Minden jog fenntartva!

 

 

Tóth Ágnes

 

Parnasszosz felé

 

versek

 

 

 

 

Copyright Tóth Ágnes, 2017.

Minden jog fenntartva

 

Szerkesztette és kiadta:

Tóth Ágnes

Borítóterv: Kovácsné Büki Anna

Nyomdai munkák:

Katiötletek Nyomdai Ötletgyár

www.katiotletek.hu

ISBN  978-963-12-9985-4

 

Megtalálni önmagam

 

Állsz a színpadon, száz

szempár figyel. A fény elvakít.

Mondanod kéne valamit.

De nincs több mese!

Nincs félredumálás!

El kell végre fogadnod

önmagad.

Hallod? Látod?

Apró szívek szállnak

a légben, dobbanásuk

betölti a teret.

Megfordulnak a fények.

Valóssággá válnak

a lelkek s te végre rájössz…

 

ITT A HELYED

 

 

Parnasszosz felé

Mondd! Legalább gondolatban
elkísérsz, ha elindulok
a Parnasszosz felé?
Mondd! Milyen ajándékot
rejt ez az út s mennyi könnyet
ad hozzá az ég?
Mondd! Bár a világ közepe
nem én leszek, de megtalálhatom
önmagam lényét?
Mondd! Míg én ezt az utat
járom, Hesztia megőrzi nekem
a család fényét?
S a delphoi jósdában Pythia
a múltamról s jövőmről
majd mit mesél?
Csak nézek az előttem álló
útra. Erőt te adsz. De tudd!
Félek még!
Mondd! Ki vagy te, ki idáig
elviszel, s ilyen csodát varázsolsz
szívem mélyére?
Megérint Apollón szelleme
megszólal a dal, istenek éneke.

Tekintetem égre néz,
s én rád nézek. Biztatsz!
A félelem elszökik mellőlem.
Mi volt, már semmit nem ér.
Mondd! És mondd!
Ezen az úton a szíved
ugye elkísér?

 

Aki hiányzik..

 

Aki hiányzik, olyan

mint a futó szél

a bokrok alatt

Aki hiányzik, az reggel

jön és elmegy a

nyugvó nappal

Aki hiányzik csak

kósza felhő mely

tovarohan

Aki hiányzik annak

szívemben maradt

a nyoma.

Földi szerepek

Szerepet választottam
e földi létre.
Nem maradhattam ott
honnan jönnöm kellett.

Fölvettem egy maszkot
könnyekkel születtem.
Örültem nagyon, hogy

születésem túléltem.

Aztán jött az élet
mosollyal a kezében.
Rám festette! Így hát mögé
senki nem nézett.

Csak én tudtam s a
velem érkező csend.
Minden fájdalmas kiáltásom
majd ő nyeli el.

Végül is sok mindent
túl életem.
A mosoly már valódi
és üres lett a csend.

 

 

Angyalszárny

 

Kék tollú angyalszárnyon

jött le földre gyermeklelked.

Szemed tágra nyílt az úton,

mennyi csoda vár itt lent.

Szárnyak éveket számláltak

minden évvel kevesebbet.

Nem hittél már szépbe, jóban

a repülést is elfeledted.

De egy szép napon egy

apró csoda megszületett.

Az unokád hinni tanított

s újra éledtek a mesék benned.

 

 

Séta

Sétáltam csak úgy.
Kirakatok tükre
Fénylőn fénylett
Nekem üres volt
Lelkembe néztem
Ezer egy színben
Múltam felébredt

Sétáltam, csak úgy
Cipőm poros lett
És esni kezdett
Áldása Istennek
Két tenyeremben
Égiek tükre
A jelen könnye

Sétáltam, csak úgy
Tétován léptem
Néztem felhőket
Nap jött az égre
Mindent feledtem
Itt most a jelenben
Magam ölelem

Sétáltam, csak úgy

Az üvegen túl
Álmot kerestem
És pillám alól
Arcod derengett
Céltalan létem
Most is kereslek

Sétáltam, csak úgy
Bele az estbe
Hold titkon figyelt
El ne tévedjek
Hulló csillagba
Észre vegyelek
És elrejtselek

Sétáltam, csak úgy
Kirakatokban
Elaludt az est
Szívdobbanással
Nyugalom meglelt
Sétáltam, csak úgy
Láthatatlanul
Veled.

 

Augusztus

Mondd! Kell e több a csendnél?
Milliárd fényévről világító csillagok.
Még hajnalból itt maradt
páracseppek.
Az augusztus végi nap ragyogása,
ahogy szomját oltja a föld,
tápláló vízcseppjeivel.
Mondd! Kell e több?
Mikor külön hallod a
természet minden egyes
rezdülését a learatott
búzamezők felett.
Nézni, ahogy lágy szellő
táncol még, új
szárat hajtó ágak végein.
Az utolsó csókja a nyárnak
felkészülés az indián nyárra,
mert bezár a világ, új emlékek
kerülnek az idő polcára.
Míg forrón tűz a nap, teszek
el belőle télre a múlt
érzései közé, ha fáznék
a négy fal magányában.

 

Októberi tánc

Belehuppanni az őszi

avarba volna jó

Csendben elidőzni

múló napokon

Érinteni az elmúlást

mely sarkamba kopog

Üzenni a tegnapoknak:

bennem nyomot hagyott

Táncolni az októberrel

mely kurtítja a napot

Kacsintani a fényekre

melyek hidegek és fakók

Levelekből csokrot kötök

s magamhoz ölelem

Az utolsó dobbanásukkal

a szép nyarat temetem

 

 

Zárd be ...

Zárd be az ajtóm Ősz!
Nem akarok több tavaszt
reménytelen vágyakat.

Zárd be az ajtóm Ősz!
Leveleidre írva már
minden vallomás.

Zárd be az ajtóm Ősz!
Hozd csak a telet
az életnek múlni kell.

Zárd be az ajtóm Ősz!
Festegess csak szívemre
a legszebb emlékeket.

Zárd be az ajtóm Ősz!
A kulcsot is dobd el
ne találjon meg senki sem.

 

Kósza rajz

Megszületnek tollam alól
a betűk, majd lecsúsznak
a papírról. Életre kelnek.
Valami szépet rajzolnak.
Önmaguk varázsába esnek.
Formáznak téged, álmainkat,
gondolatainkat.
Falra festik, ami volt, amit
megálmodnak neked s nekem.
Ablakot nyitnak, majd egy
ajtót min kilépsz.
Kósza egy rajz.
De te vagy benne.
Átölelsz.
Magával ragad a pillanat.
Mint eső hull rám a
betűk értelme.
Egymás kezét fogják.
Vissza sétálnak tollam alá.
Rám mosolyog az ég.
S te velem maradsz.

 

 

Ősz hajú érzések

 

Egy utolsó őrült futás

a szerelemért a szóért,

az ölelésért egy sosem

múló csókért, boldogságért.

Mert az idő rohan s még

hinni tudod: jár neked

mind az ami már elmúlt

egyszer. Mert az már volt.

Most ősz hajú érzések

lepik meg szíved.

Csak egy kézfogás.

Tekintet a másikra.

Vársz valamit tőle.

Bíztatást, hogy a vágy újra

megborzolja fáradt lelketek.

Mint egy lágy szellő mert

vihart már nem bírsz el.

Szelíden simogató éveket akarsz.

Még egy kicsit örülni együtt és

megfogni azt a pillanatot amiben

már végleg ott marad az a lágy

ölelés és egy elfáradt, de boldog

mosoly.

 

… a szó veled kezdődik

 

Elpihennek nappali fények

Csillagok sétálnak az égre

Elpihennek fáradt lelkek

Holnap újra születni kell

 

Újra ébredni a fénnyel

Tartalommal rakni a perceket

Megőrizni emberséged

Szeretni! Szeretni! Tiszta szívvel

 

Alázattal lenni égnek földnek

Megérteni égi jeleket

Mit, mikor kell megtenned

Hogy sorsod könnyebb legyen

 

Százezer könny már életedben

Százezer mosoly egy szívnek

Egyetlen ígéret sem kell

Hisz a szó veled kezdődik

s velem ér véget.

 

 

Csend temploma

Hallgatok. Csend templomában
megkövült könnyek csilingelnek
a múlt hálója felett.
Míg az idő széllel táncol,
percmutató a végtelenbe rohan
és darálja az életet.
Nincs kereszt, nincs ima, se hit
se remény itt csendben hallnak
meg az elpazarolt évek.
De utolsó szó jogán a tanulság
minden megkövült könnybe
örökre belevésve.

 

 

Négysoros

 

Az örök igazságok megmaradnak

Költők, írok ezer éves tollaiban

Mert a lélek örök és halhatatlan

Példa legyen mondandója.

 

 

 

Ha elfogy az anyag

Ha elfogy anyaga a szerelemnek
Lesz majd pokoli háború
Meghal minden érzelem
Meghalnak az atomok

Nem lesz több ütközet a szívben
Nem lesz mi tartsa a gerincet
Önmagába zuhan majd a világ
Nem lesz ki meggyúrja Ádámot és Évát

Ha elfogy Isten kezéből a szeretet
S nem lesz többé lélek a tükre
Az elemek magukba esnek
S megpihennek újra a semmibe.

 

Emlékeket hoztam

Emlékeket hoztam magammal
hibákat és szépeket.
Be nem fejezett dolgokat
mik újra velem születtek.

Nem tudom, mögöttem hány élet van
miért is érdekelne.
Mikor minden egyes pillanatban
magamra kell figyelnem.

Testem, lelkem már összhangban van,
hogy is lenne bennem élet.
Szellem készítette tervrajzomat,
az energia valóságra keltett.

Isten tán egyetlen alkotása,
vagyok az, vagyok ember.
S létem milliónyi apró atomja
működik összehangolva bennem.

 

A dolgok néha mégis borulnak,
ha szembeszállsz lelkeddel.
Hiába a szív útmutatója, ha
nem használod csak az eszed.

Háborúztam eleget magammal
ma már nem teszem.
Mert emlékeket hoztam,
hibákat és szépeket.

 

 

Utolsó sóhaj

 

Mikor az erdőt járod

kísérlek szótlanul.

Halld a levelek zizzenését.

Lábad elé hullok, mint

tegnapi szép remény.

Tégy a könyveim közé!

Neked írt verseim közt

érjen el az élet utolsó

sóhaja.

Ne fájjon tovább a lét.

 

 

Az ősz kopog

Már bujkál az ősz a
zöld levelek alatt.
Egy-egy levél kezet fog
már az elmúlással.
A nyárutó kezéből
lassan földre hullnak.
A fények is szelídek,
hűvösebb már a hajnal.
Párás ködtakaró alól
ébred a Nap.
Még egy utolsó csók
és csendben vége van.
Színes fátyolt hint
az ég a tájra.
Dús lombú fák alatt
vastagszik az avar.
Elfogy a fény, a nyárnak
csak emléke marad.
Számolatlan éveinket is
már az ősz borítja.
Lábunk alatt zizzenő
levél utolsó sóhaja.
Lehunyja szemét az ég,
mementónak a száraz ág marad.

Mit feleljek?

Mit feleljek? A rozsdabarna
levelekre mit írhatnék még?
Megint elmúlt és újra itt
van. Lecsukja szemét minden.
Pillám alatt régi színek fénye,
lassan elhal az élet.
A hajnali köd alól, mint a
parázs, felizzik haloványan
a Nap fakó koronája.

Mit feleljek? Megint és mindig
múlik valami, főleg az életünk.
A négy évszak összeolvad.
Gyorsan peregnek az évek.
Azt felelem. Elmúlt, de még
jöhet bármi, s bölcsességem
kapuját már nyitva hagyva,
kiengedem a szép szavakat
a most is csodás valóságba.
Nincs kérdés, nincs válasz.
Az ősz kopog az ablakomba.

 

 

 

Kezdet és vég

Anya! Oly nagy vagy,

szemedben a nagyvilág

S én csak itt ülök

pillád alatt, ugye látsz?

Ha rám csukódik ested

két karodban alszom

Kiságyam csendjében

biztonságot álmodok

Anya! Te vagy a kezdetem

s én tükröd vagyok

A jövő én leszek neked

fesd színesre holnapom

Anya! Ha majd nagy leszek

s szemedben csillagot látok

Két karommal úgy ölellek

ahogy te egykoron

Anya! Álmaim hintaszékében

ringasd el majd magad

Ha az idő elérkezett

és nem vár tovább a pillanat.

 

Nincs pihenés

 

Szél háborgatja a tengert.
Nincs pihenés!
Táncol milliárd vízcsepp.
Hullámok taraján néha
közel kerülnek az éghez.
Egy pillanatnyi fényvarázst
magukkal visznek a mélybe.
Parton szétfolyik az érzés
köveken törik a remény.
Táncolnak a világ erői,
hangjuk felhőkig ér.
S míg a hold tükröt remél,
szépítkezne világ tengerén,
az idő a valóságon is átlép
hozva mindig új mesét.

 

 

Fény vagy

Ha ismerős a tekintet

S benne múltad megleled

Indulj el a mélységekbe

S a lent, az égig emel

Félelmed zsarolni akar

Higgy már végre önmagadnak

Ijesztget, mi nem lesz soha

Csak árnyék mi mögötted van

Fény vagy saját életedben

Így kell, hogy árnyék is legyen

De hátranézned sosem kell

Mert én mindig leszek neked.

 

Az én valóságom

Az én valóságom
nem a tiéd.
Bejöhetsz ajtómon
nem kell, hogy félj.

Szememmel láss és
fejemmel gondolkodj.
S ne lepődj meg,
ha lelkem karol.

Ha átéled velem a
pillanatot.
Azt mondod majd,
egyek vagyunk.

Vendégem voltál
megértettél.
Egyé váltunk
lélek szintjén.

Én-telen lettél
kicsit bennem.
Most már megérted
miért élek másképpen.

Papírformák

Már fehér volt a nyár vége.
Színeset csak az ősz adott.
Telet már észre se vettük.
Lelkünk tisztaságába estünk.

Óvtuk tarka színeinket.
Múltból maradt emlékeket.
Tán csak ezeket szerettük.
Az idő meg lassan elrepült.

Visz előre fáradt lábam.
Téged már nem talállak.
Elvesztél? Vagy menekülsz?
Velem nem lennél egyedül.

Papírformák, régi hitek.
Köréd falakat emeltek.

Tudom! Könnyed már keserű.

S volt-e múltad gyönyörű?

Vagy fejed párnába süpped,
ha ébresztget a jelened?
Néha az éjt is nappallá tesszük,
hogy megmaradjon régi énünk.

Érzékelések

Látod e a szerelmet
szavak nélkül?
Hagyod e az érzéseket élni
és a szépet figyelni?
Kell e ahhoz szó, hogy
érezd a valóságot?
Ami hozzád fűz, vagy
tőled elűz?
Ha érintelek, nem beszélek,
bizsereg testem,figyellek.
Megmozdul lelkem.
Szív rezdülése keresi a másikét
s egyszer csak összeér.
Ne szólj, tekinteted felemel,
szerelmed, karjával ölel.
Ha kell a hang, legyen égi
hol az időt már nem mérik.
Az ego nem fér az érzések közé,
szétfoszlik lassan a csend ködén.

 

 

 

Valami új ritmust akarok…

Valami új ritmust akarok
nem hexameter sorokat
és nem disztichont.
Olyan ritmust, ami tied,
ami lelkedből szól.
Hol az érzések nem csak
rímesek,de szabadon
szólhatnak a szívben.
A múlt soraira koronát,
a holnap fején ne legyen
más csak szabadság.

Valami új ritmust akarok.
Nem versenyt hol elveszik a szó
más versére írott evokációt.
Tolladból a lényed fakadjon
s ne hajszold a holnapi sikert
mindenkinek nem jut babérkoszorú.

 

Láss bele saját életedbe
minden szóban szíved legyen.
Valami új ritmust akarok,
nem hajbókoló sérült szavakat
mindig másnak megfelelő
gondolatokat.

 

Pipacs

Rétek királynője vagy
piros lenge szoknyádban
szerelmet táncolsz széllel
majd pihentek az éjben.

Alád bújik az álom
meződön csönded várod
napod csókkal ébreszt fel
enged éj ölelése.

Vihar ha tépi ruhád
hiszed a holnaputánt
te vagy most is a szép nyár
őszbe múló boldogság.

 

 

 

Szeretem...

Szeretem mikor búcsúzik

a nyár és eloson a

kertek alatt.

Szeretem mert az ősz

lassan sétálva festi

színesre a fákat.

Szeretem ha hulló levél

simul arcomra engem

is megvigasztalva.

Szeretem a didergő csendet

hajnali roppanásokat

az avarban.

Szeretem ahogy a közelgő

tél átsuhan a tájon mindent

álomba ringatva.

 

 

 

Szeretem mikor a természet

rendet rak a világban

nem ébreszt vágyakat.

Szép vagy Ősz! Te vagy az

ki időt ad az örökös

elmúlásnak.

 

 

 

 

 

Fájsz!

 

Fájsz ahogy még soha senki még.

Csillagokat kérdezem. Miért?

Szikrázik az ég s mindegyikben

ott ragyog kék szemed.

Szívünk magányra ítéltetett.

Mondd! Ha tudod miért.

 

 

Vízcsepp

Mikor megszülettem csak lebegtem
Szél szárnyán és felhőkkel

Voltam vagyok s leszek mindenhol
A világnak is életet adó

 

Ruhámat évszakok alakítják
De legszebb mindig a tarka nyár
Tisztán ragyog bennem a napsugár
Meleg az ég a föld s minden lágy

De ősszel köd lesz otthonom
Dér kezemmel már hideget hozok
S mikor zúzmarában vacogok
Megsajnál a szél s vele táncolok

Mindig úton vagyok vándorolok
Megmaradni volna jó valahol
Megpihenni hópiheként téli ágon
Álmodni jégvirágos csillagálmot

 

Vén öreg jégen arcomat is látom
De csak tavasszal ölelhetem barátom
Mikor napsugarában eggyé válunk
Bennünk szépítkeznek majd a partok.

 

 

 

Hajnali fény

Égi vad lovasok hangjától
volt nehéz az éjszaka
Hömpölyögve folytak az ég
könnyei, fáztak az utak

Halvány kékké szelídültek a
felhők hajnali pirkadatra
Lassan kúszik fel a nap az égre
szelíd mosolyát magával hozva.

 

 

 

 

Betűk

Felnevet az A a H-val
De az Á legyint rája
B meg hasát rázza
A C fanyar mosolyára

D mindent bekebelez
E megfogná sok kezével
Az F is társulna vele
G tálcájára rak mindent

Az I büszke és sivít

A J ölében elcsendesedik
K két karjával lázít
De az L stabilan áll még

M betű kinyitja lelkét
Hogy az N rá támaszkodjék
Az O gurul kettőjük felé
Míg az Ő-re eső esik

 

P zászlaja leng a szélben
Az R betűvel már össze férnek
De a tekergőző S-nek
A Z már túl szögletes

T kalapját félre tolja
Hogy az U szavak értelmét fogja
V kacérkodik az A árnyékában
S az X keresztbe tesz mindahánynak

Az Y lesz mankója T-nek L-nek
Hogy a szavak szépek legyenek
A Q fütyül az egész ABC-re
Ő elbújik a betűk erdejébe.

 

 

 

 

 

Időnk véges

 

Mondd! Táncolunk még
együtt a szerelem parkettjén?
Lesz e még vágy és ritmus
új álom, szép ébredés?

Mondd! Érezhetem újra
két kezed ölelő melegét?
Lesz e szó és sóhajtás
mibe szívünk újra belefér?

Mondd! Lesz e pillantásod,
amitől az idő is elég?
Lesz e még miénk a semmi,
amibe régen minden belefért?

Tudom az időnk is véges
hisz csak arasznyi ez a lét.
De még látni akarlak
még szeretni és érezni

 

 

Hagyom majd a csendet
helyettem beszélni.
Hogy a fájdalmas némaság
elkezdjen zenélni.

 

 

 

Már értem Anyu

Már értem anyu, miért
fájnak mind jobban azok
a lépcsőfokok mivel
éveimet számolom.
Köszönöm könnyeidet,
mit mindig elrejtettél,
csak szemed árulkodott.
Vannak dolgok, mit csak
idővel ért meg az ember
mikor megtörik a lépcsőfok.
Anyu! Én is titokban sírok,
mikor rejtenem kell bánatom.
Az anyai szív már csak ilyen,
gyerekeiért mindig aggódó.

 

 

 

Mesélj!

 

Van egy ház a Dráva mentén
hol alszanak az álmok.
Múló idő lett a takarójuk,
de én nem mondok le róluk.
Add hát kezed. Vezess oda hol
a virágaid nyílnak, hol veled
felesel a rohanó folyó.
Hol a fák az égig érnek,
árnyékukban megpihenni jó.
Hol gyermekkori képet varázsol
eléd minden egyes bokor.
Ismerni akarom, ahogy téged.
Ismerni végtelenül nagy lelked.
Hallani akarom, ami te voltál
mikor veled ébredtek a hajnalok
és szabad volt még a világ.
Mesélj a nyárról, az őszről és a
télről, az évszakokról.
Milyen volt illata a tavasznak
mikor benned a szerelem lángolt?
Hallgatni akarom veled a szél rezdülését
ott ahol kanyarog a nagy folyó.
Add hát kezed és mesélj, a vízen
tükröződő hullámzó égboltról.
Harmatcseppben csillanó
ködfátylán átbújó ébredő napról.
Vigyél el oda hol az életed
azért kezdődött, hogy most
foghassam öregedő két kezed.
Hogy megfakult tekinteteden át
is érezhessem szereteted.
Érezni és látni akarom mind azt,
ami idáig elkísérte életed.
Hogy ne a lábad nyomában,
hanem melletted léphessek.
Látni akarom a fényt még szemedben,

ha fátyolos tekintetem rád emelem.

Mert Te itt voltál boldog

s tudd, veled most már

én is az vagyok.

 

 

 

 

 

 

Sodor az ár

 

Még sodor az ár, de a sok
kanyar után az egyikben tán
elkap a parti homok gyengéd
keze.

Valahol és egyszer, ki tudja
minek engedelmeskedve, én
vagy talán Isten ovo szeme
lesz kegyelmem.

Nem vágyom nagyra, tengerre
hol világ erői testesítik meg a
lét két pólusát minden
egyes cseppben.

Kanyar lágy ölelésére vágyom
hol homokszemek a barátaim
és senki sem kéri tőlem számon
az életem.

 

Nem akarom hallani a zúgást
a habok között. Kavicsok koppanását
a folyó medrében. Csak akarom
nagyon a csendet.

 

 

 

Zaklatott éj

Van szó, de némák a falak.
Álmok könnyekkel hajszolnak
ki a valóságomba. Fáj!
Éj borul rám értetlenül,
hisz nekem adta önmagát
s én most vele beszélgetnék.
De ő néma. Új álmot keres.
Belerondítottam a munkájába.
Izzadtan ébredtem a csendbe.
Csak szívem zakatolt a torkomba,
levegő gombócok megakadtak.
Helyemet kerestem a pillanatban.
Rémálmom lassan eltűnt az
éjbe. Pillám alá simult újra
a végtelen.

 

Hát ragyogj!

Ne kérdezd tőlem hol
van Isten. Ne mond
azt sem, hogy nincsen.
Amit én hiszek róla
az az én hitem.
Nézz bele a világba!
Földre és fel az égre!
Tele van csodával.
Mégis kérdőjellel
rakod tele életed.
Mert nem hiszel,
de ha bajban vagy
Istenhez fohászkodsz!
Olyan egyszerű az élet,
csak szeretni kéne.
Útravalónak kaptad
e kincset s a fényt
mely elkísér utadon.

 

 

 

 

Parányi része vagy
a világnak, de Isten
fényében ott ragyogsz.
Mert te vagy az egyetlen
csodája, mibe önmagát
belerakta. Hát ragyogj!

 

 

 

Elfojtott kiáltás

 

Félek! Tátong az ég szomorúsága.

Félek! Az estnek parányi tükre vagyok

s fejemben az álmok szállást

sehol nem találnak.

Bennem mégis ott a kérdés,

számban a kiáltás mit

el nem kiálthatok.

Sóhajomra nem felel a föld.

Félelmemre nem válaszolnak felhők.

Mint megannyi kósza bárka

az irdatlan űr alatt, rejtik el

a megtört csillagokat.

 

 

Oldal: Parnasszosz felé-könyv
Kultúra, líra, vers a 21. században - © 2008 - 2024 - toth-agnes.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat