Parnasszosz felé-2

Minden jog fenntartva

 

 

Sodor az ár

 

 

 

Még sodor az ár, de a sok
kanyar után az egyikben tán
elkap a parti homok gyengéd
keze.

Valahol és egyszer, ki tudja
minek engedelmeskedve, én
vagy talán Isten ovo szeme
lesz kegyelmem.

Nem vágyom nagyra, tengerre
hol világ erői testesítik meg a
lét két pólusát minden
egyes cseppben.

Kanyar lágy ölelésére vágyom
hol homokszemek a barátaim
és senki sem kéri tőlem számon
az életem.

 

 

 

Nem akarom hallani a zúgást
a habok között. Kavicsok koppanását
a folyó medrében. Csak akarom
nagyon a csendet.

 

 

 

 

 

 

 

Zaklatott éj

Van szó, de némák a falak.
Álmok könnyekkel hajszolnak
ki a valóságomba. Fáj!
Éj borul rám értetlenül,
hisz nekem adta önmagát
s én most vele beszélgetnék.
De ő néma. Új álmot keres.
Belerondítottam a munkájába.
Izzadtan ébredtem a csendbe.
Csak szívem zakatolt a torkomba,
levegő gombócok megakadtak.
Helyemet kerestem a pillanatban.
Rémálmom lassan eltűnt az
éjbe. Pillám alá simult újra
a végtelen.

 

 

 

Hát ragyogj!

 

Ne kérdezd tőlem hol
van Isten. Ne mond
azt sem, hogy nincsen.
Amit én hiszek róla
az az én hitem.
Nézz bele a világba!
Földre és fel az égre!
Tele van csodával.
Mégis kérdőjellel
rakod tele életed.
Mert nem hiszel,
de ha bajban vagy
Istenhez fohászkodsz!
Olyan egyszerű az élet,
csak szeretni kéne.
Útravalónak kaptad
e kincset s a fényt
mely elkísér utadon.

Parányi része vagy
a világnak, de Isten
fényében ott ragyogsz.
Mert te vagy az egyetlen
csodája, mibe önmagát
belerakta. Hát ragyogj!

 

 

 

 

 

 

 

Elfojtott kiáltás

 

 

 

Félek! Tátong az ég szomorúsága.

 

Félek! Az estnek parányi tükre vagyok

 

s fejemben az álmok szállást

 

sehol nem találnak.

 

Bennem mégis ott a kérdés,

 

számban a kiáltás mit

 

el nem kiálthatok.

 

Sóhajomra nem felel a föld.

 

Félelmemre nem válaszolnak felhők.

 

Mint megannyi kósza bárka

 

az irdatlan űr alatt, rejtik el

 

a megtört csillagokat.

 

 

 

Vándor.

 

Csendes az éj lassan ballag az óra
Elszenderült már a fény a hold alatt
Eltévedt vándor neked ki mutat utat

 

Ha felhők takarják el a csillagokat

 

 

 

Vándor! Ki ezredik életed járod a földön
Ki nem hiszel múltban s nem félsz a jövőtől
Mának élsz nem korlátoz be az idő
Végtelen körforgás vagy: veled az erő

 

 

 

Járod a magad útját tarisznyádba élet
Úttalan utakon néha egy reményt kiteszel
Mert Te vagy a SORS, Te vagy a végtelen
Te vagy minden ami nincs nekem.

 

 

 

Te vagy a pillanat, amit elmenni hagytam
Te vagy a tegnapi csók a szívem alatt
Te vagy a harsona mire én nem ébredek
Te vagy a bánat is mi betakar egészen

 

 

 

Te vagy ki eldob, és mégis égig emel
Te vagy ki könnyet és mosolyt csal szívemre
Te vagy a fájdalom Te vagy a szerelem
Te vagy minden, ami nincs nekem.

 

 

 

 

 

Ellentétek

 

 

 

Föld egyik felén hold fürdik

 

a tengerben.

 

Másik felén nap száz sugarával

 

oltja szomját.

 

 

Apám emlékére

 

A sír felett egy gyertya ég.
Csak teamécses, mert ennyire
tellett a megemlékezéshez.
Látszat, mely megcsal minden
szívet és lelket.
A fájdalom gyökeret ereszt
bennem, itt Apám sírja mellett.
Ki tudná jobban, mint én,
hogy is hagyott el minket
s tündér unokáját, ki fájón
évekig kereste,
angyal könnyeit sírva
bele a csendes éjbe.
Utolsó mosolyát rémült
lelkem arcára festette.
Így köszönt el szótlanul,
szívnek szólni nem volt ideje.
Apám! Még szólni akartam.
Még nem mondtad el mesédet
a csillagokról mely benned
oly fényesen égtek.

 

 

 

S égnek bennem, unokádban,
ki most is gondol rád
könnyeivel küszködve.
Így maradtál itt nekünk,
a létünkbe örökre bevésve.

 

 

 

 

 

Lélek szorítása

 

Valami szorít itt bent.
Úgy félek tőle, mint
ceruzával írt betűk
a féktelen vad radírtól.
Ha holnap nem is lesz,
és csak múltam marad,

 

tán kibírom ezt a pár évet,
ami még vissza van.
Szédültek a szavak,
értelmetlen hangulat
lebeg bennem.
Ha felülhetnék szél hátára
bebarangolnám a végtelent.
De csak a szék reccsen alattam.
Négy fal ölelésében
hagyom elveszni magam.

 

 

 

Gyökerek

A múltam anyám s apám.
Nagyszülők gyökértelenül
sétálnak bennem.
Emlékek nélküli napok.
Halovány képek.
Minden hajszál eret
az élet széttépett.

S újra kellett éledni,
megtalálni önmagam.
Szólni a múltnak, hogy
ne hagyjon magamra.
Mert fáj a magány és
fáj az örökös harc.

Tán szépet hoztam e világnak
halvány színt és szót.
Bennem mégis ordít
mi kívülről csak mosoly.

 

 

 

Könnyeket gyűjt az idő
és gyökeret ereszthet
végre életem ott, hol
halottnak hittem
a reményeket

 

.

 

Bakancslista

 

Az élettel folytatnék párbeszédet.
Majd megnézném, hol születnek az érzelmek.
Ha kell a tejúton is végig megyek,
hogy meg tudjam miért így lát a szemem.
Szívemnek is tennék fel kérdéseket.
Mi alapján dönti el az életem,
s miért nem érti meg ezt az eszem.
Az álmaidba is besétálnék egyszer.
Vajon felismerne ott is lelkem másik fele?
Végül meg kérném a mindenható Istent,
amit szétszedett azt rakja újra össze.

 

 

Végtelen ragyogás

Van a szívben egy hely
mely mindig üres marad.
Csak egy halovány árnykép
mely életeden átsuhant.

 

De nyomot hagyott lelkedben,
nem lehet más, mint gondolat.
Itt csak szíved árnyékában dobog,
egy hiány mit egy érzés nem akar.

Könny fakad néha az ürességből,
mint fényét vesztő csillagok.
A végtelent ragyogják mindig be
és meghalnak csendben, szótlanul.

 

De a mindenség örök idejében
el sosem veszik a szó.
Mert hívtál s én hívtalak,
némán kísérve árnytalanul.

 

 

 

Van a szívben egy hely
mely mindig üres marad.
Itt őrzök minden szép álmot
fény útján járó fájó titkokat.

 

De boldoggá válik szívem,
ha felemeled hozzá lángodat,
s üres kezem nagy kehelyként,
mint egy eltévedt szerelmet befogad.

 

 

Szent este

 

 

 

Karácsony szent estjén

 

öreg könnyek folynak

 

múltnak zsákjába.

 

Ajándék helyett már

 

csak emlékek maradtak

 

a csendnek magányában.

 

Öreg, megfakult képeken

 

letűnt szép ifjúságunk

 

fényei vissza mosolyognak.

 

Egy fenyőág az asztalon

 

pompája a gyertya lángja

 

és Isten ölelő két karja.

 

 

 

Anya vagyok

 

 

 

Anya vagyok. Szívem reszkető

 

két kezével óvlak benneteket.

 

Már csak ez maradt.

 

Percekben kattogó gondolat.

 

Kérdések halmaza.

 

S nekem tudnom kell!

 

Van ki fogja kezetek

 

letörli a könnyeket

 

ha fáj néha az élet.

 

Ha szeretet bújik közétek,

 

az mát ezer karjával öleljen.

 

Figyeljétek mégis néha a csöndet

 

mikor hálóját szövi lelketekben.

 

Olyan gyöngyszemeket fűz bele

 

melyek igaz meséket mesélnek.

 

Mert van mikor búcsúzni kell

 

elmenni onnan hol szerettek.

 

De ha nyílik másik ajtó nektek

 

ne nézzetek hátra. Indulni kell!

 

Lehetőséget vegyétek észre

 

boldogság szívetekbe vésve.

 

 

 

A mesének sosem lesz vége

 

mindig győz a jó a rossz felett.

 

Útravalóm csak ennyi lesz.

 

Amit adtok azt adja vissza az élet.

 

Anya vagyok! Szívem reszkető

 

két kezével óvlak benneteket.

 

 

 

 

 

Költészet napjára

 

Mennyi név mennyi csoda
Kik írtak és daloltak
Szárnyaltak s meghaltak
Ránk hagyták a szavakat

 

Maradtak lelkekben
Lázadó szívekbe
Papíron a könyvekbe
Örökre a nemzetben

 

Fő hajtás a múltnak
Költőknek, múzsáknak
Reménnyel a holnapnak
S halkuló daloknak.

 

 

Falak magányában

 

 

 

Mikor egyedül maradsz

 

a magánnyal, lelked

 

rágja az elmúlás. A

 

soha vissza nem térő,

 

múltba ragadt pillanat.

 

Mikor sírás nélkül folynak

 

csendben könnyeid és a

 

tollad se rád mosolyog,

 

az bizony fáj!

 

S hiába a düh, mikor

 

senki sem látja csak

 

árnyékod a falak magányába.

 

Zenét hallgatok s fájnak

 

a pillanatok mik elmentek.

 

A múlt polcán díszlenek,

 

mint a száz éves bontatlan

 

palackok a pincébe.

 

De azok legalább beértek!

 

Én meg veszítettem.

 

Majdnem mindent.

 

Most két kézzel kapaszkodom

 

a rám talált pillanatokba amin

 

egy csöpp mosoly is van.

 

 

 

Gonosz a világ s nem akkor

 

bánt mikor várod.

 

Hanem mikor boldog vagy és

 

rád ül mint egy átok.

 

S újra meg újra nem érted,

 

hogy a jó kedv helyén miért

 

a könnyek ülnek.

 

 

 

 

 

Az életem

 

 

 

Köszönöm a szív csendjét

 

Nyár végi csillagos éjszakát

 

Lelkünk találkozását

 

Holnapi nap reményét

 

 

 

Köszönöm, hogy nem engedted

 

Barátom nem lesz a bánat

 

Könnyeimet nap szárítja

 

Kezem adom most neked

 

 

 

Köszönöm, hogy hiszel bennem

 

Remények a lábam alatt

 

A tegnap már nem vallat

 

Ez életem mit megéltem.

 

 

Csak egy pillanat

 

Oly messze vagy, a szív
belefárad a hosszú út
gondolatába.
Mégis minden ébredéssel
elindul feléd, mert
tudja, hogy megtalálhat.
Valahol tán félúton már
az érzések ismerősen intenek
egymásnak.
A közelség vihart kavar
a létben s lassan feloldódnak
a fájdalmak.
Óráknak hisszük a pillanatot,
ölelésben elvesznek a gondolatok.
Te vagy és Én vagyok.
Hagyd meg nekem az ölelésed,
a végtelent tükröző
pillantásod.
S én a szívem adom, míg lelkünk
egymást védi, legyen neked
menedék és oltalom.

 

 

 

Minden alkonyat a holnapi
reményt ígéri. Egy harmatcseppben
mindig ott ragyog.
Lassan álomba sétálja magát
a lenyugvó nap. Utolsó fényével
minket simogat.
Csak pillanat volt az egész.
Te ott Én itt. Külön,
de együtt a csillagok alatt.

 

 

 

 

 

 

 

Jó éjt!

 

 

 

Gyere, menjünk aludni

 

Válladra hajtom fejem

 

Szuszogásod elandalít

 

S együtt ébredek veled.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A halálról

 

Nem félek tőled, mert csak
ijesztésnek talált ki a képzelet.
Feketének, fájdalmasnak és olyannak,
amiben a fény már nem fér bele.
Számomra nem létezel, csak egy
rajz vagy a papíron. Összetéplek.
Nem veled halok, Halál!
Szebb úton járok. Én haza megyek.
Neked csak földi porhüvelyem jut,
a lelkem a csillagokba visz fel.
Halál! Te nem leszel vendég nálam.
Te csak kezet foghatsz az elmúlással.
Haza megyek, a csillagomat követem,
még te magadba roskadva, félve,
az embereket ijesztgeted.
Akik hisznek benned és remegve
várják az utolsó napot, amit te
hozol el nekik, teli szenvedéssel.
Én itt hagyok neked mindent Halál!
Nem kell a földi létből semmi, mert
oly mulandó az is, mint az életem.
Lelkem könnyű és szabad lesz, még
téged a fájdalom emészt, én szárnyalok.
A haza utat most is megkeresem.
Eddig veled mentem, de most a
tiszta fény hív, melengeti lelkem.
Nem sietek még, de te ne várj rám.
Te a félelem embereit keresed,

kik nem értik még a lét szabadságát.
Nem félek tőled Halál!
S ezért számomra nem is létezel.

 

 

 

 

 

 

 

Tiltott szerelem

Lázadj szív, mert testbe
vagy bezárva. Csak a lélek
érzi dobbanásod és segíti
lépted.
Óh, szerelem! Te könnyes mosolygós,
tépelődő, szárnyaló és ölelő.
Vigyél karjaiba, mert a biztonság
ott van, hol két szív egymásra
talál.
Nem kell palota, sem ígéret csak
egy kéz egy tekintet mely bennem
elvész. Ha ide ér, átölel.
Nem kell más.
S tükör a tó melyben lelkünk
mosakszik szerelmi légyott után.
Mosolyog két szempár. A titkot
mindig itt hagyjuk és csendben
megyünk tovább.
Egy rejtett zug a szívben egy
halk sóhaj minden éjjel,
mikor a hold kíséri két
ember vágyát, mert rajtuk van
az égi áldás!
Ölelj! Szeress! Ahogy én.
Mikor a pillanat szikrázik
pillám alatt. Mikor csókodtól
ébred bennem fel az a NŐ,
kit szeretsz igazán.
Had adjam neked a vágyam
zárd be két szemed rejtekébe.
Ha mennem kell s válnom tőled,
hozzon majd vissza a nyomunkban
maradt szívdobbanás.

 

 

 

 

 

Egy gondolat

 

 

 

Fogd meg kicsit bánatom

 

Csend ül a szavakon

 

Akartál mikor én még nem

 

S most hiába akarlak én

 

Szó helyett a csend felel.

 

 

 

 

 

Miért most?

Miért most? Miért nem
előbb jöttél? Darabokra tépett
az élet s szálltam
a széllel. Széthordott
a fájdalom a szavak
betűkké estek.
Értelmetlen volt már
minden. Itt ott, néha
megpihent lelkem egy
darabja s fújt tovább
a szél. Csak játék
lettem az őserők kezében.
Miért most jöttél, mikor
elfogadtam megtépett sorsom
és pihenni vágytam lelkem
hideg magányában?
Miért raktad össze? Tépett
darabjaim és a betűket
miért ragasztottad szavakká?
Meg kellett, hogy fejtselek!
Szívedre fújt a szél s a
napok évekké lettek.
Összeállt benned a kép.

 

Magad sem hitted s ma is
oly nehéz megértened.
Végtelen fájdalom volt szívedben.
Kellett belőlem a betű a szó,
hogy felébresszelek. S nekem
Te kellettél ahhoz, hogy végre
önmagam megértsem.

 

 

 

Ki vagyok én

 

 

 

Mit mondhatnék a világnak?

 

Hogy fertőben él s eltolni

 

akarja a segítő kezet?

 

Ki is vagyok én?

 

A föld nevű bolygón

 

csak egy porszem.

 

Rátapadtam önmagamra.

 

 Várom, hogy letöröljön a szeretet

 

s szállhassak arra amerre a fény.

 

 

 

 

 

Lecke mindig van!

Nincs nekem ellenség,
barát is kevés.
Bezárt világomban él
szó s remény.

Ki bánt, saját arcát
nem nézte még.
Tükör elé, ha áll,
imádott kép.

 

Királyi magasan
élet is szép.
Míg saját gödrébe
bele nem lép.

Lecke mindig a
pokol fenekén.
Megtanulja az,
ki odáig ért.

 

 

 

 

 

Sír az ég...

Sír az ég, könnyeit
elnyeli a föld
Ők ketten titkos
szeretők

Bánat ül komor
felhőkön
Nehezen engedte
el az esőt

Elcsábult a lélek
melegétől
Egymásnak feszült
a két őserő

Remeg lent és remeg
odafönt
S végül mégis az
idő győz

Hajnali fény igyekszik
keletről
S elköszön egymástól
a két szerető.

 

Csak egy szó csak egy érzés

Mitől lesz erős egy szó,
vagy csak egyetlen betű is
ha nem a lélek lakozik
láthatatlanul mindegyikben?

Mitől lesz dallammá a
gondolat s lejt táncot
a hangszeren, varázsolva
el a képzeleted?

 

 

 

Mitől lesz csend a szívedben,
ha háborúzik benned az
értelem s győzni akarna
az életed felett?

Mitől lesz csodás egy
érzés, ha bele nézel abba
a szempárba, mely
messziről is téged figyel?

 

Mert érzed a megfoghatatlant
s hiszed a láthatatlant
mely hatalmába kerít,
ha valakit szeretsz.

Csak egy szó, csak egy érzés.
Tárt karokkal várod.
Király a szavak közt és
ismerős minden betűje.
Szerelem.

 

 

 

 

 

Kérdések

 

 

 

Hova lett a fény belőled

 

mit magaddal hoztál?

 

Gyermeki tenyered miért nem

 

zártad be mikor hideg

 

lett a világ?

 

Hagytad elveszni ami tiéd volt.

 

Ha magához tér a lelked

 

kérdezd szíved.

 

Hova dugta el mosolyát.

 

 

 

 

 

Menj Isten hírével

 

Menj Isten hírével csak
lelkedet hagyd itt nekem,
levetjük földi ruhánkat
táncolunk a felhők felett.

Menj Isten hírével hisz
csókot leheltél szívemre,
haza úton fél úton
csillagok közt megkereslek.

Menj Isten hírével, mert
kezed sosem engedem
láthatatlan érzések, mik
egyikünket sem engednek.

Menj Isten hírével, én most
végleg elengedlek
ne kössön hozzám szó
és ne kössön ígéret.

Menj Isten hírével s tudd,
örökre mindenem leszel
csak kérlek, úgy kérlek
engedd, hogy veled így legyek.
Menj Isten hírével miénk
már ez a végtelen űr
Isten áldjon és szeressen
ki mindig veled és mindig hű.

 

 

 

 

 

Találkozás a boldogsággal

 

 

 

Ha a boldogsággal találkozom

 

egy pillanatra kalapot emel

 

Rám mosolyog mikor meglát

 

megdobogtatja szívem

 

 

 

Mindig csak egy pillanat lesz

 

mely lepkeszárnyon elrepül

 

Találkozni a boldogsággal

 

mindig olyan egyszerű.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Útravaló

 

 

 

Vidd magaddal amit most adok,
tán kevés vagy túl sok lehet
ezt őrizd meg szíved mélyében
míg e földi utad véget nem ér.

Vidd magaddal az éveink boldogabb
mosolyát az évszakok várakozását,
a pillanatban fogant szerelmünk,
ez maradt tőlem neked, csak emlék.

Vidd magaddal az öleléseket,
vándorló könnyeimet, gondolatot
mi bennünk fogant, s vigyél mindent
mi tőlünk lett csak szép.

Vidd magaddal az erdő sóhaját
hol együtt jártunk, versek üzenetét
melyet örök időre lelkedbe őrizz,
mit a lét már sehova nem vés.

Vidd magaddal az érzéseket, újra
ezzel szüless, szememből a vágyakozó
reményt, mely igazán sosem élhetett,
mert te mégis szerettél, bár nem lehetett.

 

 

 

 

 

 

 

Csak addig…

 

 

 

Csak addig légy velem

 

míg szememmel látok

 

míg szívem dobog

 

míg kezemet nyújthatom.

 

Csak addig légy velem

 

míg üzen a szó neked

 

míg mosolyom átölel

 

míg szerelmet írhatok.

 

Csak addig légy velem.

 

 

 

 

 

Sétálok veled

Sétálok még veled
Velünk meg az évek

Két kezünk közt örök
A végtelen vad idő

Évszakok suhannak
Halnak lábunk alatt

Tekintetünk egy úton
Közös lett a múltunk

Nyárban sárgult levél
Már ismeri helyét

Későn jött érzések
Megszabták létünket

Apró boldogságok
Csillag, napjainkon

Két öreg ráncos kéz
Mondd, mit remélhet még?

 

 

 

Könnyezik az eső

Könnyezik az eső
elszakadt a felhőtől
védelmet nyújtó tengertől.

Miért csoda, ha a lélek sír?
Ha párja hiányzik
ha nem várja már senki!

Hisz a szél is fa közé bújik
ha hideg a tél ott melegszik
csupasz ágak is megszeretgetik.

 

Jégnek is szíve van, hisz olvad
ha közelit felé a tavasz
minden könnyét neki adja.

S belőle nyer erőt a nyár
nem sír ha ideje lejár
és ősz kopog az ajtaján.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mert nem értettük meg

A vallomások ideje lejárt
az egyszerű szó is megöregszik
lelkedet is belepi a múltból
itt maradt szürke emlékezet.
Néha nem érted a világot.

Minden évre rárakódnak az
évszakok, elhalt álmaikkal
hiába a tavasz a pompa
a színek is már halványulnak.
Már csak néha érted a világot.

Régi gondolatok halni nem akarnak
hiába a tarka rét a megújuló
élet, lelkedben régiek a képek
nem fér bele az új hajnalba.
Már nem érted a világot?

Őrzöl magadban titkokat, régi
vágyakat, amit a jelen nem tud
már adni, mert ő előre megy,
és nem topog sosem egy helyben.
Meg kell, hogy értsd a világot.
Csak a csillagok maradtak az
égen, csendes sóhajtásod hallom
messziről: jó volna, de nem lehet

 

S az idő is elmegy mellettünk
Mert nem értettük meg a világot.

 

 

 

 

 

 

 

Mindörökké

 

 

 

Megértettem minden szavad.

 

Nehéz volt mégis úgy

 

öleltél át mint levegő a tüzet.

 

Belőled táplálom a míg

 

ki nem mondott szavakat.

 

Mikor bennem elégnek

 

kimondatlanul.

 

Visszatalálnak hozzád.

 

Örök körforgás.

 

Örök szerelem.

 

Örök a vágy bennem.

 

Mindörökké veled!

 

 

 

 

 

 

 

Szeress! Akarom!

 

 

 

Kezedben alszom
Csendes lett álmom
Lelkedben vagyok
Éj lesz takarónk

Mese holnapunk
Fénylő csillagunk
Vezet tejúton
Álmodba vágyom

A múlt időn túl
Mindig valahol
Sorsot koptatunk
Rövid már az út

Tükrödnek mondod:
Látni egy arcot
Nagy boldogságod
El sosem hagyod

Álmok maradunk
Én rád hajolok
Szívedet óvom
A fájdalomtól

 

Már könnyű vagyok
Egy angyalszárnyon
Én már így várok
Nincs tovább az út

Érints vagy halok!
Érted maradok
Várnak csillagok
Szeress! Akarom!

 

 

 

 

 

Öröm

 

 

 

Öröm, mosoly honnan jön?

 

Csak úgy előkerül a semmiből

 

és elfújja a perc bánatát.

 

Milyen csoda az mely kérés 

 

nélkül felvidít?

 

Másnak is erőt ad ahhoz,

 

hogy szebb legyen a világ.

 

Hangulatok közt bujkáló

 

soha meg nem fogható,

 

kincseit magával cipelő,

 

mindig tele lévő zsák.

 

 

 

Akarom ezt…

 

 

 

Mondj szépet.

 

Suttogj a fülembe.

 

Hazug világban valami

 

őszintét, olyat mi

 

talpon marad a

 

szív előtt, ha az idő

 

majd számon kéri.

 

Suttogj és ölelj.

 

S ha a szó csendet

 

akar lelked suttogja:

 

jó így veled.

 

S én elfogadom

 

a rezdülésed félénk

 

szereteted.

 

Suttogj! Ölelj! Akarj!

 

Az élet mi mást

 

adhatna a tiszta

 

szárnyakon repülő

 

s egekbe emelő

 

érzéseken túl?

 

Akarom ezt a biztosat

 

ha csak félig igaz

 

de őszinte.

 

Van az úgy

 

 

 

Van az úgy, hogy sehogy sincs
S van mikor minden tiéd
Mert hullnak a csillagok.

Van úgy, hogy nyáron is fázol
Lelked néha beborul
Eltűnnek a csillagok.

Van úgy, hogy embertelen a lét
Mégis néha átölelnéd
Mert rád néznek a csillagok.

Van úgy, hogy kevés a sok
S ha nincs, mégis akkor jó
Veled alszanak a csillagok.

Van úgy mégis padon ülve
Tegnapok felrémlenek
Mert hullnak a csillagok.

 

 

 

 

 

 

 

Őrültek tánca

 

 

 

Ha nincs álom, csillagok közt
járok. Ha lehunyom szemem,
örültek táncát járom.

Szavak pörögnek, mint
szélkakas a szélben.
Káosz van fejemben.

Toll kezem alá mászik,
de sztrájkol, mert
felemészti a fájdalom.

Gondolat burjánzik, a semmiből
lassan összerakja magát,
de nincs benne valóság.

Kérdések válasz nélkül.
Aludni akarnak a fények
kisírt szemmel fekszem le.

Vajon te is azt a csillagot nézed,
melyet párnámról figyelek?
Betakarna már az éj sötétje.

 

 

 

Láthatatlan világ

 

Miért ül a csend a
nagyvilág peremén?
S a szél miért futkos
láthatatlan ruhájában?
Mitől meleg a fény
a sötétség miért hideg?
Mitől színesek a virágok,
ha nem festi senki sem?
Miért fagy meg a kimondott
szó, ha nincs benne szeretet?
A betonon áttörő hajtásnak
mitől van ekkora ereje?
Miért keleten kél a nap
ébreszti a világot fényével?
S nyugaton miért köszön el
csillagokat varázsolva az égre?
Ki mondja meg mit mikor tegyél?
Ha csak csepp vagy a tenger vízében.

 

 

 

 

 

Tört életet élünk

 

 

 

Mindig csak tört életet
élünk. Amit hozunk az
csak folytonossága annak,
amit egyszer majd befejezünk.
Hiszünk, mert hinni akarunk.
Ez az élet az mely éppen jó
vagy rossz. Lelked belső
harmóniája vagy hiánya
az, amire mindig válaszolsz.
Mindig egy rész maradsz a
nagy egészben. Sokáig kell az
utad járni, hogy megértsed.
Születésünk óta fogynak a
napjaink. Van, amelyik
mosolygós van, amelyik könnyes.
Mindig várunk valakit
s mindig búcsúzunk, de minden
napunk mégis reményteljes.
A gyertyák mindig égnek.

 

 

 

Ma még én gyújtom meg,
de holnap már velem jár
táncot a szélben.
Mert csak tört életet élünk.
Isten majd egyszer megadja
a teljességet.

 

 

 

 

 

 

 

Az éj pillanata

 

 

 

Velem voltál az éjjel

 

Álmodtam az álmomat

 

Megfogtad a két kezem

 

Fájdalom szívünkbe mart

 

 

 

Tudtuk álomban az álom

 

Úgy öleltél el nem engedtél

 

Tudtuk pillanat az éjszakából

 

Valóságban szétfoszló remény.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyűrődik a múlt

 

 

 

Mit mondjak neked,
mikor két kezem közé
veszem fáradt arcodat?
Kérdeznék.
De már nincs mit.
Az évek válaszoltak mindenre.
Elveszett hangod!
Csak én kiabálok ijedten,
a közösnek hitt éjbe,
mi az enyém maradt.
Csak egy rajz volt
szíved a papíron, mit
az élet összegyűr
s talán a szemétbe dob.
Sehol sem vagyok.
Gyűrődik kettőnk múltja,
a holnap sem táncol.
Magányos a parkett
hol titkok lépkedtek,
bízva, hogy valóság lesz
egyszer és látható a
lépés a lábnyom.

 

Már csak résnyire nyitva
az ajtó, csak halovány
fény dereng. Száll a por.
Betakar mindent, ha
ránk záródik a múlt.

 

 

 

 

 

 

 

Csodavárás

 

Oly semminek tűnik az

 

élet s mi színes lepkéket

 

kergetünk a létben.

 

Néha egy kezünkre száll

 

a boldogság egy röpke pillanatra

 

így ránk talál.

 

S hova tűnik minden?

 

Megállni nem akarunk.

 

Rohanunk és várjuk az

 

újabb csodát.

 

 

 

 

 

 

 

Tavasztól télig

 

 

 

Rezeg a tó vize
szél táncol felette.
Karikát rajzolnak
rá az esőcseppek.
Ráhajlik a fűzfa
az árnyék szendereg.
Fény törik  vízen
illat száll a légben.
Kismadár hangjától
megrebben egy levél.
Táncol árnyékával
a tónak szép tükrén.
Idő lopja a fényt
altat alkonyi ég.
A zöld aludni tér
ráborul az éj kék.
Csitul fa, virág, rét
 most a csend mesél.

 

 

 

 

 

 

 

 

Míg szeretünk

 

Oldal: Parnasszosz felé-2
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat