám hull ez a könnyű takaró majd meleg arcomról csepp formájában lefolyik. Araszolgatnak a mínuszok kabátom alá. De leheletem még nyomot hagy a hidegen. Lassan elfeledkezem gondjaimról. Rám telepszik télnek jeges keze s vacogásra kényszerít. Ő az erősebb. Lerázom magamról a havat. Haza indulok.

 

2018.09.21. Tóth Ágnes

 

 

Megemlékezés

 

Lassan elsétál a szeptember. Halkulnak a madárcsicsergések s a lehullott levelek sem zizegnek. Takaró lesz a földnek. Avarrá vastagszik. Csendet keresi a természet. Elfárad minden. A fény is hidegebb lesz. Ablakon át érzed csak melegét. Az október halvány fényeket gyújt a novembernek. Azoknak kik már nincsenek velünk. A naptárba kaptak két napot a Mindenszentekkel együtt. A többit meg a szívünkbe. Fájó, de el nem engedett kötelékekért gyújtunk gyertyát Halottak napján. Áldott az a csend. Tisztelettel adózunk minden keresztnek. Itt nem olvadnak az emlékek a hétköznapokba. Itt figyelmet kér az elmúlás. Halkan susog a szélben a fenyő. Csak itt hallod így ezt a susogást. Könnyeinkbe belesétál a fájdalom. Száz éves sírokon is ott a virág a gyertya. De van hol tegnapi fájdalom sírása hallik még.

Temetőbe belépni csak szép emlékekkel lehet, megbékéléssel. Hisz mindenkinek fogynak az évei. Eszünkbe jut milyen törékeny is az élet. Már csak virágot vihetünk oda, hol szeretteink pihennek. Visszhangoznak bennünk jó tanácsok, intelmek. Nem hittük, de mát tudjuk, hogy igaz. Ott állunk a sírnál. Letesszük a virágot és remegő kézzel meggyújtjuk a gyertyát. Ilyenkor oly közel az ég és egy-egy hang még halkan hallható. Szél keze hozzánk ér, megsimogat. Egy könnyes mosoly rajzolódik arcunkra. Velünk van egy pillanatra.

A megemlékezés percei után hátat fordítunk az emlékeknek, mert a kapun túl újra megfogja kezünket az élet.

 

2018.09.23.

 

 

 

Bakancslista helyett

 

Nehéz most elkezdeni az írást. Megfogalmazni azt, ami bennem van. Talán sablonos, talán hétköznapi. Nekem fontos. Mennyire is változik az ember. Gyerek, kamasz, fiatal, felnőtt, középkorú. Majd az idős kor. Mindegyik egy állomása életünknek. Mindegyik fontos. Tapasztalatokat gyűjtünk. Fájót és örömtelit. Hisz egyik a másik nélkül nem létezne. Világot megváltani akarunk még az elején s a végén a világ fog megváltani minket. Hiszek a lélek halhatatlanságában. Hiszem, hogy megtervezzük nagyjából az életünk mielőtt leszületünk. Az utunkon jelzőtáblák. Meg van az irány. Mégis sokszor másfelé megyünk. Próbáljuk kiszélesíteni az utunkat. Nem mindig sikerül. A végén rájövünk, jobb ha betartjuk a nekünk írt szabályokat, mert úgy könnyebb lesz.

Találkozol emberekkel kik hosszabb rövidebb időre életed részei lesznek. Van, aki a rövid idő ellenére is nyomot hagy benned és fordítva is igaz. Ez a te életed. Egyedi vagy mint mindenki. Csak a csomagunk más, a keresztünk, ahogy mondani szokás. Mindenkinek a legnehezebb a sajátja. Alattunk megannyi év már. Megyünk felfelé, hogy elérjük a csillagokat. Mind kevesebb a hang és több a csend. Meghallod a belső hangod. Beszélgetsz magaddal. Az idő már nem jelent sokat, akár meg is állhatna az óra. Hisz elég kinézni az ablakon, hogy tudd. Reggel vagy este van.

Elgondolkodunk néha azon, vajon tehettünk e volna bár mit is másképp, mint ahogy tettük. Mindenkinek meg van a maga válasza. Nem tudunk mások lenni mint amik vagyunk. S nem tehettünk semmit másképp, mint ahogy tettünk. Mert minden döntésük a legjobb volt abban a pillanatban. A rossz emlékek is eltűnnek az életünkből. A tapasztalatok az évek átformálnak bennünket. Bölcsebbek leszünk. Azt hiszem. Bár néha belefér még egy- egy kis vagányság. Olyan bakancslistás! Míg az erőnk s szívünk engedi. Aztán csak a tavaszi és őszi pihenés marad a téren levő padon. Fiatalokat, gyerekeket nézed. Mekkorát változott a világ.

Én nem írtam bakancslistát hisz az egész élet az. Tele lehetőségekkel, amiből a legjobbat kellene kihoznunk. Gyerekként a szülinapi játék amire úgy vágytunk. Az iskolába sikerül egy jó dolgozatot írni. Kamaszként ránk mosolyog a legszebb szempár. Sikerül befejezni a gimnáziumot. Kapunk munkát. Családot szeretnénk, gyerekeket. Évekkel később kis nyugalmat, csendet. Ötven felet meg már a nyugdíjra gondolunk. Csak egy kérésem marad a nem létező listámon. A dal soha ne halkuljon el bennem.

 

2018.10.06.  Tóth Ágnes

 

A zenetanár

 

Ákos negyvennyolc éves zenetanár. Leépítés volt az iskolában így munka nélkül maradt. Lakásán adóság.

Nem tudta fizetni. Kirakták. Hajléktalanná vált. Feleségét pár évvel ezelőtt vesztette el. Fia mindenért őt okolta és otthagyta. Nem tudta feldolgozni anyja halálát. Alkalmi munkákból élt. Bejárt a hajléktalan szállásra tisztálkodni, a ruháit is ott mosta ki. Csendes, visszahúzódó ember volt.

Nyáron, az utcán élt, télen bement a szállásra. Sok mindenhez értett, így mindig volt helye a téli időkben is. December volt és hideg. A közelben egy nagyáruház. Ha már így egyedül maradt gondolta benéz, kicsit átérezze újra az ünnepek hangulatát. Belépett a csillogó világba és ürességet érzett. Csak fények, pompa és zaj. Ki is akart fordulni mikor meglátta a zongorát. Épp egy nyolc év körüli fiúcska zongorázott rajta. Ismerős volt a dal. Megkérdezte tőle, játszanának e együtt. Kicsit meglepődött, de a közönség, ami a kisfiút körül vette segítő késznek bizonyult. Hoztak széket. Szólt a zene, mindenki áhítattal hallgatta őket. Úgy tíz percig játszottak mikor a fiúcska megkérte a férfit, hogy játsszon olyat, amit ő még biztos nem tudhat. Mindenki kíváncsi tekintettel nézett rá. Sok fájdalom és keserűség volt benne. Végül Beethoven Sorsszimfóniájából egy részletett választott. Lassan a háttérzene is elhalkult. Megálltak az emberek, az emeletről is mindenki őt figyelte. A kisfiú ámulattal hallgatta a férfi játékát. Mikor befejezte megtapsolták. Sokan pénzt raktak a zongora tetejére. Összeszedte és a fiúnak akarta adni. Nem fogadta el. Megállt mellette egy férfi, aki a fiú apja volt. Kezet fogott vele, megköszönte az előadást és kellemes ünnepeket kívánt. Így hát eltette a pénzt. Az áruházban újra megszólalt a zene, mindenki ment tovább a dolgára. Kint hideg és üres volt az utca. Vissza sietett a szállásra. Ezen az éjjen újra érezte a szeretetet, a reményt s hogy van kiút ebből a helyzetből. A kapott pénzből úgy gondolta vesz magának egy sapkát, mert ami a fején volt azon már nagyon átjárt a szél. Bement hát újra az áruházba és keresett egy boltot ahol végül is talált magának megfelelő fejfedőt. Kifelé jövet megállította egy idős hölgy. Felismerte. Megkérte játszón újra egy kicsit a zongorán. Elutasította. De a hölgy megfogta a kezét és nem volt mit tenni. Leült a zongora elé és újra játszott. A sikeres előadás után tapsot és pénzt kapott. Mikor szétoszlott a tömeg a hölgy elmondta neki, hogy látta a szállásra bemenni. Felajánlotta Ákosnak, hogyha segít a házkörüli munkában, kifizetné. Cserében kap egy kis szobát. Hirtelen nem is tudott megszólalni. A néni belekarolt és megkérte kísérje haza, mert kicsit szédül. Szép nagy családi ház előtt megálltak. Látszott rajta, hogy nincs férfi a háznál. Kerítés megdőlve, a lépcsők hiányosak. Kérdően nézett rá az idős hölgy. Majd elindultak együtt befelé. Mikor belépett a házba és becsukódott mögötte az ajtó, megdobogott a szíve. Nagyszülei jutottak eszébe, akik felnevelték. Minden olyan patinás volt… és ez az illat? Az emlékek könnyet csaltak szemébe.

Mikor magához tért bemutatkozott. A néni csak annyit mondott- Saci vagyok. Nyugdíjas kórusvezető, s hogy nyugodtan tegezze. Nem szereti a magázódást. A tisztelet nem a köszönésben rejtőzik, hanem magában az emberben. Ákos kicsit meglepődött, de oldódott benne a feszültség. Ahogy mentek beljebb a nappali közepén ott állt egy gyönyörű zongora. Saci figyelte Ákost és tudta, hogy itt marad vele. Nem volt gyermeke, de imádta a fiatalokat.

Majd intett, hogy megmutassa a szobát ahol lakni fog. Egy ágy, íróasztal és egy kis komód volt benne.

Saci közölte vele, hogy holnap el is foglalhatja a szobáját, de siessen, mert neki programja van ebéd után. Ákos rájött, hogy Sacinak semmi baja nem volt, de ha nem kísérteti haza magát, akkor ő bizony nem jött volna el vele. Elmosolyogta magát kifelé menet. Egy ilyen kedves temperamentumos idős hölgyet nem is illett volna elutasítani.

Másnap délelőtt tíz után megérkezett Sacihoz, két szatyorral a kezében. Ez volt minden vagyona.

Bentről kihallatszott a zongora hangja. Délben már együtt ebédeltek. Saci örült, hogy nem egyedül kell étkeznie. Nem szerette sem az üzemi sem az éttermi kaját. Ákos sem jött üres kézzel. Vett egy márkás jó minőségű bort. Ebéd után beültek a nappaliba és beszélgettek. Kiderült, hogy Saci és a férje Ausztráliából költöztek haza úgy tíz évvel ezelőtt. Férje neves zeneszerző volt. A költözés után, fél évre rá elhunyt. Most gyerekeket tanít zongorázni. Ákos is elmondta életét, s legnagyobb fájdalmát, hogy fia elhagyta. Aztán eszébe jutott, Saci megint lódított. Semmi dolga nem volt délután.

Délelőtt tíz órakor ébredt fel. Biztonságba érezte magát. Zavarban is volt emiatt. Óvatosan kukucskált ki a konyhába ahonnan már finom illatok szálltak. Reggelije az asztalon. Saci nem is foglalkozott különösképp vele. Mintha mindig itt lakott volna. Gyerekeként kezelte. Ki is adta az aznapi menetrendet. Mit és hol kell megjavítania. Így teltek a napok, csendesen dolgosan. Karácsony hetében vendégek érkeztek. A kisfiú és apukája az áruházból. Nagy volt az öröm. Saci megkérte Ákost, hogy ezután ő tanítsa a kisfiút és még három tanítványát. Ő már fáradt kicsit. A pénz is az övé lehet, így lesz egy kis keresete, amivel fent tudja majd tartani magát.

Hálásan megköszönte a lehetőséget. Karácsony szent este csendes volt. Csak éjféli misére mentek el. Ünnep második napján dél felé kopognak az ajtón. Saci a szobába épp terített. Sietett ajtót nyitni. Az ajtó előtt a fia állt. A pillanatnyi meglepetés után átölelték egymást. Péter megfogta apja kezét és levitte a kocsi elé ahol a menye és az egy éves kislány unokája várta. Hirtelen eszébe jutott, hogy Saci mit fog szólni a váratlan vendégeknek. Be akart szaladni, hogy szóljon, de mikor megfordult az ablakból már integetve hívta őket. Az asztalon őt teríték volt. Sok mindent akart kérdezni, de nem engedték. A legszebb ajándék volt ez a nap. Sokat beszélgettek és éjszakára is ott maradtak a gyerekek. Elég nagy volt a ház. Másnap elköszöntek egymástól. Nem mentek messzire csak a szomszéd városba. A kapcsolatot folyamatosan tartották egymással.

Saci ünnepek után leültette Ákost az asztalhoz. Komoly dologról volt szó. Felajánlotta, ha eltartási szerződést köt vele, az övé lesz a ház. Úgy érzi, hogy benne megbízhat, és szívesen töltené a hátralévő életét egy ilyen családban. Amúgy az államra szállna minden, örökös nélkül. Hát persze, hogy igent mondott.

Hogy vannak-e csodák? Igen! Minden, ami szeretettel van abból csoda lesz. Csak nyisd ki a szíved és a szemed és akard a jót, mert ahhoz is ugyan annyi energia kell, mint a rosszhoz. Hisz a mosoly az ölelés és az emberség meleget ad a legnagyobb hidegben is.

 

Tóth Ágnes 2018.11.21.


Pocaklakó levele

Még kicsi vagyok, de meg van már mindenem. Olyan kíváncsi vagyok milyen ott kint a világ.
Itt jól érzem magam anyu pocakjában. Bár mind szűkösebb a hely. Pedig nagyon szeretek
mozogni. Ilyenkor anya zenét hallgat, és attól kicsit elálmosodok. Apának is néha hallom
a hangját miközben anya pocakján keresztül megsimogat. Ilyenkor rúgok egy nagyot köszönés
képen és jelzem, hogy remekül vagyok. Szépen gyarapodok s már nagyon szeretnék
megszületni, de az ajtónak magától kell kinyílnia ahhoz, hogy találkozzam szüleimmel.
Azt hallottam ahonnan jövök, csak sírni tudok majd, de azt nagyon. És azt is hallottam, hogy
ti eleinte nem fogtok megérteni. Szóval akkor ti megtanultok sírni, hogy engem megértsetek?
Azt is hallottam, hogy fázni fogok. Pedig itt bent olyan jó meleg van!
Anya! Apa! Ugye nagyon vártok!
Ha majd megszületek, kezetekkel betakartok?
Ha sírok hangotok legyen az altatóm!

 

2018.11.23.

Tóth Ágnes

 

 

Tavasz lány

 

Ősz apó fáradtan ül foteljében. Lassan lejár a munkaideje. Hónapokig tette a dolgát

huszonnégy órában. Váltótársát várja, a Telet. Van még pár órája s megkéri a szelet

hogy a maradék leveleket segítse a földre. Hisz, kell az avar takaró. Apró állatoknak,

kik így vészelik át a hideget. Kicsit morcos lett a szél. Ő télen- nyáron fúj. Nincs pontos munkarendje, hisz a természet szabja meg a dolgát. Nyáron szellő lányait fogja munkára

mikor nagy meleg van. A többi évszakban a szél úrfiakat, kik még nem tudnak erősen

fújni. Ősz apónak ez volt az utolsó dolga. Már messziről hallja a tél kopogását. Mikor ideér, jégvirágot rajzol majd ablakára és ő nyugodtan hajtja fejét álomra.

Lassan fehérbe borul a táj. Hó tündér is ébredezik. Ő mindig a tél nyomában jár. Csipkeruhájában kelleti magát a tél úrfi előtt. De hiába. A Télnek csak kolléga a Hó tündér. Nem is figyel igazából rá, de azt tudja, hogy a dolgát jól csinálja. Neki csak ez a fontos. Amerre jár, megfagy minden.

Másképp nem maradnának meg a hópihék. Az pedig fontos, hisz a gyerekek szeretnek hógolyózni, szánkózni. Fáradhatatlannak tűnnek. De ahogy múlnak a hetek, hónapok és mind magasabban jár a nap, az erejük is csökken. Február vége, március elejére már csak

egy- egy éjszaka lehet az övék. A Tél, leül a tó partjára és jégtükröt varázsol a víz tetejére. Legalább egy pillanatra újra láthassa a tavasz lányt. Az ő látványától végleg megolvad a szíve. Hó tündér hóvihart kavar bánatába majd megfogja a Tél kezét és beleolvadnak a tóba. Tavasz lány szép énekére szenderülnek álomra.

 

2018.12.22.

Tóth Ágnes

 

 

Csak egy kis lélegzetvétel

 

Városból haza felé tartok Buszon kevesen vannak. Egyedül ülök az ajtó melletti dupla ülésen.

A piacnál felszáll egy idősebb bácsi. Igen! Nálam idősebb. Bár én sem vagyok fiatal. Nehezen barátkozom meg- nem is tudom, hogy egyáltalán kellene is- a korommal. Le ül mellém. Egy hölgy "istápolja" mivel az úton megszédült  és elesett. De most már jobban van. Mondja nyugodt hangon.

Besüt  a délelőtti nap az ablakon és a plexi üvegen, látom az arcát.  Úgy nyolcvan év van belevésve ráncaiba. Valami megfoghatatlan mélység és bölcsesség sugárzik belőle. Mégis fájdalmat és tanácstalanságot rejtenek szemei. Hogy fog haza érni? Mert otthon várja a felesége. Vagy talán már nem fog egyedül elindulni, sehova ha ilyen hirtelen jön rá a szédülés? Egy tucat "talán" amire nincs válasz. Mert nem tudja, és nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mivel gyarapodnak testi és lelki fájdalmaink.

Benne volt a tett vágy, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt. Holnap, ha nem is könnyebb - mert mitől is lenne könnyebb cipelni évtizedek alatt megélt dolgainkat- csak reményteljesebb lehet a reggel, hisz új nap indul és hisszük az éjszakai pihenés után kicsit optimistábbak vagyunk.

Csak egy kis lélegzetvétel kell!

Majd ahogy kanyarodik a busz a fény eltűnik és nem látom az arcát Megkérdezem hát tőle, meddig megy, mert én a végállomáson szállok le. Kedvesen felém fordul. Ragtapaszos sérült arcával mondja, hogy most fent marad a buszon és visszafelé jövet száll le, mert ott áll meg a házuk előtt.

Ez a pár lépés is számít, ha már itt is ott is fáj. Hisz az éveknek súlya van. Az öreg úr feláll és kienged a belső ülésről, hogy le tudjak szállni. Ingatag fájós lábaimmal próbálok stabilan megállni a mozgó buszon.

Mielőtt leszállnék  minden jót kívánok neki. Ő határozott tekintettel néz rám, azt üzenve nekem: minden rendben van. Majd elköszön.

Csak öt perc hazáig. Feltámad a szél és az amúgy is bizonytalan járásomnak nem túl jó segítség. De azért még én is tartom magam. Valahogy restellem a fájó lábam. Pedig csak hatvan őt éves vagyok! Vagy ez már túl sok? Lelkemben még táncolnak a dalok a szavak. Még itt van a fiatalság lazasága. Itt bennem...

Csak hát a valóság egészen más. Ha lassan is, de haza érek. Csak egy kis lélegzetvétel kell.

 

2019.01.17. Tóth Ágnes

 

Húsvéti ajándék

 

Telefon a közelemben. Apró lakásomba minden hova viszem. Várom a hírt. Kisebbik lányoméknál jön a baba. Bár mikor. Nagylányomnál fiú unokám van aki már kiskamasz. Most kislány születik.

Mennyivel jobb most, hogy tudják előre a baba nemét a szülők. Régen ez meglepetés volt.

Abban az időben úgy készültünk fel, hogy fehér ruhákat vettünk. Más a világ. A technikának köszönhetően most 5 dimenziós videón láthattam már a pocaklakó unokám. Ez volt az első találkozásom Liliennel. Persze, mint szülő én is izgultam. Majd megcsörren a telefon. Pontosan délben harangszóra  egy új élet született. Jön a fotó a telefonon át a kis családról. Lányom arcán egy fáradt de boldog mosoly. Anyuka lett. Kezében a kislánya miközben a vőm szelfizett.

A legszebb húsvéti ajándék. Szerettem volna még aznap meglátogatni Őket de későn kerültek fel az osztályra. Így hát Nagypéntekre maradt a látogatás. A szülészetre dobnak felfelé kell menni. Rendesen ki is fulladtam, de nem számít. Felérve az emeletre sms-t küldök, hogy itt vagyok. Az ajtó előtt várok. Úgy tudtam az osztályra nem engedik be a látogatókat csak ablakon keresztül nézhetik meg az újszülötteket. De tévedtem. Integet a lányom kezében az unokám, hogy bemehetek. Az 5 dimenziós kép után végre élőben láthatom. Lányom kezembe rakja. Leülök vele mert azért van súlya és csak nézem. Kis pirospozsgás arcán nyugalom ül, bár egy-egy zajra megrezzen, de alszik tovább. Korom fekete tüsi haját látva elmosolyodom. Anyukája is így nézett ki. Végig nézem mindenét ami a pólyából kilátszik. Apró hurkás ujjait  összecsukva békésen szuszog, miközben beszélek hozzá. Válaszul egy angyali mosolyt kapok. Néha-néha kinyitja a szemét is mintha érezné, nem anyu kezében van. A hangom ismeretlen. Csak anyuét szokta meg. Lassan elköszönök, hisz az anyukának is pihenni kell még. Mert egy nagy kaland az élet!

Anyának lenni csodás érzés de nagymamának lenni még jobb.

 

2019.04.19.  Tóth Ágnes

 

 

 

 

 

Pocaklakó megérkezett

 

Hát itt vagy kicsi lány! Nem csak te, hanem mi is vártuk már a személyes találkozást.

Nagy utat vállaltál fel. Ezen az úton szüleidre mindig számíthatsz. A nagyszüleidnek csak annyi dolguk maradt, hogy szeressenek. Míg apró vagy és kicsi, mesélnek, énekelne, játszanak veled.

Egyelőre a legnagyobb hajtó erő a felnőtteknek a mosolyod. Na és persze nem utolsó szempont, hogy éjszaka tudjanak aludni. Mert hát meg kell szokni egy menetrendet. Mindennek ideje van és rend a lelke mindennek. Vagy még sem? A mamád olyan régimódi. Nekem ezt tanították. Na és azt is, hogy a babáknak három óránként enni kell. Sorolhatnám tovább. De a világ sokat változott. Te végig alszod az éjszakát s négy-öt óránként szopizol. Igazad is van. Akkor egyél ha éhes vagy.

Tudod, kicsi unokám a mamád is már így csinálja. Persze én könnyen beszélek, mert nyugdíjas vagyok. Úgy osztom be az időmet is, ahogy nekem jó. Használd ki ezt a lehetőséget, míg lehet! Mert ha jön az ovi, iskola és majd az élet, ott bizony nincs lazsálás.

Most egy kicsit egyforma a menetrendünk. Te még a szüleidre vagy utalva és én meg lassan a gyerekeimre.

Hát használjuk ki ezt a pár évet, amíg nincs a sarkunkban az a szó, hogy "muszáj"!

 

Tóth Ágnes 2019.05.04.

 

A pocsolya.

 

Tikkasztó forró napok után, végre megérkezett a hidegfront esővel. Úgy éjfél körül járt az idő mire szobámban lehűlt a levegő. Az eső úgy esett, mint ahogy tenger hullámai érnek a partra. Zene volt füleimnek, mert sikerült végre egy jó nagyot aludnom.

A szomszédból a három éves Marci hangjára ébredtem reggel fél nyolckor.

- Anya! Pocsolyázni akarok!- kiabált első emeleti ablakom alatt.

Kisöccse a kilenc hónapos Bálint nyugodtan szunyókált a babakocsiban. Marcin gumicsizma.

Türelmetlenül noszogatja anyját, hogy induljanak már, mert a napocska fel fogja szárítani a tócsákat.

Szilvi talpraesett, előrelátó anyuka. tudja, amit tilt a gyereknek azt annál inkább ki akarja próbálni.

Így hát elindultak pocsolya keresőbe. Marci hangját még egy darabig hallottam. Aztán csend lett.

Eltűntek a házak közt. Kifőztem a kávémat, ahogy ezt minden reggel szoktam, majd megreggeliztem. Épp, hogy befejeztem mikor hallom Marci sírását. Nem is sírás volt, hanem üvöltés. Kíváncsian nézek ki az ablakon. Biztos voltam benne,pocsolya volt elég. Mert, hogy találtak az szent! De mikor megláttam a gyereket nyakig sárosan, meg is lepődtem. Hol találtak ekkora gödröt vagy,lyukat amibe belefért. Még szerencse, hogy nyár van.

Szóval nem volt elég a gumicsizma, a kis pocsolya, amiben csak totyogni lehetett. Mert azt már anyu megengedte. Túl kellett lépni ezt a határt. Ki kellett próbálni azt, amit még nem csinált. Amit szabad kicsiben azt miért ne lehetne nagyban is. Nyilvánvaló, valami fenyítést kapott Marci, hogy így sírt.

Másnap találkoztam velük. Kérdezem Marcitól, hogy mész ma is pocsolyázni? Összeráncolt homlokkal közölte velem, már nem megy többet mert anyu egy hétig nem fog mesét olvasni este.

- Hát ez bizony nagy büntetés Marci!

- Te szereted a meséket? - kérdi megenyhült arccal.

- Igen! Én is szoktam mesét olvasni.

- Akkor eljössz hozzám mesélni?

Megsajnáltam, de ilyenkor kell következetesnek lenni a szülőnek.

- Sajnos nem lehet. Az én mesekönyvemben felnőtt mesék vannak.

Lehajtotta fejét. Annyit biztos megértett belőle, hogy én sem fogok mesét olvasni.

Megfogta anyja kezét és elindultak hármasban a megszokott délelőtti sétájukra gumicsizma nélkül.

 

2019.08.14.

 

 


 

Lilien járni tanul

 

Minden héten kíváncsian érkezem meg lányomhoz és unokámhoz. Lilien lassan nyolc hónapos. A szoba közepén a játszó szőnyegen egy halom játék, s pár kisebb műanyag flakon. Igen,a flakon nagyon érdekes tud lenni. Hol ezt, hol azt fogja kezébe. Még nem mászik, gurulva, forogva közlekedik. Az ülés viszonylag stabil, de még kell a biztonságos háttér. Csak pár pillanatig tart az érdeklődés minden iránt. Lányom etetőszékbe rakja és kimegyünk a konyhába. Szól a zene. Mert imádja. Anya főz, mosogat és Liliennek néha sikerül a ritmust eltalálnia. Egy kis háttérzene is van még, ahogy folyik a víz, ahogy össze koccannak az edények, tányérok. Időnként összenéznek és jót mosolyognak. Közben babakekszet majszolgat. Néha leesik egy darab a lábai közé. Asztala alá kukucskál, és addig keresi, míg meg nem találja. Szóval nincs pazarlás. Olykor mégis nekem kell megtalálni a leesett kekszet. Felrakom az asztalára és apró kezeivel minden morzsát felszedeget.

Mikor elfogy, nyújtja felém kezeit. Kiveszem. Ölembe ültetem. Próbálnék vele játszani, ami épp eszembe jut. De olyan erővel próbálja kihámozni magát a kezeim közül, hogy kezdem kicsit erősebben fogni. Hiába. Csúszik le az ölemből. Menni akar. Le kell tennem. Erősen fogjuk egymás kezét. Még oly kicsi és a "lenti világ" egészen más. Tudja, kell még a a kéz ami fogja. Apró még és aggódunk. Kissé korai. De a szülei is 9 hónaposan indultak el. Ügyesen rakja lábacskáit és irány anyuhoz, aki lerak mindent a kezéből és felveszi. Mosoly az egész világ. Ennyivel azért nem éri be. Anyuval is sétálni kell. Lassan kezdi dörgölgetni nagy kék szemeit. Tíz perc sem telik el és elalszik anyja kezében. Beteszi a kiságyba és folytatja a főzést. Épp hogy befejezi a dolgát,kb. fél óra telik el, Lilien felébred. Csendben beszélget babanyelven. Pár perc után azért jelzi, hogy kijönne a kiságyból. Kiveszem, és újra ki akarja hámozni magát a kezeim közül. Leteszem. Kezemért nyúl. Ez egy szoros kötelék, míg ki nem érünk anyuhoz a konyhába.

 

2019.11.30.

 

Két nap magány

 

Ez nem megfelelő cím, viszont jól hangzik. Nem magányos, csak egyedül vagyok. Épp filmet nézek. Kitalált történet.120 évnyi hibernációból a félúton egy hiba miatt két ember felébred. Egy nő és egy férfi. Szóval most valahogy kicsit  megérintett ez a magány. Senki nincs körülöttem. Nincs, kivel beszéljek. Bár társasházban lakom, de itthon csend van. Mert én is utazom. Elindultam valahonnan, és valamikor majd valahova megérkezem. Most átélem a filmmel együtt ezt a pár nap csendet, amiben nem is vagyok olyan egyedül. Elcsépelt gondolataimmal beszélgetek. Érdemes volt-e nekik megszületni? Mert még léteznek. Vajon mennyi marad belőlük, amire az út végén azt mondhatom, hogy életrevalók voltak?

Az idő csak megy. Mert hát, nincs aki megállítsa. A film pereg tovább. Átértékelem a magány és az egyedüllét fogalmát. Szavak. Kinek mit jelentenek. Most mind kettő jó érzés. Igen! Érzés s ezért nem is rossz. Belerakhatok mindent.

Szóval most egyszerre ezernyi dolgom akadt. Nem akarok tétlenkedni. A tettek nem akarnak békén hagyni. Ráadásul év vége van. Ki kell használni ezt a magányt. Mintha lehetőség lenne valamire. Üzenni akar. Irtóztam eddig tőle. Azt hiszem ideje letennem a buta játszmáimat.. Már mint, hogy mindig egyedül éreztem magam. Olyan belső magány, inkább önsajnálat az egész. A "szegény én" állapot. Üzenete van a filmnek. Minden és mindenki itt van bennem, így hát velem van.

Aztán beugranak régi rossz dolgok. Mert ha van jó, akkor rossznak is kell lennie. Megoldások sorakoznak hirtelen fejemben. Ami eddig nehéznek tűnt most valahogy elérhető közelségbe került.

A film csak pereg. Ott is helyre kell tenni dolgokat. Harcolnak, küzdenek, ahogy én, te, vagy bár ki más. Rájövök, hogy mégis jók ezek a magányos pillanatok, napok. Kicsit összerakhatja magát az ember. Néha úgy érezzük sok borzalmon mentünk át, mind addig, amíg egy nagyobb probléma  felül nem írja. Ekkor jössz rá, nem is olyan rossz az élet. Csak kellenek ezek a rossz dolgok, hogy jónak lásd azt, ami tegnap tragédia volt. S kell az alázat az élettel szemben. Kaptad!

Rakj bele minden jót, mert ezek a jó dolgok csak úgy születhetnek, ha megtapasztalod a rosszat. Találd meg életedben azokat a dolgokat, amit neked szánt a sors.

 

2019.12.29.

 

 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 51
Tegnapi: 78
Heti: 338
Havi: 208
Össz.: 100 543

Látogatottság növelés
Oldal: Szösszeneteim 30.
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2020 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »