Parnasszosz felé- 3.

Minden jog fenntartva

 

Az éj pillanata

 

Velem voltál az éjjel

Álmodtam az álmomat

Megfogtad a két kezem

Fájdalom szívünkbe mart

 

Tudtuk álomban az álom

Úgy öleltél el nem engedtél

Tudtuk pillanat az éjszakából

Valóságban szétfoszló remény.

 

 

 

 

Gyűrődik a múlt

 

Mit mondjak neked,
mikor két kezem közé
veszem fáradt arcodat?
Kérdeznék.
De már nincs mit.
Az évek válaszoltak mindenre.
Elveszett hangod!
Csak én kiabálok ijedten,
a közösnek hitt éjbe,
mi az enyém maradt.
Csak egy rajz volt
szíved a papíron, mit
az élet összegyűr
s talán a szemétbe dob.
Sehol sem vagyok.
Gyűrődik kettőnk múltja,
a holnap sem táncol.
Magányos a parkett
hol titkok lépkedtek,
bízva, hogy valóság lesz
egyszer és látható a
lépés a lábnyom.

Már csak résnyire nyitva
az ajtó, csak halovány
fény dereng. Száll a por.
Betakar mindent, ha
ránk záródik a múlt.

 

 

 

Csodavárás

 

Oly semminek tűnik az

élet s mi színes lepkéket

kergetünk a létben.

Néha egy kezünkre száll

a boldogság egy röpke pillanatra

így ránk talál.

S hova tűnik minden?

Megállni nem akarunk.

Rohanunk és várjuk az

újabb csodát.

 

 

Tavasztól télig

 

Rezeg a tó vize
szél táncol felette.
Karikát rajzolnak
rá az esőcseppek.
Ráhajlik a fűzfa
az árnyék szendereg.
Fény törik  vízen
illat száll a légben.
Kismadár hangjától
megrebben egy levél.
Táncol árnyékával
a tónak szép tükrén.
Idő lopja a fényt
altat alkonyi ég.
A zöld aludni tér
ráborul az éj kék.
Csitul fa, virág, rét
 most a csend mesél.

 

 

Míg szeretünk

Nem volt miénk az ősz a tél
s nem volt velünk a tavasz a nyár.
De velünk volt egy csodás érzés
ami egykor ránk talált.

Nem volt velünk a félénk sötétség
úttalan utakon jártam veled.
Amerre mentünk fény kísért
s egy végtelen szép szerelem.

Ha majd egyszer utolsót álmodunk
s pillánk alól angyalok szállnak.
A szó s az ég összeköti lelkünk
égnek engedjük utolsó imánkat.

De még itt vagyunk és szeretünk
távolságot áthidalja a remény.
Néha lopunk pillanatot az időből
s az igazságnak bekötjük szemét.

 

 

 

Múló idő

Csak lépdeltem lábad
nyomában, s a múló idő
megfogta kezem.
Csak lépdeltem, lábam alatt
levelek sírtak, veled voltam,
nem felejtem.
Csak lépdeltem a szűrt
fényben, nem kérdeztem,
követtelek.
Csak lépdeltem, a fák és
bokrok hallották, milyen
szívünk csendje.
Csak lépdeltem, vissza néztél
rám, kezed nyújtottad,
mosolygott szemed.
Csak lépdeltünk, megleltük
a pillanatban a boldogságot,
a múló idő elengedett.
Lépdeltünk a föld felett
kiszálltunk a körforgásból.
Szerettél, szerettelek.
A közös útnak vége lett
magadhoz szorítottál
és én elengedtelek.

 

Hullámok

Hullámok mit a szél

sodor a part felé

majd lágyan elsimul

a fövenyen, átölelve

millió homokszemet.

Mindegyik a párját keresi.

Csak pillanat s megannyi

érintés mely sosem több

a sóhajtásnál.

Föld és víz éltető energiák.

Egyik sincs a másik nélkül.

Szeretik egymást, mint

 tűz és levegő.

Néha mégis sivataggá

válik e nagy föld,

ha nincs millió lélekben

tengernyi könny.

 

 

Emlékek kísérnek

Apu! Te maradtál meg nekem
elfáradt életem kopott lépcsőjén.
Még mindig fáj hiányod, hisz
semmit nem engedett szólni az élet.
A szavak most is bennem vannak.
Apu! Nagyon hiányzol nekem.
Nem engedted, hogy halljam
utolsó szívdobbanásod, hogy
sóhajtásodba rakhassam
szeretetem.
Útra indultál, mert hirtelen
vittek el magukkal az égiek.
Tán büntetés volt a szótlan búcsú.
Talán... már mit is mondhatnék.
Ajándék volt életed már tudom,
s a könnyeimmel hiába viaskodom...
csak csendesen folynak.
Mosolygós arcod lelkem tükrében
örökre megmarad.
Éveim száma most annyi, mit
itt hagytál magadból.

Te már nem tudtad tovább
álmodni életed.
Apu! Ugye ez most én rám vár?
Szárnyalni a szelekkel.
Megfejteni minden titkot és
ébredni hajnali fénnyel.
Kereslek! Még mindig, annyi
év után is. De már nem érinthetlek.
Csak ez maradt, egy szótlan üzenet,
mit szívembe véstél.
Az a magányos szeretet,
ahogy Te szerettél.

 

 

Időtlen maradok

 

Ha időtlent írok

Végtelenhez szólok

Istennek szívéhez

Ahol még szép a csend

Ha időtlent írok

A mindenhez szólok

Szív mely engem szeret

Kéz mely engem ölel

Ha időtlent írok

Lelkemben háború

Földi s égi tenger

Hullámzik szívemen

Ha időtlent írok

Abban mindig vagyok

De ha velem a perc

Számolok éveket

Időtlen maradok

A perc csak játékom

Szárnyalok lelkemmel

Írom a végtelent.

 

Táncolj, színezz…

 

Táncolj, két lábad néha
föld felett míg kezed
a felhőket öleli.
Az élet dallama szeret
hited emeli álmod
rejtekébe.
Táncolj széllel, felkelő
nappal, szemed tükrébe
varázsoddal.
Mert az élet szép hisz
tied, mindig olyan lesz
mit rajzoltál.

Táncolj, színezz szépet.
Játssz okosan, hogy
mögötted lévő tegnapok
rád gondoljanak.

 

Társtalanul

 

Elvitte más szívemből azt

ami neked járt volna.

Árnyékát tudom adni csak

a mindennapoknak.

Hiába faggatom fönt

az árva csillagokat,

tudd, az én álmom

sem válik valóra.

Harcolok szívemben

minden egyes szóval.

Ha rád nézek, neked

mit is mondjak?

Múlik az idő megbékélek

lassan a sorssal.

Csak könnyeimmel küszködöm

csendes magányomban.

Kivel osszam meg ha

majd üt az utolsó óra?

Így fogy el életem, mint

egy homokóra.

Döntöttél te is, más is.

El kellett, hogy fogadjam.

 

Imára kulcsolom két

kezem az éjszakában.

Nem kérek mást Istentől

csak egy hű társat.

Neki adhassam azt mi

belőlem megmaradt.

 

 

Az érzés akarok lenni

 

Én nem az a szerelem vagyok

amiért érdemes élni.

Én az érzés akarok lenni

a szívedben amiből csak

egy adatik az életben.

Ha a folytonosságot

keresed az csak felszínes.

Kinőttem belőle.

Bár milyen titkos is lehet

ez a kapcsolat, értelme

úgy legyen, hogy azért

érdemes volt megszületni

és azt a borzalmas halált is

könnyű szívvel kikacagni

ha kell.

 

Csak hitet

Versenyt futok az idővel

és a fájdalommal.

Ki ér előbb a nap végére.

Sehol máshol de itt mindig

én vagyok a győztes.

Még fent játszik a nap

a felhőkkel mikor felettem

bezárulnak sokszor a fények.

Fekete dobozzá válik

össze- vissza életem.

Szépet, jót írni csak

derűs szívvel lehet.

Fájdalom udvarában nem

találnak rám csak a könnyek.

Örökös harc önmagam

csendesülni vágyó élete.

Tollam körül betűk de a

kezem nem bírja el.

Ne láss olyannak, mint

amilyen szívem, lelkem.

Összetörtnek.

Akkor gyere, ha mosoly

nem lesz arcomra erőltetve.

 

Hiába az ima, ha néha

elvész semmibe a hitem.

„S magad uram, ha szolgád

nincsen”.

S mert nincs, önmagamat

újra egyedül építem fel.

Fáradt vagyok Istenem!

Sokat vétettem. Az utam

járom. Nem tévedtem el.

Csak hitet és erőt

adj még nekem.

 

 

Négy elem

Ha meghalok négy elemmé

Szelídülnek testi kínjaim

Emlékeimet a földre hagyom

Lelkem égi áldásba rakom

Szellememmel széllel táncolok

Tűz lángjában szerelemmel halok.

 

 

Lányaimnak

Hogy ANYA lehetek
Megköszönöm nektek
Mit ti adtatok nekem
Nem cserélném senkivel

Az első angyali mosolyt
Az első picinyke hangot
Mert kezem már ti fogtátok
Mikor lábatok elindult

Köszönöm, hogy tanítottatok
S amit én mondtam, elfogadtátok
Ma már külön úton jártok
Fogynak belőlem a jó tanácsok

Az évek szaladtak mind kevesebb
Ma már én fogom kezetek
Köszönöm hogy anya lehetek
A mosolyt és a könnyeket.

 

 

 

Tél és tavasz

Hópelyhekkel táncol

a fagyos szél.

Megfagyott rózsákon

megpihen a tél.

Álom neki minden

csodás szín.

Fehérben jár, ruháján

megcsillan a fény.

Néha tán ő is

nyárról álmodik.

Elérhetetlen

vágy és remény.

Tavasz a szerelme

de az ő szíve jég.

Csak pillangótánc

lehet övé.

Lassan elolvad

a tavasz küszöbén.

 

 

Lelkem keres

 

Lelkem keres

reggel este

csillagokban

hold fényében

elbújt csendben

víz tükrében

a hegyekben

a völgyekben

új rügyekben

levelekben

múló őszben

fagyos éjben

hópiheként

rajtam pihensz

s eggyé válsz

könnyeimmel

lelkem tovább

már nem keres.

 

 

Vártalak

 

Azt mondtad jössz!

Várlak! Az eső is!

Múltunk foltjait

lehet, lemosná rólunk.

De csak egyedül didergek

esernyőm alatt.

Újra és megint a padon.

Meddig? Mondd?

Lámpák gyúlnak már

táncolnak esőcseppek

a széllel.

Hagyom.

Ruhám legyen nekik

a táncparkett.

S én csak várlak az éjbe

rohanó percekkel.

Majd elindulok mikor

az eső már elfáradt

lemosni rólam az elhalt

reményeket.

 

 

Fagyott szavak

 

Csipketerítőt sző

a tájra szürke felhőiből

a fagyos tél.

Lábam alatt reccsen a jég.

Hóba írom neked:

szívemig érsz.

Kopogj ajtómon erősen

érezzem olyan vagy

mint a fény.

Mi réseken bekúszik

oldja a hideget

és melegít.

Mert a magány hideg.

Te csak kopogj erősen,

hogy darabokra törjön

minden megfagyott szó

mit nem mondtam el neked.

 

Rongyos álmok

Hol a part és hol a határ
mit a víz már el nem mos?
Egybeolvad föld, ég s a víz
nem üzen a messzeség.

Lélekköveken még táncolok
dagállyal én is sírok.
Felhő is vad szelet hoz
nap megfulladt a láthatáron.
Hidegen mosolyognak a habok,
bennük csak a tegnap hagyott nyomot.
Már én is velük suttogok.
Szürke felhőt tol maga előtt
a lassan felkelő hold.
Látod! Már most lehullnak
az augusztusi csillagok!
Mi marad nekünk, míg rád várok?
Cseppekbe zárt ezeréves fájdalom.

Az éj betakar minden könnyet
s én most is csak halkan zokogok.
Égig érő magányos táncom
ronggyá szaggatja minden álmom.

 

 

1956 Emlékére

 

Letörölnéd a sarat

cipődről de nehéz.

Meztelen szívvel lépdelsz

eszmék nyomában, de az

égből csak bánat hull.

Ezer éves bánat.

Nem nézel égre, Istent

keresve hisz tudod ha

kisüt a nap akkor újra

veled van.

Kevés a fény a saját hit

amit magadból adni tudsz.

Hát miért vársz csodát?

S honnan?

Merj végre álmodni nagyot

mitől a sár lehull lábadról.

Mert nem tiéd!

Egyszer vége kell, hogy legyen!

Az átkot a sanyarú sorsot

benned lévő őserő kell,

hogy széttépje.

Így legyen!

Így legyen! 

 

 

Álmodik a jövő

Alszik a lányom s az unokám
Még egyek testben, de a lelkük
néha már találkozik.
Mindegyik, külön kis álmát
festi színesre. Még nincs vita,
melyiké lett a szebbik.
Nézem, mint anya. Arcán még
ott a gyermeki mosoly,
szíve alatt növekvő unokám.
Álmodik a jövő. A bölcsesség
a fotelben ülve festi rá a
holnapi nap biztonságát.

 

Kerestelek

Mindig feléd siettem,
lépéseimben ott voltál.
Úttalan utakon jártam,
kerestelek téged.
Kamaszként és húsz
évesen.
Kerestelek éveimben,
évtizedeimben.
Fél évszázadom is
csak álom volt nélküled.
Csillagok közt voltál,
együtt ragyogtál
a többivel.
Tudtad, amit én
még nem!
Csak akkor láthatlak igazán,
ha lelkem a csendben is
rád talál.
Nem kopognak már lépteim.
Éjszaka álmaival
suhanok párnádra.
Lélek ölelések, el nem
múló vágyak.

Legszebb érzések, mit
adtál s adhattam.
Megtaláltál!
Megtaláltalak.

 

 

Rózsák

 

Korán megfagyott rózsák

Őrzik még a nyár színét

Majd lassan lehullnak

Koppanva a fagyos földre

Múló emlék fájó sebek

Mit őriznek a virágok

Virultak míg csak lehetett

Most jégbe dermedve halnak

Búcsú mindentől

Nyártól rövid ősztől

A zöldbe hirtelen sétál

Bele a korán jött tél

Üzenetét mégis itt hagyta

Az egy szál piros rózsa:

A remény soha nem hallhat meg.

 

 

Néha.

Néha elcsendesül a világ.
Szemed alatt színeket látsz.
Felébred benned a valóság.
Mi szívedbe rejtett száz csodát.

Néha eltűnik minden bánatod.
Nem temeted kezedbe arcod.
Hívogatnak reményteli holnapok.
Elfelejtesz minden tegnapot.

Néha csend pihen a lelkeden.
Mégis válaszokat keresel.
Ész és szív egymással felesel.
Két külön világ két idegen.

Néha elmerülsz magadban.
Összeraksz színeket, szavakat.
Csendhálódra fűzött múltadat.
Eltépi benned az akarat.

S a néhá-ból újra minden lesz.
Összefog végre szív és értelem.
Két kezed közt tartsd világod.
Hogy veled lépjenek a holnapok.

 

 

Pillanat

 

A múlt zsákjában még

van hely
De a jövő semmit nem

ígér

A pillanat átölel s érzem

lassan beleszeretek

Hisz Ő azaz aki az enyém.

 

 

A legszebb szó.

Ez a bohém nő, akinek
már őszbe fordult a haja
s már nem számolja éveit,
aggódik érted.

Magunk mögött hagyott utakat
lassan befedi az emlékek
szürke hálója, s minket
mégis a vágy éget.

De a szív még dobog és
szeretni akar, megszégyenítve
fejünk felett táncoló éveket,
mert ez nekünk kell.

Már mind kevesebb a lépésekből
mi az út végét jelzi. Tudjuk.
De az a pár méter ajándék
neked s nekem.

Fogd kezem s nem engedlek
szerelmemmel örökre ölellek
 ha majd az útnak vége
 legszebb szó a szív zenéje legyen.

 

Béke

Elringat a csend, szememre
álmot hint a némaság.
Lelkem a gond fölé száll és
szívemmel takarja be magát.
Szavak betűkké válva, értelmüket
lerakva, keresik végre
önmaguk egyszerű varázsát.
Gondolatom álmot fest,
szépet, jót, könnynélkülit s
tavaszt, melyben megnyugszik
végre a kint lévő világ.

 

 

 

Öreg éveink

Ősz hajunkat simítja az idő.
Ifjúságunk már rég múltba vesző.
Velünk vénült már a nap és a hold.
Fénykorukban csillogó csillagok.

Ráncok mosolyognak szemünk alatt.
Kezed is remeg, ha megsimogat.
Ha ölelsz, had higgyem, így is marad.
Ajkadról a mosolyod vigasztal.

Nem várunk mást csak hajnalt, s reggelt.
Hogy két szempár egymásra nézhessen.
Öreg napunk, ha nyugovóra tér.
Még álmodunk egy kicsit te meg én.

 

Röpke vágyak pillangó szárnyakon.
Nem többek, mint egynyári virágok.
Ha elrepülnek a pillanatok.
Újra fényesek lesznek a csillagok.

 

Ha zene szól…

Ha zene szól csukott szemmel
barangolok a kották közt.
Mindegyik másképp fodrozódik,
bennük az Isteni öröm.

Ha zene szól a szabadság
szelleme lelkemig ér.
Százezer dallam hullámzik,
repít fel a csillagokig.

Ha zene szól, a szavakat
színekkel körbe fonják.
S mint egy ragyogó festmény
szívedre hímeznek csodát.

 

Hajnal

Hajnali fényben táncot jár
az árnyék. Az álmok lassan
aludni térnek, éled a valóság.
Meg nem tervezett napok és
célok rohangálnak
ébredő fejekben.
Szél oson a házak közt
kiűzi az éjszakai csendet.
Perceket toló idő fáradtan
álmosan sétál bele a napba.
Hangok jönnek, mennek
szakítanak a csendből
ki egy darabot, ébred a reggel.
Napfény lassan kúszik fel az
égre. A csillagok, az éj
aludni térnek, lehetőséget
adva az új nap hajnalának.

 

 

 

A tánc vége

Rég eltáncoltam azokat
a táncokat, melyben lendület,
izzás, vágyak és remények.

Cipők is elkoptak lábamon.
Sok élet, vágy volt bennük,
s néha-néha a kegyelem.

Kegyelem az élettől. Föleszmélni
a pergő táncból, ritmusból.
Engedni és adni a kezemet.

Egy STOP tábla, arcom elé rakva.
Messzebbre nem is láttam.
Fájnak hajnali ébredések.

Már csak egy fél fordulat a tánc.
Cipő sem kell, csak mezítláb.
Így is szédülök, fogd a kezem.

Ölelésedben még itt az élet.
Régi-régi emlékképek.
Gyorsabban már csak a szívem ver.

Ha lépsz is akkor előre.
Tekinteted égre szegezd.
Bár földön van mindig helyed.
Táncolni csillagokkal kell.

 

 

 

Lányaim

Egyik szőkés másik barna,
két külön egyéniség.
Keresik helyüket a világban.
Érteni akarják önmagukat.
S mint egy lexikon, mindig
tudnom kell a választ.
Két külön út, mely egykoron
belőlem indult. Életem válasza.
Bennük nyert értelmet sorsom.
Ők egy tükröt látnak bennem,
míg én kettőben látom önmagam.
Ha majd egyszer összetörnék,
egyedül sosem maradnak.
Testvérek. Szívük egymást fogja.

 

 

Mindennapi kenyerünk

 

Mindennapi kenyerünk olyanná

vált mint a világ

Sosem az aminek látszik

álszent valóság

 

Hogy lehet széthullt nemzetre

szeretetet tenni

Hisz a morzsa csak úgy egész

ha úgy hívják kenyér

 

Mint a lelkekbe ebbe is hamis

álmokat teszünk

Mitől is lehetne igaz s szép

a saját életünk

 

Hol van a nemzet kenyere

hol az egység

Ami egykor egész volt most

elfújta a szél

 

Se kenyér se haza talán a

hitünk megmarad

A morzsa egyszer öntudatra

ébred és kenyérré formálódik.

 

 

A holnapon túl…

 

Mondd! Néztél e már a

holnapon túlra

oda hol a ma álmai

megfogantak?

 

Mondd! Láttad e már azt

mikor rügy fakad

mielőtt széttárná szirmait

e bolond világnak?

 

Mondd! Érezted e a tavasz

illatát, mielőtt a tél

küszöbét átlépve belépett

a valóságodba?

 

Mondd! Hallottad e az első

rezdülését a hangnak

ami füledig ért, ordít

de mégis hallgat?

 

S tudod e mi a csend?

Mikor meghallod mind azt

ami fáradt magányodban

átlép a holnapon túlra.

 

Testvér

Üzentél! S én mentem. Már
halkan szól belőled az élet.
Most itt vagyok. Nem
tudom, lesz e még nap, hogy
megérinthetlek, nevedet
mondhatom. Lelked
már nem harcol, szemedben
lassan kialszik a fény. Fáj
ez a magány a családból rám
hagyott minden remény. Mert
én itt maradtam, szülők
elveszett álmaival s a neked
szánt szebb élet reményével,
mit neked adott a sors.
Minden jövőben hagyott álom
most rám figyel.
Üresen hagyott lapok kerülnek
gyűrötten a szemétbe.
Egy pillanatra megbénít a
gondolat, hogy talán holnap
már te sem leszel.

 

 

Ahány… annyi

Ahány szerelem annyi
kín és boldogság
Ahány ölelés annyi
vágy és bántódás

Ahány csók annyi
álom a szem alatt
Ahány kézfogás annyi
remény elszakad

Ahány könny annyi
hit a szívben
Ahány mosoly annyi
szerelemben az élet

Ahány álmatlan éj
annyi elveszett idő
Ahány szétesett perc
annyi kerülő.

 

 

 

Akarlak csend

Akarlak csend
rám figyelj
két szemembe
csodát fess
égből hulló
csillagot
rakd bele
a holnapot
csend hálóddal
álmot lopj
égi fényből
álmot fonj
a hajnallal
az esti nappal
életembe
szíved hozzad
akarlak csend
rám figyelj
ha két szemem
álmot rejt.

 

Megtört varázs

Az utolsó pillanat is elszállt

Tükörbe nézem arcomon arcodat

Belém véste az idő ráncaidat

Már együtt fogunk sírni

Az elveszett tegnapokért, holnapokért

Mit az idő kezünkből elkacagott

Hiába olvad a jég a rózsa fagyott

Megőrizte legszebb álmát

Nem adta senkinek, lelke meghajolt

Így maradt a végtelenen túl.

 

 

Uram! Te hallottál rólam?

Uram! Te hallottál rólam?
Vagy csak ide pottyantam
belőled a semmibe?
Vagy véletlenül elhagytál
a nagy teremtések közt s a
pillanat nem tartott kezedben?
Uram! Kérdezem! Bennem is
az van, mint Te benned csak
éppen kicsiben?
Mihez mérjem magam? Hozzád?
Vagy a világhoz?
Vagy egyikhez sem?
Volt e tudatom és szívem mielőtt
lelkemet belém tetted?
Vagy elég hozzá a hitem?
Uram! Milyen anyagból gyúrtál?
Szemembe csillagot raktál,
hogy így legyek önmagam tükre?
Uram! Csak egyszer válaszolj.
Nem is kérek többet.
De abban minden érthető legyen.

 

 

Oldal: Parnasszosz felé-3
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat